A nyári politikai uborkaszezon idején több alkalommal felvetésre került úgy egyes magyarországi pártok, mint határon túli magyar szervezetek részéről az az – inkább egyszerű politikai kommunikációs üzenetnek, semmint tényleges szakpolitikai kezdeményezésnek tekinthető – javaslat, mely a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, egykori szakbizottságainak újra felállítását indítványozta.
Ez a gyorselemzés, mely a Magyar Állandó Értekezlet teljes iratanyagát feldolgozó nagyobb lélegzetű kutatási munka eredményeiből építkezik, az alábbi, MÁÉRT-tel kapcsolatos érveit és megállapításait – az esetleges politikai indítékú támadások elhárítása kedvéért – elsősorrban a szakbizottságok 1999 és 2002 közötti működésére, az akkor keletkezett iratokra alapozza, bár természetesen nem hagyja, nem hagyhatja figyelmen kívül a második szocialista-liberális kormány alatt e területen történteket, adott esetben a negatívumokat sem.
Mint ismeretes, a MÁÉRT mint struktúra két, alapvetően különböző és eltérő jogi helyzetű szintből tevődött össze. A MÁÉRT, mint csúcsértekezlet, mely a Magyar Köztársaság Kormányát, az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártokat, a szomszédos országokban parlamenti vagy tartományi képviselettel rendelkező magyar pártokat, illetve a nyugati magyarság képviselőit (kezdetben az MVSZ-t) fogta össze, egy minden közjogi formától mentes, alapvetően politikai jelenség volt. Szakmailag nem tekinthető többnek, másnak, mint egy nagy nemzetpolitikai kommunikációs, reprezentatív eseménynek, aminek a magyar-magyar párbeszéd intézményesültségét, a Magyar Köztársaságnak a világ, de különösen a szomszédos államok magyarsága iránti felelősségérzetét kellett volna elsősorban szimbolizálnia.
A Magyar Állandó Értekezlet azonban, ha akaratlanul is, más szimbolikus tartalmat is hordozott. Azt a gondolkodást, mely a kilencvenes évek elejétől kezdve egy Budapest és magyar állam központú, paternalista, elosztó politika folytatásához biztosított hátteret, végül pedig egy valamennyi magyart egységbe forrasztó romantikus politikai közösség képviseletét ellátó ineffektív szervezet létrehozásában tetőzött. A sors furcsa iróniája, hogy ugyanezen gondolatkör hívei taszították a politikai túllicitálás örvényébe 2005-ben intézményi gyermeküket, a MÁÉRT-et, nem számolva az akkori kevéssé felelős döntések máig ható más következményeivel sem.
Ez a paternalista gondolkodás túlbecsüli az anyaország problémamegoldó képességét és lehetőségeit a határon túli magyar közösségek társadalmi kihívásainak megoldása, problémáinak orvoslása tekintetében. Azt a hamis képzetet sugallja – ami nem idegen egyes magyarországi politikai szervezetek kommunikációjától sem – hogy az anyaország segítségével, és nem a szülőföldjükön élő határon túli magyarok munkájával, szorgalmával és szellemi kapacitásával virágoztathatók fel a környező országok magyarok lakta régiói és őrizhető meg e területeken a magyarság.
A Magyar Állandó Értekezlet a paternalista gondolkodásnak is a szimbóluma, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepe, és ráadásul a magyar-magyar párbeszéd létező kormányzati fórumai, illetve a KMKF mellett teljesen felesleges, duplikált struktúra. A magyar nemzetpolitika megújított struktúrájával, fejlesztésorientált megközelítésével szemben a múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményese.
A MÁÉRT szakbizottsági rendszerének hatékonysága
A MÁÉRT ún. szakbizottságai , bár politikailag a MÁÉRT ajánlásait szakmai szinten előkészítő grémiumoknak szánták őket, jogilag kormánybizottságokként jöttek létre, és felállásukat követően megkérdőjelezhetetlenül – sok-sok visszássággal terhelten – ekként is működtek. A MÁÉRT két szintje közötti kapcsolatot a résztvevő állami szervek és határon túli magyar szervezetek azonossága teremtette meg. A szakbizottságok elnökei minisztériumi államtitkárok, titkárai a HTMH magas – többnyire osztályvezetői, főosztályvezetői – beosztású köztisztviselői voltak.
Azokkal a felvetésekkel szemben, miszerint a szakmailag kellőképpen megalapozott nemzetpolitika folytatásához elengedhetetlen lenne a szakbizottságok ismételt felállítása és működtetése, viszonylag egyszerűen leszögezhető és be is bizonyítható, hogy a szakbizottságokban – kevés tiszteletreméltó kivételtől eltekintve – felkészült szakmai, szakpolitikai munka éveken keresztül nem folyt.
