Úgy tűnik, hogy az állami berendezkedés jogi és intézményi átrendezése után a kormány elérkezettnek látja az időt az EU által is képviselt piacgazdaság „nem hagyományos” jellegű átalakítására. Miután a költségvetés és az államadósság az adott helyzetben nehezen kezelhető és az EU általi deficiteljárás is komoly korlátokat jelent, így a választások előtti kívánatosnak tűnő osztogatás nem igazán járható út, így kézenfekvőnek tűnik a „nem hagyományos” eszközökkel történő osztogatás (és ehhez fosztogatás) előtérbe helyezése.
Ennek nyitánya a kormányprogrammá szilárdult erőltetett rezsiköltség csökkentése. A témaválasztás vitathatatlanul ügyes. Mivel az energiával összefüggő költségek súlya – különösen az átlag alatti jövedelmű háztartásokban – kétségtelenül magas a kormányzatnak állítólagos extraprofit megcsapolására hivatkozó lépései a szélesebb közvélemény egyetértésével találkoznak. (Már csak azért is, mert az energiaszolgáltatók nagy része külföldi tulajdonban van, akárcsak a bankszektor esetében.) Az energiaszektor megsarcolása rövidtávon drámai helyzetet nem teremt, hiszen tipikusan évtizedes kitekintésű tevékenységekről van szó. A kormány úgy gondolhatja, az üzleti szférában jogi eszközökkel kikényszerített gazdasági hátrány nem nagy ár a lakossági fogyasztóknak adott előnyökkel szemben. Valójában azonban ennek gazdasági kihatásai már középtávon is súlyos gondokat okozhatnak.
A lakossági gáz- és villanyár 10%-os mérséklésének gazdasági alapja és indoka teljességgel hiányzik. A világpiaci gázár talán csökken, de ez közvetlen egyelőre nem érinti a magyar beszerzési árat, majd csak az új (2015-től érvényes) megállapodás alapján. Hasonló a helyzet a távhő és a tervezett víz- és szennyvízellátás, illetve a szemétszállítás esetében. Globalizált világunkban az energiahordozók árcentrumát képező kőolaj világpiaci ára olyan külső adottság, amelyet a nemzetgazdaság egészének viselnie kell. A döntő részben importra szoruló országok esetében különösen megkerülhetetlen a világpiaci árak érvényesítése a fogyasztói árakban.
A Magyarország energiastruktúrájában meghatározó szerepet játszó földgáz mintegy 80%-a import, s a szándékok ellenére az évtized végére ez az arány érdemben aligha csökkenhet. A kormányzat és a közvélemény vélekedése ellenére a hozzáférhető, az EU által közreadott statisztikai adatok nem igazolják a hazai energiaszolgáltatási árak irreális magas voltát. A hazai gáz- és villany árak az EU országok árainak középmezőnyében helyezkedik el. A szomszédos kelet-európai országokénál inkább valamivel alacsonyabb, a fejlett országokénál mintegy 10%-kal magasabb. Az érintett hazai vállalkozások 2011. és a 2012. évi előzetes adatai azt mutatják, hogy a szolgáltatási szegmensben az egyetemes szféra kiszolgálása komoly veszteséget mutat, miközben a piaci szegmensben nyereség realizálódik. A különböző hivatalos adatok alapján eléggé egyértelműnek látszik, hogy a lakossági költésben kiugróan nagy arányt képviselő gáz- és villany kiadás nem elsősorban a magas árakkal, az irreális profittal van összefüggésben, hanem döntően és meghatározóan a lakosság igen szerény, a fejlett országok negyedére-harmadára tehető jövedelmével.
Így tehát a többé-kevésbé az EU átlagárakon számított, de az EU átlag harmadát kitevő lakossági jövedelemre vetített költségarány az, ami irritálóan magas. (Hasonló okokból magas az élelmiszerek súlya a magyar fogyasztásban.) Egyébként ez a kiugróan magas arány a kelet-európai országokra általában jellemző. Az adott helyzetben tehát az árak megerőszakolásával, csökkentésével a kialakult arányokat tartósan aligha csökkenthetjük. Részben azért, mert például a gáz importköltsége a magyar gazdaság számára determinált, részben, mert a belső gazdálkodással befolyásolható költség nagyon szerény. Gázimportunk mostani árszintje 400 dollár/1000m3 körül van, a legutóbbi dollár/forint árfolyam pedig 235, tehát a határon belépő gáz ára 94 forint/m3, a 27% áfávalpedig e költség 120 forint/m3-re emelkedik. A KSH adatai szerint, az átlagos lakossági gázár 2012 végén 136 forint/m3 volt. A 2013. januári 1-vel kikényszerített 10%-os árcsökkentés tehát a gázellátás szinte belföldi teljes költségét felemészti. A 10%-os árcsökkentés tehát nem csak a profitot tünteti el, hanem a szolgáltatás belföldi költségeit sem fedezi.
Kalkulációnk szerint, a 10%-os árcsökkentés a mai fogyasztási szint mellett, mintegy 100 milliárd forintnyi lakossági megtakarítást eredményez, amiből 20 milliárd a költségvetés, 80 milliárd pedig a szolgáltatók bevételét csökkenti. Közgazdasági értelemben a rezsi fogalma sokféle összefüggésben használatos, különösen az üzleti szféra költségkalkulációiban elterjedt. A különböző hazai számítások a lakosság átlagos rezsiköltségét 40-50%-ban adják meg, ez az arány azonban háztartásonként nagyon széles határok között változik. A lakosság döntő hányadának nem igazán van szabadon elkölthető jövedelme. Az intézkedés antiszociális jellege abban van, hogy a viszonylag kevés áramot és földgázt – félmillió háztartásban nincs vezetékes gáz, ahol van, ott pedig a nehéz helyzetben lévők nem bírják kifizetni – használó legszegényebb családok ebből a nemzeti ajándékból nem vagy csak alig részesülhetnek, miközben a legmagasabb jövedelmű 20% a 100 milliárdra becsülhető tehercsökkenés 2/3-át élvezi.
A rezsiköltségek elleni harcot politikai indíttatású hatósági árcsökkentéssel aligha lehet megnyerni. Átmenetileg mérsékelhetők a lakosság kiadásai, de makrogazdasági szinten az energiaköltségeket valakinek meg kell fizetni. Az egyetemes (lakossági) szolgáltatás veszteséges volta a szolgáltatókat arra kényszeríti, hogy egyrészt, hogy a piaci (vállalati) szegmensben növeljék nyereségüket, rontva az üzleti szféra egyébként is gyenge versenyképességét, másrészt, minimalizálják kiadásaikat, tovább mérsékeljék eddig is szerény fejlesztési kiadásaikat, rontva az ellátás színvonalát, illetve biztonságát.
Mindez a bedolgozó kis- és középvállalkozások számára is súlyos csapás, a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés további akadályokba ütközik. A külföldi befektetőkre gyakorolt kedvezőtlen hatásokról ne is szóljunk.
GKI