Gyurcsány Ferenc naplójából

\"Akkor kezdjük az elején!

 

A politika közcselekvés. A közügyekben való intézményesített vagy önkéntes részvétel. Döntés, végrehajtás. Hogy mi tartozik a közügyek körébe, azt nem könnyű meghatározni. Mást gondolnak erről különböző korokban, kultúrákban, mást az egyes országokban, és persze mást a különböző ideológiák képviselői. A közügyek vitelében a kormánynak és az önkormányzatoknak kiemelt szerepük van. A kormány és az önkormányzatok cselekvési területeit, döntési jogait, felelősségét jogszabályokban rögzítjük. A kormányzás és az önkormányzás nem egyszerűen ügyvitel. Nem csak a napi ügyek intézése, az államigazgatás gépezetének működtetése, bár kétségtelen: az is. A politikai tevékenység végső célja a közjó előmozdítása. Igen ám, de mi a közjó, és miként mozdíthatjuk elő annak érvényesülését? Ebben bizony megoszlanak a vélemények. Az egyes politikai áramlatok eltérő választ adnak erre a kérdésre. Mindenki a saját hite szerint diktált közjót kívánja érvényesíteni, és erre felhatalmazást kapni. A pártok versenye végső soron erről szól.

 

A demokratikus versengésnek több előfeltétele van. A legfontosabb a szabadságjogok és az azok érvényesítését korlátozó feltételek rögzítése. Például a szólás- és a gyülekezés szabadsága, vagy másik oldalról a személyes adatok, vagy a környezet védelme. Aztán kell egy-két fontos eljárási szabály arról, hogy a szabadon szerveződő vélemények, akaratok sokaságából miként jön létre közhatalom, hogyan jön létre és működik a törvényhozás, a kormány, az igazságszolgáltatás. Nagyjából erről (is) szól a demokratikus alkotmány.

 

De van még valami, ami nagyon fontos. Sőt, bizonyos értelemben a legfontosabb.

 

Annak a közmeggyőződésnek a létezése, hogy a versengő pártok mindegyike a közjót szolgálja. Annak elfogadása, hogy bár az általuk kínált alternatívák lényegük szerint különböznek egymástól, mégis valamennyi elfogadható irányba viszi az országot. A mai magyar demokráciának ez a pillére repedt meg az elmúlt években.

 

 

A magyar politikai élet főszereplői – most itt nem méricskélek – mintha kötőszót használnának, úgy hazaárulózzák le egymást. Mindennapos az ellenfél demokratikus elkötelezettségének megkérdőjelezése; az egyik lefasisztázza a másikat, az meg lekommunistázza az előzőt. Természetesen kettőn áll a vásár. De abban az értelemben is, hogy mindegyik politikai szereplőnek kettős felelőssége van! Először is tartózkodni kell minden olyan megnyilvánulástól, kijelentéstől vagy cselekvéstől, amely megalapozott kétségeket ébreszthet másokban az adott párt demokratikus és nemzeti elkötelezettségével kapcsolatban. Másodszor pedig a pártoknak csak kellő megalapozottsággal szabad riválisaik demokratikus és nemzeti elkötelezettségét kétségbe vonniuk.

 

Ha ugyanis kialakul, és széles támogatói körben is megerősödik az a meggyőződés, hogy riválisaink politikája a nemzet vesztét okozza, a másik oldalról pedig kizárólag a mi személyünk és politikánk a nemzet felemelkedésének egyetlen záloga, akkor hazafias tetté válik a demokratikus normák és szabályok megsértése. Ez esetben bármi megengedhető annak érdekében, hogy hatalmon maradjunk, vagy éppen ellenkezőleg, hogy visszatérjünk a hatalomba.

