„Ahogy Szili Katalin beszél, az nem vall komoly politikusra"

Merthogy: "vannak olyanok, akik nem pozícióért politizálnak, hanem tiszta szívből". Merthogy-2: "párttársaimnak és választóimnak egyaránt felelősséggel tartozom". Merthogy-3 (ideillő gyöngyszem egy nyári HVG-interjúból, amit honlapján Szili maga idéz): "Én nem szoktam intrikálni, sem a saját fészkembe piszkítani. Ám azt senki sem veheti el tőlem, hogy gondolkodjak, írjak, beszéljek, mégpedig hitem és elkötelezettségem szerint… én már csak ilyen vagyok."

Ilyen tiszta, ilyen őszinte, ilyen becsületes, ilyen önzetlen…

És ilyen szerény, tehetnénk hozzá, de beszéljünk komolyan. Legalább mi. Mert ahogy Szili Katalin beszél, az nem vall komoly politikusra. Inkább valami régi romantikus költőre, magányos regényhős(nő)re, esetleg publicistára. Ha manapság politikus beszél így, arról tudható, hogy populista az illető (ki, mint mondja, "sokat jár az emberek között"). Tudható az is, hogy aki így beszél, az nem beszél őszintén. A politikusi hivatás ugyanis még véletlenül sem az "ami szívemen: a számon" csacska, álnaiv magatartását igényli annak gyakorlójától. A politikusi felelősség (melynek természete mellesleg jócskán eltér a párttársak, illetve a választók vonatkozásában) még kevésbé.

A pártpolitika - különösen a modern tömegmédia korában - csapatmunka. Egységes, de minimum összehangolt cselekvést és kommunikációt követel a résztvevőktől. "Gondolkodni, írni, beszélni" (az ezekhez szükséges képességek birtokában!) természetesen lehet. Befelé szinte korlátlanul - kifelé ellenben csak mértékkel és felelősséggel. A saját politika, a saját párt bírálatára ez fokozottan érvényes. Aki a belső kritikát rendre kifelé gyakorolja, az veszélyezteti a csapat sikerét, rontja a megítélését, a közös politika esélyeit. Ha ezek amúgy is rosszak, akkor még tovább rontja. (Természetesen akkor is, ha azt állítja, hogy javítani akarja.) Vajon mi értelme van havonta ismételgetni a nyilvánosság előtt, hogy a pártom rosszul áll a közvélemény-kutatások szerint? A vezetés tán nem ismeri a számokat? Minek újra és újra kinyilvánítani - a választók meggyőződését és az ellenfeleket erősítve -, hogy ennek a saját hibás politikánk az oka? Ha egy pártpolitikus valóban ezt gondolja, akkor két dolgot tehet: 1. alternatívát ajánl, és amellett érvel a belső fórumokon; 2. pozíciót, támogatást, többséget szerezve próbálja érvényesíteni a helyesnek vélt politikát.

Szili Katalin egyiket sem teszi.

Az elsővel sohasem próbálkozott. (A Népszavában megjelent cikk - Muszáj baloldalinak lennünk! - látszólag kivétel. Valójában csak a szabályt erősíti, hisz eleve a nyilvánosságnak szánta, a tartalmáról pedig jobb nem beszélni.) A mostani nyilatkozatokból se derül ki az égvilágon semmi - túl azon, hogy ő a megszorításokkal és a reformokkal egyetért, de azokat nem a társadalom ellenére, hanem vele együtt kellene véghezvinni. Megmondani az embereknek, hogy ha már futunk, akkor "sprintelésről vagy maratonról van-e szó".

Komolyan? Ilyen egyszerű volna? Akkor miért nem mondja meg? Nem szeretnék (én is) demagóg lenni, csupán érzékeltetni akarom, hogy a magyar társadalomban és a politikában zajló mai folyamatokról ilyen egyszerű metaforákban nem lehet felelősen beszélni.

