Köszöntöm a köztársaság kormányának valamennyi tagját, a kormányülés meghívottait, résztvevőit, a média jelen lévő képviselőit!
Az elmúlt tíz nap sokunknak adott lehetőséget arra, hogy végiggondoljuk Magyarország állapotát és benne a saját dolgainkat. Olyan tíz nap volt ez, amely kényszerítő erővel bírt rá sokakat, köztük bennünket is, és személy szerint engem is arra, hogy górcső alá vegyük mindazt, amit az elmúlt sok-sok hónapban, évben, esetleg évtizedben tettünk.
A számvetés és a szembenézés kényszerítő ereje volt ez a tíz nap, amely engem arra figyelmeztetett, hogy azok a válaszok, amelyeket az elmúlt időszakban szokás szerint adtunk, ma nem elegendőek.
Ha válaszolni kell arra, hogy mi ebben számomra, vagy az általam vezetett két kormány számára a fő tanulság, vagy másik oldalról a felelősség, akkor azt tudom mondani, hogy döntően az, hogy elkerültük a teljes szembenézést és a teljes szembesítést mindazzal, ami Magyarország helyzete és lehetőségei, ugyanakkor a Magyarországra nehezedő kényszerek között meghúzódott. Elkerültük, mert nem egy esetben mi is azt láttuk, amit látni akartunk: az egészből csak azt a részt, ami a mi igazságunkat hitelesítette.
Természetesen tele vagyunk igaz mondatokkal. Mert igazak azok a mondatok, amelyeket nagyon sokszor elmondtunk az utolsó háromnegyed évben. Például, hogy 2006 közepétől a helyes kormányzati politika nem az állam szociális szerepvállalásának további kibővítésére kell hogy épüljön, hanem fejlesztésekre, beruházásokra és reformokra. Igaz az a kijelentés, hogy mindennek nyomán újra kell gondolni a társadalompolitika egy sor elemét, és célzottabb, hatékonyabb társadalmi és szociális politikára van szükség. Ezek igaz mondatok; olyan mondatok, amelyeket lehet vállalni.
Helyes és igaz az a törekvés, ami vezetett bennünket, amikor létrehoztuk a hivatásos magyar honvédséget, amikor a magyar felsőoktatást hozzáillesztettük a bolognai folyamathoz, amikor kerestük a jó kompromisszumot a települési önkormányzathoz való jog, ugyanakkor az együttműködés indokoltsága között, és kistérségekben és régiókban gondolkodtunk. Ezek mind helyesek.
De az Európai Unió brüsszeli bizottságával együtt lényegében muszáj osztanom azt a véleményt, hogy 2001 óta nem a realitásokra, hanem sok esetben a reményekre építettük Magyarországon a politikát. Arra a reményre, hogy jelentős erőfeszítés nélkül – és itt nem kevesek, hanem sokak, nem a kormány, nem az állam, hanem az egész ország erőfeszítése nélkül – lehet nyugodtabb és gazdagabb hétköznapokat csinálni. Hogy lehet csinálni egy versenyképesebb országot. Meg akartuk spórolni ezt az erőfeszítést, és nemcsak a rabjai, hanem mi magunk is tevékeny előállítói voltunk ennek az illúziónak, mert a ma meg a holnap szükséglete fölülírta a holnaputánét.
Amit most teszünk, az sok tekintetben leszámolás ezzel az illúzióval, és e tekintetben ez a legnehezebb kihívás. Nem az az igazi nagy kihívás, hogy ha a konvergenciaprogramnak megfelelően megyünk előre – márpedig annak megfelelően fogunk előre menni –, akkor jövőre a jövedelmek pár százalékkal csökkennek. Ez nagyon sokak számára fog jelenteni kényelmetlenséget és nehézséget. De az igazi kihívás ennél mélyebb, és e tekintetben a legnehezebb kihívás a rendszerváltás óta. Sokkal nehezebb, mint a ’90-es évek közepének kiigazítása, amely rövid távú hatásaiban többszöröse volt mindannak, amit most ez az egyensúlyi kiigazítási program igényel. Nem vette el, nem rombolta le azt az illúziót, amely évtizedek alatt épült ki az emberekben, épült ki mindannyiunkban: hogy megóvható a változástól és az alkalmazkodástól, annak minden nehézségétől az emberek sokasága, és a családok sokmilliós világa. Meghagyta azt az illúziót, hogy a változatlanság biztonságát lehet megteremteni.