 

Nem szeretnék álságosan kiegyensúlyozottnak tűnő példákat mondani, mégis hadd említsek innen is, onnan is párat. Gyanítom, hogy nem volt igaza Antall József ellenzékének, köztük nekünk, szocialistáknak sem, amikor a néhai miniszterelnököt a Horthy korszak restaurációjának szándékával vádoltuk. Akkor sem, ha Antall habitusa, világlátása távol állt tőlünk. De hibáztak azok is, akik Bokros kiigazítását a nemzet tönkretételének titulálták, és a kialakult szociális feszültségek kihasználására építették politikájukat. Más példát említve határozottan azt gondolom, hogy nem szabad együttműködni a MIÉP-pel, még akkor sem, ha nem hiszem, hogy a FIDESZ antiszemita párt volna, de igaz itt is, hogy „madarat tolláról…”. Viszont az is igaz, hogy egy környezetéből kiragadott félmondat alapján nem volt fair Európa-ellenesnek kikiáltani Orbánt, utalok itt az „Európán kívül is van élet…” megjegyzésre. Visszatérve a baloldal sérelmeire, nem kétséges, hogy okkal vesszük zokon, amikor nemzetietlennek mondanak bennünket csak azért, mert mást gondolunk a kettős állampolgárságról mint ellenfeleink, vagy éppenséggel visszautasítjuk, hogy így vagy úgy, de a jobboldal illegitimnek tekinti az eddigi összes baloldali miniszterelnököt.

 

Olyanfajta kölcsönös fenyegetettség érzés alakult ki, amelyben erodálódnak a demokratikus normák. A hazát menteni igyekvő hevület feloldást ad minden más szabály betartása alól. Mondanom sem kell, hogy a baloldalon erős a meggyőződés, hogy ezt bizony a FIDESZ kezdte, illetve nem egyszer ezt megtoldják azzal, hogy inkább Csurka 1992 nyarán, de ez mára nem is nagy különbség - teszik hozzá. Eközben a jobboldal azt mondja, hogy a baloldali, liberális elit képtelen a kezdetektől elfogadni, hogy megszűnt korábbi valóság-értelmezési monopóliumuk, és az első perctől antidemokratikusnak és nacionalistának tekintik az egész jobboldalt úgy ahogy van, függetlenül annak tényleges politikájától és belső tagoltságától.

E meglehetősen avítt politikai állóháború szereplői nemcsak egymásnak, hanem önmaguk szerepértelmezésének is foglyai. Tizenhat év hosszú idő. Rögzültek a szokások, ismertek az érvek, be tudjuk fejezni egymás mondatait. Tudjuk, hogy ki, mikor nem mondott igazat, ki mikor ferdít. Saját féligazságainkat, hazugságainkat leplezzük, riválisainkét felnagyítjuk és dramatizáljuk. A politikán kívüli világ ezt a politika különálló hazugságvilágának hiszi. Pedig ennél bonyolultabb a helyzet.

 

Magyarországon nincs széles talapzatú, erős, öntudatos, teljesítményközpontú, büszke polgári kultúra. A demokratikus rendet nem az erős polgárság, hanem a rendszerváltás pár ezer fős társadalmi elitje hozta létre. A szabadságot szeretjük, a vele járó felelősségtől menekülünk. Törvény és szabálykerülő kultúránk van, a túlélésre rendezkedtünk be. Az okok messzire vezetnek: fél évezredes idegen megszállás, máig ható feudális viszonyok, töredezett polgárosodás, törékeny demokratikus hagyományok. A harmadik köztársaságot jelentős részben nem a közügyekért felelősséget érző demokratikus magánakaratok és -cselekvések pillérei tartják, hanem azok az intézményi és procedurális szabályok, amelyek a hosszú, tizenhat év alatt sem tudtak belsővé válni, és amelyek nem egyszer, mint idegen protézis tartják a kijárásra, a normakerülésre, a mának való élésre berendezkedett hétköznapi viszonyainkat.

 

Ebben a helyzetben a politikai elit saját küldetésének beteljesítéséért nem tekinti nagy áldozatnak, hogy kiszolgálja ezt a társadalmi kultúrát. Nem szembesít, hanem ígér. Azt, hogy a jövő elkezdődött - négyszáz százalékos béremeléssel, hétszázalékos növekedéssel, tizenharmadik havi nyugdíjjal, sőt. A határ pedig a csillagos ég, hiszen csak akarni kell. Ráadásul illúziót épít, amikor azt üzeni, hogy nem nekünk, cselekvő polgároknak kell mást akarni - több teljesítménnyel, tudással, alkalmazkodással, versennyel -, hanem a kormánynak, a jóságos és gondoskodó vezetőknek. Ezekkel az ígéretekkel két esetben van baj. Ha betartják, meg ha nem. Ha betartják, akkor tönkremegy a gazdaság, ha elfelejtik, sérül az egyébként is gyenge demokratikus kultúra.

