A napokban a dolgozó hangyákról olvastam egy tanulságos írást. Korábban nem foglalkoztam a hangyák életével, idáig inkább az embereké érdekelt, de most már úgy gondolom, hogy a hangyákra is érdemes lenne jobban idefigyelni.
Vannak rovarok, ilyenek például a hangyák, a méhek, vagy a darazsak, amelyek társadalmakban élnek. Nem csak úgy, összevissza, mint teszem azt a szarvasbogarak, amelyek csak úgy, egyik napról a másikra teszik a dolgukat. Ellenkezőleg: a hangyák pontos, szabályozott munkarendben végzik a dolgukat, mindenkinek megvan a feladata.
A hangyák, amelyeket mi emberek ez idáig főként azért csodáltunk, mert saját testtömegüknél jóval nagyobb terheket is képesek elcipelni, más miatt is érdekesek. Tudni kell, hogy akárcsak nálunk, embereknél, a hangyáknál is vannak fiatal és idősebb egyedek. Előbbiek, a fiatalok, a kutatók megfigyelései szerint viszonylag biztonságos munkákat végeznek: többnyire a bolyban elvégzendő feladatokat kapnak, főként javítási, helyreállítási munkákra osztják be őket.
Az idősebb hangyák - talán mert nekik már úgyis majdnem mindegy - végzik a veszélyesebb munkákat. Ők indulnak el táplálékszerző útra, melynek terepe többnyire ismeretlen - tele kihívásokkal, veszélyekkel.
Ezt a felosztást a jó szemű tudósok már korábban is megfigyelték, ám az okát idáig még nem sikerült megfejteniük. Az emberiség egészen mostanáig, legalábbis ebben a vonatkozásban, tudatlanságban élt. Nem szeretném dramatizálni a helyzetet, de bizony, halványlila segédfogalmunk sem volt arról, hogy ezeknek a kis, csodálatunkra méltó élőlényeknek a társadalmában mi okozza a munkák ilyen, életkorral összefüggő megoszlását?
Most már tudjuk. Nem volt könnyű, és az sem biztos, hogy tisztességes úton jutottunk hozzá ehhez a tudáshoz. De már megvan, ez a tudás a miénk, senki sem veheti el tőlünk.
Nem feszíteném tovább húrt: az emberiség néhány lengyel tudósnak köszönheti, hogy ma már több ismeretünk van a hangyákról, mint korábban. Ezek a kutatók ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy mesterséges körülmények között, egy kisebb hangya-társadalmat hoztak létre - futballcsapatnyi személyzettel, éppen tizenegy tagból állt a verhetetlen tizenegy.
Fiatal hangyák alkották a társulatot, akik, mint már tudjuk, normális üzemmenetben a kevésbé kockázatos munkákra lettek volna szakosodva. Ám itt szó sem volt normális üzemmenetről, erről a kutatók gondoskodtak. Mégpedig nem is nagyon emberséges módon: az állatok egy részének az élettartamát ugyanis mesterségesen megrövidítették. Többnyire megfertőzték őket, de olyanok is akadt közöttük, amelyeket megmérgeztek. Nem olyan mértékben, hogy azonnal elpusztuljanak, éppen csak annyira, hogy ne érezzék jól magukat, és betegségtudat alakuljon ki bennük.
Mesterségesen közelebb hozták a halálukat, mert arra voltak kíváncsiak, hogy az életük végéhez közeledő hangyák többet kockáztatnak-e, mint egészséges, velük egykorú társaik.
Az eredmény, több mint megdöbbentő. Azok a hangyák – amelyek (akik?) -. az emberi kíváncsiság eredményeként halálos betegséget kaptak, más munkát találtak maguknak, mint amilyet korábban végeztek. Ismeretlen, és éppen ezért veszélyes terepekre merészkedtek, élelmiszer után kezdtek kajtatni, nem a maguk, hanem természetesen a többiek számára.
Az öt hétig tartó kutatásnak nyilván jó sok előzménye is volt - egy ilyen megfigyelésbe nem lehet csak úgy, minden tudományos előképzettség nélkül belevágni. Kutatási terv kell, szinopszis – mint tudjuk, arra adják a pénzt, a laboratóriumot, a hangyákat. És persze az utómunkákról se feledkezzünk meg, hiszen tudvalevő, hogy egy film készítése a forgatás után, a vágással, szinkronnal kezdődik igazán. Könnyen elképzelhető, hogy a megfigyelésnél ez esetben is fontosabbak lehettek az abból levont tanulságok.
Nem tudom, hogy a mi életünkre vonatkozóan van-e bármilyen érvényes tanulsága a történetnek? Szerintem nincs, de ez nem is baj – épp ideje megbarátkoznunk a gondolattal, hogy, ha nem is nagy számban, de vannak olyan történetek, amelyek „csak” önmagukról szólnak.
Én azért mégis azt javasolnám, hogy figyeljünk oda a hangyákra. Egyszer még a legbanálisabb történet is jó lehet valamire.
Föld.S.Péter