Hoffmann Rózsa látott már gyereket?

Az új közoktatási tervezet valójában egy másik korban íródott. Akkor, amikor még az volt a téves ideológia az oktatásról és a nevelésről, hogy csak egyetlen fontos célja van - a minél több IQ alapú tudás lenyomása a gyerek torkán; és nem vették figyelembe azt az elengedhetetlen feltételt a jó tanulási folyamathoz, hogy a gyerek bizony személyes képességekkel és egyéni igényekkel rendelkezik.

Utópisztikus érzés, mondanom sem kell. Mintha időközben nem érkeztem volna meg már a XXI. századba, mintha nem omlott volna közben le a berlini fal, mintha nem született volna még meg az inkluzív avagy integráló oktatás fogalma és gyakorlata, és mintha nem bizonyosodott volna be mára már a gyakorlaton keresztül, hogy bizony nem az embert igazítjuk az oktatás módszertanához, hanem sokkal inkább magát az oktatási módszertant igazítjuk az ember egyéni képességeihez.

A mai magyar oktatás, túlnyomó többségében (tisztelet a kivételnek!) még sajnos mindig masszaként kezeli a gyerekeket; a tantárgyi tudás alapján méri meg és skatulyázza be őket - jónak avagy rossznak, tehetségesnek vagy tehetségtelennek - kinek mi jut ezen a nagyon szűken értelmezett mércén; és nem veszi figyelembe azt a modern pszichológiai szemléletet, amely már azt mondja, hogy minden ember tehetséges valamiben, és ezt a tehetségét a közösség javára tudja fordítani. 

A tehetség nagyon komplex fogalom, és egyáltalán nem csak IQ vagy tantárgyi tudás függő. Léteznek bizony az úgymond speciális tehetségfajták: tehetséges a sportban; a szociális kommunikációs képességekben; a technikai tudományokban; vagy éppenséggel művészeti területen –  ezen tehetségfajták úgyszintén elengedhetetlenek a jól funkcionáló emberi közösség(ek) építéséhez.

Nevezhetjük a mai gyerekeket ilyennek-olyannak: neveletlennek, kezelhetetlennek, felelőtlennek. Hibáztathatjuk őket azért, amiért olyanok, amilyenek, de az igazság az, hogy ezek a gyerekek azért ilyenek, mert nem fektettünk elég energiát abba, hogy másmilyenek legyenek.

A kudarcaikat hangsúlyozzuk ki, hogy miben rosszak, és nem arra fektetjük elsődlegesen a hangsúlyt értékelésük során, hogy miben nagyon jók. Ha nem tanítjuk meg őket arra, kik is ők valójában, ha nem adjuk meg nekik azt az örömérzést, amit úgy hívnak, siker; amitől úgy érezhetik magukat, hogy valamiben jók és tehetségesek tényleg, akkor sajnos a végeredmény az lesz, hogy a gyerekeink nem tudnak kialakítani magukról pozitív énképet. Pedig a megerősödött énkép - amely ismeri és elismeri azokat a dolgokat, amikben jók vagyunk, és amelyek magabiztosságot adnak - elengedhetetlen követelmény ahhoz, hogy továbblépjünk, és további lépésként felismerhessük azokat a dolgokat, amikben kevésbé vagyunk jó, és amikben még fejlődnünk kell.

Mert lássuk be, mindenkinek megvannak a gyenge pontjai is, amelyek fejlesztésre szorulnak  – a gyereknek és a felnőttnek egyaránt.

Ahogy olvasom dr. Hoffmann Rózsa szavait a gyerekről és annak fegyelmezéséről, miszerint most már aztán vége lesz annak a világnak, amikor egy rendbontó gyerek tanórákat terrorizálhat a viselkedésével, és hogy a pedagógusnak joga van ez ellen fellépni, végső esetben büntetni, hozzátéve azt is, hogy a rossz gyereket az óráról ki is lehet kísérni – elgondolkodom, vajon tisztában van-e ez az ember avval, hogy ki és mi az a gyerek egyáltalán? Elgondolkodott-e azon, hogy vajon mik az előzményei egy olyan eseménynek, amikor egy gyerek már annyira elviselhetetlenné válik a környezete számára, hogy őt és problémáját csak úgy lehet "kezelni", hogy fogjuk és kiküldjük?

Vajon nem eleve egy kudarcsorozat áll már a viselkedés mögött? Vajon kapott-e az a gyerek segítséget ahhoz, hogy a problémák, konfliktusok, amelyek a viselkedését okozzák, megoldásra kerüljenek? Elbeszélgettek-e vele, a szülőkkel, a tanárral, az osztály közösségével arról, hogy mi lehet a probléma és hogyan tudnának a gyereknek a probléma megoldásában segíteni?

A gyerek eltávolítása az óráról egyszerű és rövidtávú gondolkodásra vall. Olyan gondolkodás ez, amely nem képes figyelembe venni azt a tényt, hogy az ilyen típusú viselkedésnek megvan a maga háttere és előzménye, hogy léteznek kiváltó okok. A gyerek rendetlen viselkedése soha nem maga az akció, sokkal inkább már a reakció egy bizonyos előzményre, vagy akár már előzménysorozatra és eseményekre. Azzal, hogy kiküldjük, nem oldunk meg semmit, viszont kezdetét veszi egy olyan folyamat, melynek következtében a problémák odáig nőnek, hogy a gyerek alulértékeli magát és kudarcok sorozatának éli meg életét. Ez pedig depresszióhoz vezethet, még egy gyereknél is.

A folyosóra kiküldött gyerek végső megoldásként álldogál a folyosón és megbeszéli a problémáit a fallal. Valószínűleg már nem először érzi magát ennyire egyedül. Olyannak, aki nem sok mindenre alkalmas.

A folyosóra kirakott gyereket az osztály közössége is előbb vagy utóbb kiközösítettnek fogja látni, ami tovább terheli a már kialakult helyzetet.

Az első lépést a konfliktus kezelésére a tanárnak kéne megtennie, na de hogyan, amikor ő már az első lépését éppen megtette, és ő maga volt az, aki úgy oldotta fel a konfliktust, hogy a gyereket a közösségből kiküldte?

A hosszútávú pedagógia célja az lenne, hogy gyerekeinkből olyan felnőttek legyenek, akik hasznosnak érzik magukat, akik képesek egymással együttműködni és a közösség fontos tagjaként a közösségért együtt tenni.

Akarhatunk több gyereket, de az igazság az, hogy van már nekünk jó sok gyerekünk, akik az új törvény tervezet tanúbizonysága szerint sem működnek valamiért jól a közösségben, nem érzik azt magukénak, és csak a pálya szélén ténferegnek értetlenül, kérdőjelekkel a fejükben.

A megoldás nem az, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémát, a gyereket meg kisöpörjük az osztályból.

Cseh Orsi