 

Én is része lettem, vagyok ennek a világnak. Felelősségem miniszterelnökként nagyobb majdnem mindenkinél. Ennek tudatában mondom, erkölcs, igazság és hazugság dolgában sem jobbak, sem rosszabbak nem voltunk riválisainknál. Ez mentség? Nem, ez ítélet. Nem gondolom ugyanezt a demokratikus elkötelezettségről, legalább is, ami az intézményi, procedurális normák betartását illeti. Az elmúlt nyolc évben kiderült: a magyar baloldalnak és a liberálisoknak sokkal fontosabb az alkotmányos normák megtartása, mint jobboldali riválisainknak. De van még valami: a magyar baloldal végig megőrizte immunitását, az idegengyűlölő, nacionalista politikai áramlatokkal szemben. Ebben a térségben, sőt, ebben az országban ez sem kis teljesítmény.

 

 

Régóta tudtam, hogy rossz úton járunk, és kerestem a változtatás lehetőségét. Kerestem, mint sokan, akik egy megromlott, ámítástól, tettetéstől, féligazságoktól terhelt kapcsolatot kívánnak rendbetenni. Amikor miniszterelnök lettem, két évvel ezelőtt, akkor nem tudtam, nem mertem, nem tettem. Ennek sok oka volt. Jó darabig nem láttam kellő pontossággal a részleteket. Mi tagadás, nem tudtam szembefordulni saját 2002-es programunkkal sem. Sem felhatalmazásom, sem alternatív programom nem volt. A költségvetési kiigazítás önmagában nem program. A strukturális reformok, a fejlesztések intenzív időszakát elő kellett készíteni. Ráadásul úgy éreztem: felelősségemet csökkenti, hogy aki velem szemben áll, az miközben gazdasági nemzethalált vizionált, újabb és újabb „népboldogító” szociális javaslattal állt elő, teljesen irracionálissá téve a közéleti diskurzust. Európa legnagyobb költségvetési hiányától szenvedve egyszerre ígértek adócsökkentést és tizennegyedik havi nyugdíjat. De hozzá kell tennem, nem mentségként, inkább magyarázatként: nem hittem meggyőző erőmben, képességemben, és nem voltam biztos a választók bölcs belátásában sem. Aggodalmamat csak fokozta Merkel német kancellár asszony esete. Ez az egyébként kitűnő, és a meggyőző többség által támogatott politikus addig magyarázta a választási kampányban - a gazdasági-költségvetési nehézségeket egyébként jól ismerő választóinak - a kiigazítás és a reformok szükségességét, amíg korábbi hatalmas előnyét csaknem elvesztve, majdnem elbukta a választásokat; végül nem tudott riválisa nélkül kormányt alakítani.

 

Persze mondhatják, hogy akkor is, az erkölcs az erkölcs. Ez igaz. De muszáj megkérdeznem: politikusként ahhoz kellett volna asszisztálnom, hogy előkészítsem azok kormányzását, akik nemcsak nem kívántak (és ma sem kívánnak) szembenézni a tévhitek és tévítéletek súlyos örökségével, de még mindig erre építik politikájukat? Ugye emlékeznek azokra az orbáni kijelentésekre, hogy meg lehet állítani a gázárak növekedését a határnál, vagy éppenséggel arra, miszerint nem azt kell kérdezni, hogy mit tehetünk mi a nemzetért, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy mit tehet értünk a haza.

 

De kell még valamit mondanom. Kemény, helyenként durva szavakat használtam Őszödön. Ez igaz. Szabadszájú vagyok, különösen, ha szenvedélyesen fogalmazok. Amit hallanak, az egy személyes drámai monológ. Személyes, mert magánközlésre szánt, annak minden attribútumával. Drámai, katarzist kívánt, ezért szenvedélyes, jelzői, állításai helyenként túlzóak, egyoldalúak. Egy tekintetben biztosan önleleplező: betekintést enged akkori hangulatomba, érzéseimbe, eltökéltségembe.