Annak, amit mi teszünk és mondunk, a legnagyobb kihívása az, hogy az a sok évtizedes illúzió, hogy egyszerűen túlélhető a ma, hogy majd megóv bennünket az állam, hogy megmondják nekünk, hogy mit kell csinálni, ez az illúzió repedt szét és foszlik szét okszerűen és törvényszerűen mindannak a hatására, amit teszünk. Hogy megspórolható az erőfeszítés, a rend, és e tekintetben megspórolható a nagyon egyenes beszéd.
Az az illúzió hajtott bennünket is, hogy majd az európai mércében magas növekedés megoldja a gondjainkat, hogy ki lehet nőni ezeket a rövid távú egyensúlyi gondokat. Magunk is hittük, meg el is kívántuk ezt hitetni mindenkivel. Teljesen világos, hogy e helyett az elmúlt öt évben nem az történt, hogy a viszonylag magas növekedés csökkentette az egyensúlyi gondjainkat, hanem a viszonylag magas növekedés mellett is az egyensúlyi gondok egyre nagyobbak lettek, és ezek már egészen egyszerű spórolással nem megoldható kérdések. Nem elég, ha zárolunk pár százalékot. Olyan erős a szerkezeti meghatározottság ebben a költségvetésben, hogy újra és újra növekvő mértékben kellett szembesülni azzal, hogy a költségvetés változatlan formában nem biztosítja ezt az egyensúlyt.
Ugyanakkor az elmúlt hónapokban jól látszott a cselekvés bátorsága. Előálltunk egy határozott kiigazítási programmal, egy az elmúlt 15-16 évben soha nem látott részletezettségű, átfogó reformprogrammal, amely a konvergenciaprogramban van. Az az igazság, hogy a cselekvés bátorsága nem párosult a beszéd bátorságával. Szégyenlősen nem lehet reformokat csinálni. Nem lehet csak félig elmondani, hogy mért kell változtatni, mert akkor nem is fogják érteni. Félig mondtuk és egészében csináltuk. Azt hittük, hogy a csinálás bátorsága felülírja a beszédben való bátorság kényszerét és szükségességét.
Nem hittem – és ez a saját felelősségemről szól –, hogy nyilvánosan is hasonló erővel, tisztán el tudom mondani mindazt, amit nem egyszer elmondtam magunk között itt, a kormányülésen, meg – ahogy mostanra mindenki számára világos – elmondtam szélesebb körben, de mégsem nyilvánosan a frakcióban. És nem hittem, hogy az emberek, a választóink mindezt meg fogják érteni, még ha egyenes, világos, egyértelmű mondatfűzéssel mondom is el, ahogy megtettem máshol. Bizonyos értelemben tehát nem hittem magamban sem. Nem hittem, hogy erre képes vagyok és nem hittem a választóinkban. Kár!
És van még valami, amit itt el kell mondani. Tudom, hogy a stílus és a nyelv sokakban megütközést váltott ki. Ezt akkor is sajnálom, hogyha bizonyos értelemben természetes, hogy az adott helyzetben elhangzott drámai monológ lényegéből fakadóan szenvedélyes, egyoldalú és helyenként túlzó jelzőket használ. Mert nem egyszerűen beszéd, hanem a küzdelem eszköze volt. A küzdelemé, hogy rávegyen sokakat, hogy jussanak el ugyanarra a belátásra, amelyre eljutottam én meg az alakuló kormány. A beszéd ebben a helyzetben több volt önmagánál: a küzdelem eszköze volt.
