A fotós „ül hosszú méla lesben….”,

A londoni Természettudományi Múzeum és a BBC Wildlife magazin által közösen kiírt éves fotópályázatra benyújtott mű egy farkast ábrázol, amely éppen egy fakerítés felett ugrik át.

A szakértői zsűri 43 ezer beérkezett fotó közül nyilvánította győztesnek Rodriguez munkáját. A képhez mellékelt leírásban az szerepel, hogy a spanyol fotós "hetekig állt lesben" egy használaton kívüli karám mellett várva, hogy az általa kihelyezett csalira - egy jókora húsdarabra - a környéken kószáló farkas rátaláljon. Rodriguez azt a pillanatot kapta le, amikor a farkas a karám kerítését elegáns mozdulattal átugorva végre rávetette magát a csalihúsra.

Az októberi eredményhirdetés után megkérdőjelezték a fotó hitelességét. Louise Emerson, a verseny szóvivője szerdán elmondta, hogy a zsűri vizsgálódása után arra a következtetésre jutott, hogy a farkas valószínűleg "állatmodell, melyet fényképészeti célokra lehet bérelni". Emerson közölte, Rodriguez tagadja, hogy modellfarkast használt volna.

A verseny szabályai szerint a fogságban tartott állatok szerepeltetését be kell jelenteniük a fotósoknak.

xxx

Miért pont a farkasról gondolják, hogy oly könnyen beidomítható? Maga a feltételezés is, illetve a szóhasználat: „modellfarkas”, annyira nevetséges.

Rodriguez többi képét elnézegetve felmerült bennem, hogy mennyit várhatott mondjuk arra a pillanatra, mikor a béka beleugrik a vízbe, vagy nyelvével kapja el zsákmányát. Biztosra veszem, hogy hozzászokott a várakozáshoz és az időzítéshez. Akkor meg miért pont ezt a farkast ne tudta volna kivárni. Annyira nem, hogy inkább idomított, szelídített farkast szerezzen. Ez vicc. Bár lehet, egy ilyen ’nagy tekintélyű’ verseny esetében a nevező minden tőle telhetőt megtesz a győzelemért.

Mellesleg egy természetfotósnak néha ténylegesen bele kell avatkozni a dolgok menetébe, hogy legyen kattintásra érdemes pillanat. Mondjuk gilisztát helyezve a béka elé. Vagy húst a farkas elé. De hogy egy cirkuszi mutatványost szerződtessen le, azt nem hinném.

Az egy másik kérdés, hogy a farkas az ugrás közben őt ért vakuvillanást követően mennyire volt még képes vadászni?

Ha már ilyen feltételezések megfogalmazódhattak, akkor igazán nem szégyellem magam, ha azt is hozzáteszem, hogy azon sem lepődtem volna meg ezek után, ha azt állítják, a farkas igazából kitömött.

Nos, én nem tudom, mi lehet az igazság. Mindenesetre ez a kis ’botrány’ elgondolkodtatott a természetfotók mibenlétét illetően. Kell tehát egy jó fotó, kompozícióval, fényekkel és jó digitális utómunkával, de a legfontosabb a természet közegébe való be nem avatkozás, aminek sütnie kell a képről. Elkapott, ritka pillanatnak kell lennie, amit nem sűrűn lehet látni, főleg ilyen perspektívából nem, mint amilyennel a természetfotósok dolgoznak. Ez a siker kulcsa és egyben a követelmény is. Kis szelet a vadvilágból, nagyítón át.

Mégsem elég csak a vizuális hatás, kell a mögöttes tartalom is, a plusz. Ennek a képnek is igazán az adja meg a pikantériáját, hogy „a képhez mellékelt leírásban az szerepel, hogy a spanyol fotós "hetekig állt lesben" egy használaton kívüli karám mellett várva, hogy az általa kihelyezett csalira - egy jókora húsdarabra - a környéken kószáló farkas rátaláljon”.

Nos, reméljük rátalált: megette a húst és azóta boldogan éli fotómodellként életét a kerek erdő közepén.

Józsa Ivett