 

Sokakat bántanak a jelzők. Megértem, őszintén sajnálom. A miniszterelnöki szereppel kapcsolatos elvárások itt konfliktusba kerültek a majdnem magánember szabadosságával. Egy szenvedélyes hitvesi csók részletekbe menő nyilvános közlése is botrányt kavarna, ha a felvételen a miniszterelnök lenne látható. De a miniszterelnök hitvesi csókja nem a nyilvánosságra tartozik. A sajátjaimnak szóló szenvedélyes politikai szembesítés szavai sem. Persze szememre vethetik, hogy akkor ez a tipikus kommunista kettősbeszéd. Ugyan! Hát nem erről beszélek hónapok óta? Nem azt mondom, hogy így nem mehet tovább? Nem azt mondtam tele sportcsarnokok előtt a választási kampányban, hogy nem adhatok ajándékba felemelkedést, és boldogságot? Hogy meg kell érte küzdeni, hogy nincs több szociális ígéret, csak reform és beruházás! De bizony!  Erről beszéltem. És csendben maradtam a költségvetés egyre feszítőbb helyzetével kapcsolatban. Erről az ellenzék, a Nemzeti Bank, a külföld naponta többször beszélt. Ha engem kérdeztek, akkor kerültem az egyértelmű választ.

 

 

Azon gondolkodom, hogy vajon mit válaszolt a költségvetés gondjait egyébként naponta ismétlő ellenzék. Csak én nem emlékszem semmilyen programszerű válaszra? Csak én nem tudom ma sem, hogy mit tenne az engem hazugsággal vádoló jobboldal, ha visszavonnánk a kiigazítást? Van aki ismeri a programjukat azon túl, hogy konzultálnának? Mit tennének? Ha a hazugság a vád, akkor gondolom, hogy ők most kiterítik a kártyájukat. Látja a lapokat valaki?

 

De menjünk tovább! Próbáljuk megérteni a szituációt, amelyben a beszéd elhangzott! Ha azt mondom egy veszekedés hevében, hogy drágám semmit sem ér az életünk, az nem azt jelenti, hogy elfelejtettem a szerelmes napokat, a sétákat, a közös küzdelmeket, a gyerekek születését, az első lakást és még ki tudja mit, hanem azt, hogy segítségért kiálltok, hogy tegyük rendbe a házasságunkat. Hogy vádolom magunkat, mert engedtük ellaposodni a szerelmünket.

 

Hasonlóan szembesítettem saját társaimat azzal, hogy nem volt bátorságunk a nagy reformokhoz, amikor azt mondom, hogy nem csináltunk semmit. Persze, hogy tudom: átalakítottuk a felsőoktatást, eltöröltük a sorkatonaságot, kialakultak a kistérségek stb. Ha egy szülő azt mondja ingerülten, hogy „gyere ide te büdös kölyök”, akkor nyilván nem a rajongásig szeretett kisgyerek mosdatlanságáról értekezik, hanem egy kollokviális fordulatban szakad ki a ki tudja mióta, és miért halmozódó feszültség. De azt hiszem, hogy ezt értik, akik maguk elé képzelik a szituációt.

 

A beszéd fő üzenete, hogy változtatni kell. Hogy le kell számolni a régi hazugságokkal. Hogy nem rólunk szól a politika, hanem az országról, és ha kell, akkor vállalni kell a népszerűtlenséget is. Fel akartam rázni politikus társaimat. Hogy ne ijedjenek meg az előttünk álló feladatoktól. Hogy ne hátráljanak meg, hogy ne legyen tessék-lássék, egyrészt-másrészt a politika. A lelkükre, az érzelmeikre kívántam hatni. Erős szavakkal, erős mondatokkal.

 

A beszéd és a róla folyó vita lassan lehatol a mélybe. Már nem önmagáról szól. Ez jó. Így aztán napról-napra változik az is, hogy mit gondolnak az emberek. Jól látom, hogy aki elolvasta az egészet, az érti a szándékaimat, és nagyobb részt támogatja. Akik a kiszivárogtatók által először bemutatott négy-öt mondatnál nem ismernek többet, azokban nagy indulat feszül.

 

De bárhogy is: van mit megbeszélnünk!

 

Aztán cselekednünk kell!\"