Mára elég sok leszivároghatott a közvéleménybe a konvergenciaprogram uniós elfogadtatásához szükséges kellemetlen intézkedésekről. De magáról a programról, annak rendeltetéséről még hivatalos megszólalóktól is hallani meghökkentően felszínes vagy eleve téves nézetet. Mivel a gazdaságpolitikánk kereteit megszabó kulcsfontosságú uniós ügyekről van szó, ezért legyen szabad itt néhány alaptételt összefoglalnom.
A célérték: az egyensúly
Ilyen programot minden tagország köteles benyújtani, legfeljebb más a neve az eurót már használó országok körében. A németektől, franciáktól stabilitási program néven várják annak bemutatását, hogy az uniós közös érdekeltségű gazdaságpolitikai kérdésekben mi a nemzeti kormány munkaterve. A szóhasználat azt a logikát tükrözi, hogy akik már átestek egyszer az euró bevezetéséhez szükséges ún. maastrichti ismérvek teljesítésén, azaz addigra kellően konvergálódtak a referenciaértékekhez, azoknak csupán fent kell tartaniuk a stabilitást, míg az euróklub tagjelöltjei előbb kötelesek átesni a konvergálódás folyamatán.
Másodszor: a konvergenciaprogram sokak hiedelmével szemben nem az euró bevezetéséről szól. Ezt egy ponttól kezdve el is kezdte mondogatni a magyar hivatalosság, e pontra azonban sajnálatosan azzal jutottunk el, hogy a legújabb programban nem szerepel az euróbevezetés céldátuma. Sajnálatosan, mondom, mert bár a program valóban nem a közös valutára való áttérés ütemterve, hanem annál sokkal kisebb és egyszerűbb feladatokra irányul, de ha már volt egy hivatalos céldátum, akkor az természetes követelmény, hogy a több évet áttekintő konvergenciaterv erről állást foglaljon.
Mi a konvergenciaprogram lényege? Az illető tagország gazdasági fejlődésének és különösen államháztartási állapotának a cél szerinti mércéhez való közelítését (jobbaknál: a célérték stabilizálását) várják el egymástól a huszonötök. A célok teljesítése a kormányok kezében van, hiszen a program központi kérdése az államháztartás egyensúlya.
A célérték: középtávon az egyensúly. Ezt is érdemes elmondani, mert tíz megszólalásból kilencnél többször az vehető ki, hogy a hazai össztermék (GDP) három százalékára vagy az alá kellene levinni a deficitet. Nem így van. Az üzleti ciklus egésze alatt "egyensúly közeli állapotot" kellene elérni, amiből az következik, hogy ha a gazdaság gyengélkedik, akkor lehet deficit, de sosem több, mint az a bizonyos három százalék. Ha a gazdaság "dübörög", akkor az állam ne költsön még többet, hanem érjen el szépen többletet a költségvetésben, vagy legalább tartsa egyensúlyban a büdzsét.
Gyerünk az ERM-be
A három százalék ismerős az olvasónak, mert ezt már az euró-átvételi kritériumok között hallotta. De a maastrichti szabályrendszer ennél sokkal szigorúbb, így például olyan árstabilitási mércét állít a jelölt elé, amelyet roppant nehéz átugrani. Az összes államháztartási mutatót fölényesen teljesítő és gyorsan növekvő balti országok éppen az inflációs ismérven véreznek el: nem is könnyű a mai 2,7 százalék körüli határértéken belül maradni. (Csak zárójelben: az inflációs mérce időben változik, és nem három százalékban van megszabva, akkor sem, ha miniszterek és szakértők rendre háromszázalékos célról beszélnek.)
Maastrich ma már messze van tőlünk. Az euróklubba való bejelentkezéskor a tagországnak a konvergenciaprogramba is foglalt államháztartási renden kívül csekély inflációt és mérsékelt kamatszintet kellene lejelentenie, meg azt, hogy 24 hónapnál többet eltöltött az európai közös árfolyamrendszerben, az ún. ERM II.-ben, mégpedig devizapiaci feszültségek nélkül. Míg a stabilitási program mutatóira a kormánynak közvetlen ráhatása van, hiszen a költségvetés kiegyensúlyozása békeidőben politikai akarat (takarékosság és/vagy adóemelés) kérdése, addig az eurózónába való belépés számos ismérvének egyidejű és tartós teljesítésében nem lehet biztosra menni. Az inflációt százezernyi piaci szereplő formálja, az árfolyamra különféle hazai és külső sokkok és hírek hatnak. E téren (is) félrevezeti a közvéleményt (és magát) az, aki nemzetállami döntésként mutatja be az euró átvételének időpontját: szigorú zsűri elé kerülnek a jelöltek.
A sokadik magyar konvergenciaprogram mostani, nyár végi kiadásából első ízben hiányzik a céldátum, ami nem is csoda. A közzétett számokból az nagy bizonyossággal kiolvasható, hogy meddig nem lehet eséllyel jelentkeznünk. Mivel az ERM II.-be még be sem léptünk, a huszonnégy hónap meg sem kezdődhetett. Megjegyezem, mivel hosszú-hosszú évekre kerültünk az eurótól, most akár megfogadhatnánk a Nemzetközi Valutaalap tanácsát, és lebegtethetnénk a forintot, gyengítve ezzel a hivatalos sávszélek meglétéből adódó spekulációs nyomást. Vagy pedig éppen ellenkezőleg – védelmet keresve e spekuláció ellen – beléphetnénk már akár a héten az ERM II.-be. Annak ugyanis – szemben a pénzügyminiszter és mások nézeteivel – nincsen mutatóhoz kötött előfeltétele; az EU-ba 2004-ben velünk együtt belépő tagországok egy része már napokon, heteken belül felvételt nyert az ERM II.-klubba.
A kudarcok ára
De nem improvizálnék komoly ügyekben; elég improvizálást láthattunk már. Itt csak arról eshetett szó: mit nem jelent a konvergencia-program, a maastrichti kritériumrendszer és az ERM. Hogy azután mibe van nekünk a programok sorozatos bukása, a nemzeti valuta kényszerűségből való megtartása, a forint ingadozásából fakadó kockázati többlet és az árfolyam védelme; mindebből mekkora növekedési veszteségek származnak – ezek a nagy és megválaszolatlan kérdések. De legalább az európai keretek lennének közismertek.
Bod Péter Ákos
közgazdász
(MH)