A pozíciószerzést (ami most állítólag nem érdekli) Szili korábban erősen ambicionálta. 2000-ben pártjának elnökhelyettese lett, amihez nem annyira a teljesítménye segítette hozzá, mint inkább - ahogy a Political Capital elemzése (Egy vereség rabságában. Hírszerző, 2007. 09. 21.) rámutat - bizonyos divatos trendek: a nőpolitikusok PR-szempontú előtérbe tolása, a hasonló indíttatású "fiatalítási hullám" s a poszt várományosának, Németh Miklósnak a visszalépése. Az MSZP nőtagozatának elnökét később is segítette a neméből sarjadó előny a politika férfiak uralta világában. Részint ennek köszönheti a Házelnökséget is, melyet immár hatodik éve birtokol, s ami nem akármilyen pozíció.

Szili női mivolta szolgáltatta az egyetlen (úgy, ahogy) komolyan vehető érvet államfői ambícióihoz is. (Ami korántsem az egyedüli eset, amikor kielégítetlen maradt a pozíciószerző vágy: Medgyessy Péter személyesen mondta el nekem, megírtam a Gyurcsány Ferencről szóló könyvben is, hogy Szili 2002 nyarán, a D-209-es botrány kirobbanásakor az SZDSZ-nél kormányfőnek ajánlkozott.) Nemcsak egykori szereplők szava igazolja: a Házelnök 2004 őszén elindult a pártelnöki posztért, de a biztosnak látszó vereség okán időben visszalépett. Mi több, lemondott összes pártfunkciójáról. Ezt az "áldozatot" már a köztársasági elnöki poszt megszerzésének oltárán hozta - mint utóbb kiderült: hiába. E vállalkozása az elemi politikai józanságot, ésszerűséget és mértéktartást elsöprő személyes ambíció kudarcának példázatszerű története. Feltüzelt párttársaival együtt képes volt elhinni, hogy a közvéleményben mért népszerűség bármiféle relevanciával bírhat a parlamenti voksoláson - parlamenti többség híján. S hogy a hiányzó szavazatokat - valahogy - be lehet szerezni.

A pártból való "kibeszélés" mára intézményessé vált gyakorlatát azonban nem ez a megalázó (a kongresszuson kifütyüléssel záruló) kudarc s a vele járó frusztráltság indította el Szilinél. Ő valójában kezdettől fogva a "másságra", pontosabban különféle "másságokra" alapozta a maga politikusi imázsát. Női mivoltát s a szoci mezőnyben érvényesülő egykori, viszonylagos fiatalságának szerepét már említettük. Ezekhez társult később a saját közegben egzotikumnak, a másik oldal szemében viszont vonzónak, rokonszenvesnek számító "nemzeti elkötelezettsége" és "kereszténysége". Ezeket egyre nyíltabban, egyre demonstratívabban képviselte. Az új pápa megválasztása után nyílt levélben fordult a "Szentatyához"; a kettős állampolgárságról szóló - a kormány és az MSZP számára politikailag sorsdöntő - népszavazás előtt pedig szembefordult pártja álláspontjával, s az ellenzéknek (és a népnek) rokonszenves "lelkiismereti szavazásra" buzdított.

A mostani pártelnök-miniszterelnökhöz Szili annak színrelépése óta ellenségesen viszonyult. Noha 2003-ban a sportminiszter interpellációra adott válaszának megszavazásakor - emlékezetes hatásszünet után - végül kimondta a boldogító (?) igent, magát a botrányt előzőleg az ő (mellesleg teljes fogalmi tájékozatlanságot eláruló) "nómenklatúrázása" dagasztotta föl. Mint a Political Capital elemzője megállapítja: Szili Katalin mindinkább "Gyurcsány Ferenc nyílt bírálatával, az általa képviselt politikával szemben formálja meg és definiálja saját programját". Bár az utóbbiról a szó valódi értelmében aligha beszélhetünk, az tény, hogy Szili jó ideje "intenzív és nyílt kritikába kezdett a miniszterelnökkel és a pártvezetéssel szemben. Interjúkban bírálta a kormányfőt a kizárólag a ′nagytőke logikáját′ figyelembe vevő kormányzás, a szociális érzéketlenséget tükröző megszorítások és reformok, a pártdemokrácia aláásása, és a hazai kisvállalkozásokat negligáló, az állam szerepét korlátozó politika miatt. Sőt… a jobboldalon… népszerű toposzt alkalmazva kimondta: azt is: ′ki kell igazítani a rendszerváltást′… ′rendszerkorrekcióra′ van szükség."

A legutóbbi interjúkból csőstül lehetne idézni a hasonló - a jobboldal és a "nép" kedvét kereső: ellenzéki, illetve populista ízű - kiszólásokat. Ennyi is bőven elég azonban, hogy föltegyük a kérdést: vajon mi mozgatja Szili Katalint? Úgy értem: a frusztráltságon, a sértettségen és az általa láthatóan egyre inkább átélt "a nép házelnöke" (Szabados Krisztián) szerepen túl.

Megismétlem a kérdést: van-e valami más is Szili (a pártpolitika morálja szerint árulásszámba menő) destrukciója mögött? Minderre ugyanis végső soron egyetlen mentség szolgálhatna alapul: a kormányzati alternatíva lehetőségének személyes birtoklása. Azoké a képességeké, amelyek a szóban forgó politikai csúcspozícióban nélkülözhetetlenek. Mindenekelőtt bizonyos intellektuális képességekről van szó: logikai és elemzőkészségről, helyzetfelismerő és -átlátó képességről, stratégiai gondolkodásról, taktikai érzékről, reagálókészségről stb.

Továbbá ezekkel összefüggő kommunikációs képességekről: főként szónoki és debatteri erényekről. Valamint vezetői képességekről: munkabírásról, szervező- és irányítókészségről, az együttműködés és a döntéshozatal egyensúlyáról, emberismeretről, a személyi kapcsolatok kezelésének képességéről. A tán ezeknél is fontosabb testi és lelki teherbíró-képességről: a konfliktustűrésről, a rendíthetetlenségről, a bírálatok, a nemtelen támadások tartós elviselésének képességéről, a stressztűrésről. Végül, de nem utolsósorban olyan morális tényezőkről, mint a politikusi elhivatottság és a felelősség.

Nyugodtan leírhatom, hisz nem csak az én véleményem, de politikai körökben általános meggyőződés: Szili Katalin elképesztő mértékben nélkülözi a fenti erények szinte mindegyikét. Arról nem beszélve, hogy egyre inkább nélkülözi a személyes kondíciókon túl ugyancsak nélkülözhetetlen pártpolitikai hátteret és támogatottságot is.

Akkor meg mi végre ez az egész?

A már többször hivatkozott Szabados Krisztián (Political Capital) szerint "a közvélemény-kutatásokra… sokat hivatkozó Szili Katalin az utóbbi időben mintha saját népszerűségének foglyává vált volna." Ehhez annyit tehetek hozzá, hogy alighanem az MSZP (vezetése) is ebben a sanyarú fogságban sínylődik. Tűrik a destrukciót, hisz aki sorozatban elköveti, az a népszerűségi listák éllovasa, a legnépszerűbb politikus, aki valamennyire az ínséges időkben is vonzóvá teheti a pártot, akinek a személyes népszerűsége szavazatokat hozhat.

Az utóbbi teljes tévedés.

Ez a népszerűség eredendően annak a pulpitusnak a tekintélyén alapul, amelyen ül: amely a háborgó képviselőház fölött, az "acsarkodó, kisszerű viták" fölött magasodik. Amelyre természetesen nem a nép, hanem a pártja, illetve a kormánytöbbség ültette föl. Másodszor - és egyre inkább - a jobboldali, az ellenzéki szavazók rokonszenvpontjaiból épül föl, akik egyre jobban díjazzák az általa mind szisztematikusabban képviselt "politikai másságot" - különös tekintettel a kormányt és a miniszterelnököt támadó kijelentésekre. Ez a pártpolitika erkölcse szerint árulásnak minősülő magatartás azonban egyetlen voksot se hoz az MSZP-nek. Hogy konkrét legyek: azok közül, akik fülének kedves a kormány Szili szájából jövő bírálata, a következő választáson (mondjuk, Zala megye kettes körzetében) senki sem fog a szocialista jelöltre szavazni e kellemes érzés viszonzásaképpen. A még mindig kitartó, ám ingatag és apolitikus hívek viszont gondolhatják úgy, hogy tényleg valami nagy baj lehet ezzel a kormánnyal, ha már a tiszta szívű Szili Katalin is folyvást ezt mondogatja…

Debreczeni József

Forrás: www.nepszava.hu