Ez a szomorú tény szerteágazó okokra vezethető vissza. Feltétlenül meg kell említeni a magyar parlamenti pártok delegáltjainak majdnem teljes érdektelenségét a szakbizottságok munkája iránt, ami az ülésekről való távolmaradásban, jelenlét esetén a hozzászólások hiányában, a delegált személyek sűrű rotációjában érhető tetten, és ami kivétel nélkül minden parlamenti pártra igaz volt.
A szakbizottságok üléseit a kormányzati előterjesztések túlsúlya, valamint a határon túli magyar szervezetek szinte kizárólagos – sokszor szakmailag kiegyensúlyozott, felelősségteljes, olykor azonban szélsőséges, egyszerű kívánságműsorrá fajuló – aktivitása jellemezte. Ez utóbbi irányába hatott a szakbizottságoknak az a súlyos strukturális hiányossága is, hogy valamennyi határon túli magyar közösség képviselői egyszerre, egy testületben üléseztek. Így a konkrét problémák megoldására koncentráló szakmai munka ab ovo lehetetlen volt. A különböző szervezetek képviselői általában egymással is versengve csak ismertetni tudták közösségeik – általában jelentősen különböző – helyzetét, problémáit, és ennél többre az egyes – 2002 előtt is ritkán összehívott–szakbizottsági ülések során nem is igazán volt lehetőség. Mivel az ülések között a tagok részvételével szakmai munka szinte alig folyt, így gyakran fordult elő, hogy megfontolásra érdemes javaslatok kerültek véglegesen e rendszer miatt a süllyesztőbe, ám még gyakrabban történt meg, hogy irreális elvárások, javaslatok, félelmek, olykor papagájszerű ismételgetésével fogyott az idő a következű ülés során is.
Arra, hogy a nagyon is eltérő politikai, gazdasági, szociológiai helyzetük nyomán értelmetlen a különböző magyar közösségek problémával ugyanazon szakbizottságok keretén belül egyszerre foglalkozni, a Gazdasági Szakbizottság soraiból már az első ülések során rámutattak, és később is többször hangot adtak egyes határon túli magyar szervezetek képviselői. Ennek dacára a MÁÉRT 2005-ös "befagyasztásáig" egyik kormány sem vette tervbe a MÁÉRT struktúrájának racionalizálását.
Pedig erre a szakbizottságok igencsak rászorultak volna. Munkájukat már az 1999-es kezdetektől szinte elégtelen szervezés kísérte. Gyakori, szinte általános volt a szakbizottsági ülések késedelmes összehívása, a meghívók olyan időpontban történő postázása, ami nem tette lehetővé a nyugati magyarság tengeren túli képviselőinek a részvételét, az ügyrendekben lefektetett ülésezési gyakoriság kirívó be nem tartása , az írásos szakanyagok elérhetőségével kapcsolatos problémák és a magyar parlamenti pártok fentebb már említett érdektelensége.
A szakbizottságok a szó szoros értelmében nem voltak szakértői bizottságoknak tekinthetők. Szinte sohasem került sor különböző szakmai vagy döntési alternatívák kidolgozására, a munka szinte mindig megmaradt a kormányzati előterjesztések véleményezésénél. Ugyancsak nagyon ritkán került sor hatástanulmányok kidolgozására, a döntések várható következményeinek előzetes felmérésére. A jegyzőkönyvekben gyakran találkozhat a kutató egyszerre szomorú és megmosolyogtató amatőrizmussal e tekintetben, amikor egy-egy kormányzati döntés szociológiai (pl. migrációs) hatásai esetében egy-egy közvélemény-kutatás megrendelése helyett még a kormányzati "szakemberek" is inkább tanácstalanul tárták szét a karjukat. A legsúlyosabb esetekben pedig még egy-egy, egyébként később meghozott döntés költségvetési hatásait sem voltak képesek megbecsülni.
Alacsony volt a szakértői részvétel is a szakbizottságokban, és e szakértők is többnyire az államigazgatásból kerültek ki, ami egzisztenciális és egyéb szervezeti összefüggések okán szinte kizárta a szakmai véleménypluralizmus érvényesülését.
Sajnos ezzel párhuzamosan kell megjegyeznünk azt is, hogy a szakbizottságok nem csak szakértői szervezetekként voltak csaknem értéktelenek, de politikai szereplőként is súlytalanok maradtak. A szakbizottságok által a közpolitikai ciklus egyik eleme (társadalompolitikai probléma meghatározása; napirend elfogadása; társadalompolitikai alternatívák kidolgozása; program végrehajtása; értékelés/evaluáció) sem lett lefedve. Talán még a problémák azonosításában játszották a legjelentősebb szerepet. A Kormány azonban nem véleményezte az ajánlásaikat, e tekintetben alig volt visszajelzés a szakbizottságok felé. A Kormányt nem kötötték határidők az ajánlások megvizsgálására, végrehajtására. E két elemnek köszönhetően a szakbizottságok a magát a nemzetpolitikai napirendet sem feltétlenül tudták alakítani, azt 2002-ig végig erőteljesen a kormányzat dominálta. Az ajánlásoknak ez a súlytalansága, a Kormány szemszögéből azok "elfelejthetősége" vagy "ejthetősége" álláspontom szerint erőteljesen hozzájárult a szakbizottsági ülések "ötletbörze" jellegének kialakuláshoz, az ajánlások felületes jellegéhez, pluralitásához és ahhoz, hogy a kedvezménytörvény kivételével a MÁÉRT fennállása alatt szinte sosem sikerült valódi prioritásokat teremteni a nemzetpolitikán belül.