Természetesen sajnálom, akit a stílus bánt, azzal együtt is, hogy persze értem, hogy aki nem lett foglya a négy mondat manipulatív igazságának, hanem szembesült az egész beszéddel és szembesült a szituációval, az érti, hogy a korholás, a szeretet, a szenvedély szavai ezek. Bizonyos értelemben az öltözőben elmondott szavak, amelyeknek megvan a maga nyersessége.
Mindezzel együtt azt gondolom, hogy a kormány, miközben végig kell, hogy gondolja az elmúlt hetek, hónapok, meg évek sok dolgát, a lényeget illetően helyes döntésre jutott, amikor azt mondta, hogy változtatni kell a kormányzati politika súlypontján. Erről beszéltünk akkor, amikor a kormányprogramban azt mondtuk, hogy a kormányzati ciklus félidejére egyensúlyt kell teremteni, az Új Magyarország program keretében fejleszteni kell, hogy reformok széles körével kell Magyarországot élhetőbbé, igazságosabbá, versenyképessé tenni, a költségvetést pedig fenntarthatóvá. Helyes törekvés.
Van még valami. Az új politikához minden bizonnyal új magatartás és új kultúra is kell. Ebben pedig, nincs mese, minden bizonnyal ugyanannak a kormánynak és ugyanazoknak a politikusoknak kell élen járni, akik ezt a politikát csinálják. És e tekintetben nem kell túl sokat foglalkozni másokkal, hogy teszik-e, vagy nem teszik. Az majd őket minősíti. Nekünk az a dolgunk, hogy tegyük a dolgunkat.
Azt látom, hogy az ország többsége érti, hogy változás kell. Még akkor is érti, ha nem mindig szereti. Jól lehet érzékelni, hogy a reformok, a változások szükségességét az emberek túlnyomó többsége elfogadja. De nem szeretik, mikor ennek a következményei őket is érintik. Ez meg emberileg érthető. Ezzel együtt szükség van az ország megértő együttműködésére és támogatására.
A kormány a konvergenciaprogramnak megfelelően nagyon határozott, egyértelmű politikát fog folytatni. Keresni fogja a párbeszéd lehetőségét, keresni fogja az egyeztetés lehetőségét. De el fogja utasítani azt, hogy a lényegtől eltántorítsák. Modern, nyugatos, ha úgy tetszik, polgári Magyarországot teremtünk, szabadsággal és felelősséggel. A határozottság mellett annak az egyértelmű megmutatásával, hogy értjük, hogy ez talán sokak számára nem könnyű, mert ebben nem elegendő erőt, határozottságot tanúsítani, hanem megértést is muszáj. De a megértés nem jelenti azt, hogy a programnak akár csak egy szikráját is fel kell adni. Végig kell csinálni.
Magyarország az elmúlt sok-sok választásban mindig képes volt a tekintetben helyesen dönteni, hogy érezte, hogy hol van a nagyobb lehetőség egy jobb jövőre, és hol van több nyugalom és biztonság. Nem kell félteni ezt az országot, most is érteni fogja. E tekintetben nem azt látom feladatnak, hogy a viták okán visszafelé menjünk, hanem azt, hogy pontosabb, kiismerhetőbb, egyértelműbb, ha tetszik: kimondottabb legyen a politikánk, mert nem elég csinálni, mondani is kell. Nem elég tenni, de arról egyértelműbben kell beszélni is. A beszéd lemaradt a cselekvés mögött. Ez az én felelősségem. Hát akkor változtatunk rajta.
Ezt fogjuk tenni az Új Magyarország programnál, a költségvetésnél. Az első nagy akadályon túl vagyunk. A bizalmat visszaszerezni, széles körben megerősíteni nyilvánvalóan hosszú folyamat, de a hosszú folyamat is az első lépésekkel kezdődik. Én megértettem ezeknek a napoknak, heteknek, hónapoknak az üzenetét. E szerint fogunk eljárni. A kormány teszi a dolgát, az Új Magyarország programról tárgyal, s a költségvetés tárgyalását kezdi a következő napokban. Ebben azt a programot fogjuk végrehajtani, amit tőlünk ismernek. Határozottsággal és párbeszédre készen.