Néhány napja – március 7-én – leköszönt Csehország második elnöke Václav Klaus. A 2003-tól hivatalban lévő államfő méltán vált hírhedtté a brüsszeli bürokrácia köreiben, köszönhetően következetes integrációellenes állásfoglalásainak, amelyekkel nem ritkán hozta kellemetlen helyzetbe hazáját és saját pártjának miniszterelnökét. Kijelentéseit gyakran kísérte, hol elnéző mosolygás, hol általános megbotránkozás.
Václav Klaus a második világháború évei alatt született, majd az azt követő szocializmus évtizedeiben szerzett közgazdász diplomát a prágai egyetemen, de később folytatott tanulmányokat Olaszországban és az Egyesült Államokban is. Gazdaságpolitikai nézeteinek kialakulásánál döntőnek bizonyult a Milton Friedman nevével fémjelzett neoliberális – szabadpiaci – gazdasági felfogás, amely az Államokban és Nagy-Britanniában az 1980-as években tört utat magának. Állítólag a prágai Hradzsinban található elnöki dolgozószoba íróasztalát Margaret Thatcher bekeretezett fotója díszítette.
A rendszerváltás évében, 1989-ben már aktív politikai szerepet vállalt. Előbb a Polgári Fórum tagjaként került be a függetlenné vált Csehszlovákia első kormányába, pénzügyminiszterként, majd 1990-ben részt vett a jobboldali Polgári Demokrata Párt (ODS) megalapításában. Két évvel később elfoglalhatta a miniszterelnöki bársonyszéket is, amiből 1997-ig vezette az országot – azaz, az 1993 januári szétválás után már csak Csehországot. Ez alatt az idő alatt tevékenyen kivette a részét az állami vállalatok privatizációjából is, amiért később számos kritika érte.
Ugyanakkor 1996-ban kezdeményezője is volt az Európai Uniós csatlakozásnak. E mögött alapvetően két megfontolás húzódott, egyrészt a cseh társadalom egészében élt egyfajta vágyakozás, hogy visszatérhessen Európához, miután megszabadult a Szovjetunió fennhatóságától, másrészt a térség más országaihoz képest jóval fejlettebb ipar (főként személygépkocsi gyártás) miatt joggal remélhették, hogy profitálhatnak a belépéssel elillanó vámhatároknak köszönhetően.
Uniós tagként azonban, a kétezres évek második felében Csehországnak - élén Klaussal - szembe kellett néznie a közösségen belüli integrációs – mélyebb intézményi együttműködésre való – törekvések fokozódásával. Ez különösen a 2008 őszétől kibontakozó pénzügyi és gazdasági válság miatt lett egyre erősebb. Az államfő a szorosabb együttműködés felé tett lépésekben a 90-es évek elején nehezen helyreállított állami szuverenitás leépítését látta.
Nem szerette, ha az „euroszkeptikus” jelzővel illette az integrációt támogató többség – Csehországon innen és túl. Sokszor hangoztatta, hogy ő eurorealista – szemben az általa euronaívnak tartott többséggel – aki nem utasítja el az Unión belüli gazdasági együttműködés szorosabbra fűzését, ám a Brüsszelnek szupranacionális – államok fölötti – jelleget kölcsönző Lisszaboni Szerződés aláírását a végsőkig halogatta.
Mindazonáltal személye a cseheket is megosztotta és népszerűsége az utóbbi években belföldön csökkent. Szókimondó retorikájának társadalmi megítélése abban is lemérhető, hogy a következő államfői ciklus jelöltjei közül, a hozzá hasonlóan radikális szemléletet valló Jana Bobosikova már az elnökválasztás első fordulójában a legkevesebb szavazatot kapta a választópolgároktól. A vele szemben induló Karel Schwazenberg és Milos Zeman egyaránt „euro-optimistának”, integrációpártinak tekinthető, akik közül mára már bizonyos, hogy utóbbi foglalja el az államfői széket. Ezzel feltehetően merőben új alapokra helyezi az Európai Unió és Csehország kapcsolatát.
Brüsszel diplomatái alighanem fellélegezhetnek.
Illés-Néző László