A szakbizottságok szinte sosem éltek az utókövetés eszközével egy-egy ajánlás, de különösen szakpolitikai program alakulását illetően, hacsak nem egyoldalú kormányzati tájékoztatás keretében, ami amúgy is több szakbizottság működési formáját dominálta.
Érdemes megemlíteni, hogy a 2002-es kormányváltást követően a szakbizottságok működésének szakmai színvonala némileg emelkedett ugyan, ám a második MSZP-SZDSZ kormányt is terheli felelősség a szakbizottságok – egyébként ügyrendjükbe ütköző – olykor kirívóan ritka összehívása miatt, és azért, hogy elmulasztotta megújítani, hatékonyabbá tenni a magyar-magyar párbeszéd struktúráját. Ha ez megtörtént volna, lehet, hogy a koalíció nem szaladt volna bele 2004. december 5-e kaotikus és a magyar nemzetpolitika számára minden lehetséges kimenetelében negatív fejleményeibe.
A magyar-magyar párbeszéd létező struktúrája
A MÁÉRT újraélesztését szorgalmazó javaslatok dominánsan azt a tényt nem veszik figyelembe, hogy jelenleg is jól működő, plurálisan szervezett szakmai és politikai fórumai vannak a magyar-magyar párbeszédnek.
A kormányzati oldalon 2006. december 13-a óta működik a Magyar-Magyar Kormányzati Konzultáció, melyen a magyar kormány miniszterelnöke és miniszterei, valamint a Kárpát-medencében élő magyarság képviselői mellett a nyugati magyarság szervezetei is képviseltetik magukat. A Magyar-Magyar Kormányzati Konzultáció célja az olyan stratégiai kérdések megvitatása, az ezekben való véleményegyeztetés, melyek a határon túli magyarság egészét érintik.
A Magyar-Magyar Kormányzati Konzultáción túlmenően a Miniszterelnök – figyelemmel a külhoni magyar közösségek eltérő nagyságára, differenciált voltára és a közösségi vezetők politikai súlyára és elfogadottságára – évente legalább két alkalommal külön is konzultál nemzetpolitikai kérdésekben az RMDSZ, az MKP illetve a VMSZ vezetőivel.
Az új támogatás- és fejlesztéspolitikai struktúrának megfelelően módosításra került a Szülőföld Alapról szóló törvény, megszűnt a Szülőföld Alap Tanácsa, melynek feladatát maga a miniszterelnök által vezetett Regionális Egyeztető Fórum vette át, ahol a határon túli magyarság választott vezetőivel vitatja meg az adott régiók aktuális fejlesztési elképzeléseit. A Regionális Egyeztető Fórum tagjait a miniszterelnök a Miniszterelnöki Hivatal külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkárának a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter útján tett javaslatai alapján kéri fel a központi államigazgatási szervek állami vezetői és vezetői megbízatású köztisztviselői, illetve a szomszédos államokban élő magyar közösségek választott vezetői, képviselői közül. Az Egyeztető Fórum évente legalább egy alkalommal ülésezik.
A kormányzati egyeztetés mellett az államfő is szerepet vállal a határon túli magyarok ügyének képviseletében. Az államfő kezdeményezésére meghatározott időközönként a magyar közösségek tudományos-kulturális életének képviselői, szakértői eszmét cserélhetnek és javaslatokat fogalmazhatnak meg a magyarság jövőjével kapcsolatosan. A Kormány emellett támogatja a települések, kistérségek, régiók együttműködéseit, illetve a különböző magyar közösségek civil szervezeteinek regionális és európai szintű együttműködését is.
Az együttműködés parlamenti szintjét, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát a munkájában érintett képviselőknek talán felesleges bemutatni. Arra azonban érdemes kitérni, hogy a KMKF – statútumával ellentétben, ami azonban nyilván csak azért született ilyen tartalommal, mert még 2004-ben jött létre – egyáltalán nem kiegészítője a MÁÉRT-nek. Szakbizottsági rendszere közel azonos, mint ahogy a tárgyalt témák jellege is. A KMKF mellett a MÁÉRT újra felállítása nem lenne más, csak puszta intézményduplikáció, amire a bár politikailag ugyan támadott, de szakmailag jól működő, jelenlegi többoldalú intézményrendszerben semmi szükség nincsen. Mivel a magyar-magyar párbeszéd szakpolitikai jellegű, a hatalmi ágak elválasztásának – amire a KMKF statútuma is hivatkozik – egyáltalán nincs funkcionális jelentősége.
Kiadó: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány