„Azt hallom, azt mondják, hogy a változásokhoz szükséges összefogásnak, az ahhoz szükséges stabil kormánytöbbségnek és az ellenzék józan magatartásának én vagyok az akadálya. Remélem, hogy így van, hogy csak én magam vagyok az akadálya, mert ha igen, akkor ezt az akadályt én most megszüntetem".
Ezekkel a mondatokkal vezette fel Gyurcsány Ferenc a szocialisták kongresszusán lemondását. Az akadály elhárult, lehet örülni.
Most sokan azt hiszik, valami jó történt az országgal.
Persze, hogy mennie kellett, elfogyott körülötte a levegő, patthelyzet alakult ki, lépni már nem lehetett.
Gyurcsány Ferenc bukása szükségszerű volt. Nem is lehetett másként egy olyan országban, ahol a szocializmus idejéből „sikeresen“ megörökölt előjogok, életre bebetonozott jogosítványok uralták a mélymagyar ugart.
Ahol emberemlékezet óta sikk adót nem fizetni, ügyeskedni, a nagy közös kasszából elvenni. Ahol talán ha kétmillióan fizetnek sok adót, hogy másik három millió, akiknek szintén van jövedelmük, ne fizessen.
Ahol ingyenes volt minden, csak éppen hálapénzt kellett megfizetni. Szülésnek, vakbélműtétnek, halálnak is ára van. Mindenért fizetni kell, sokszorosát a háromszázforintnak. És a tanulást is ingyér“ adják - csak utána egy jó ügyvédi irodába bekerülésért kell milliókat egy arra a célra kiképezett zsebbe beletenni.
Valaki, talán nem eléggé átgondoltan, néhány fős szabadcsapatával megpróbált nekimenni az évszázados falaknak. Amelyek persze vastagnak bizonyultak, és sok volt az ellenérdekelt várvédő vitéz.
Most már mindegy, jön majd helyette valaki más, aki remélhetőleg sokkal sikeresebb lesz, mint amilyen Gyurcsány Ferenc volt. Mert hogy sikerre szükségünk van, az biztos. Már kis, apró sikerekre is ki vagyunk éhezve, a nagyokról nem is beszélve.
Hogy újra elhiggyük magunkról: nem igaz, amit évek óta hallunk. Hogy paca vagyunk, már rajta sem vagyunk a térképen.
És hogy bezzeg a szlovákok. Akik, csupán zárójelben jegyezzük meg, néhány éve megcsinálták azt, amit Magyarorszégon egy szégyenteljes népszavazásnask álcázott hisztéria leállított. A szlovákok bevezették a vizitdíjat, a tandíjat, és a kórházi napidíjat. Korszerűsítették a gazdaságot, és vele valamelyest a társadalmat.
Persze, hogy a következő választásokat elbukta a kormány, de a gazdaságnak volt néhány éve, hogy erőt gyűjtsön.
Azt mondják, sehol a világon nincs olyan ádáz, együttműködésre képtelen ellenzéke egy kormánynak, mint amilyen Magyarországon.
Nem tudom. Nem ismerem a világ ellenzékeit, de még Európában sem tudom, milyen ellenzékek vannak. Azt azonban ép ésszel lehetetlen elképzelni, hogy rajtunk kívül lenne még egy ország, amelyiknek az ellenzéke külföldi fórumokon arra szólítja fel a nemzetközi szervezeteket, hogy azok ne támogassák a saját kormányát.
Hogy van még olyan ellenzék, amely a legnagyobb világgazdasági válság kirobbanásakor is támogatja a vasutasok munkabeszüntetését, amely támogatja az egészségügy átalakításának ellehetetlenítését.
Nem mostanra lett ez így, már 2002 óta halljuk, hogy a haza nem lehet ellenzékben.
Ilyen körülmények között a kormány valós teljesítményét nehéz megítélni. Sok hibát elkövettek, nyilván – kapkodtak, és következetlenek voltak.
Magyarországon ma csak nagyon kevesen állíthatják magukról, hogy tévedhetetlenek.
Hogy mindig igazuk van, hogy ők még soha sem hazudtak, hogy nem ők nyerték a legtöbbet.
Biztosan lehett volna jobban kormányozni. Körültekintőbben megválogatni a minisztereket, következetesebben képviselni a programokat, érthetőbb, rövidebb mondatokkal kommunikálni.
A mi helyzetünkben szinte lehetetlen megítélni, mire is lett volna képes ez a kormány. Hogy normális széljárás esetén mire ment volna Gyurcsány Ferenc, mint miniszterelnök. (Hogy milyenre sikeredne ez az írás, ha nem lökdösnék folyton a könyökömet. Ha nem ricsajoznának hangosan a fülem melett, ha nem azt hallanám közben, hogy tehetségtelen vagyok, nem is tudok írni).
Költői kérdések, mostantól legföljebb a történészek számára érdekesek.
Azt mondják, Magyarország gazdasági helyzete rossz, de nem annyira, mint amennyire ezt mi magyarok gondoljuk. Merthogy, állítólag, pesszimista nép vagyunk, ha versenyt rendeznének önsajnálatból, a magunk lekicsinyléséből, biztosan a dobogón lennénk. Nem tudom, hogy mérik az ilyet, de lehet benne igazság. Ezzel a néppel hét éve azt próbálja elhitetni a kormány ellenzéke, hogy ami itt van, az nem jó. Rosszabbul élünk, mint négy éve, töpörödünk, már paca is alig vagyunk a térképen. Talán már fel semérdemes kelnünk reggel az ágyból, úgyis az van, ami tegnap is volt.
Vagy még az sem.
A sajtó is felelős, megy a helyezkedés ezerrel. Nem az úgynevezett jobboldali – valójában bolsevik – médiáról beszélek. Ők csak teszik a dolgukat, csinálják azt, amiért a gazdáik tartják őket. Jól rosszul, morálisan is váltakozó színvonalon.
Inkább a magát semlegesnek gondoló sajtóról beszélnék el nem múló tisztelettel. Buta, néhol aljasságból, máshol csupán szakmai hozzá nem értésből fakadó szenzációhajhászás megy ezerrel. Nézettség van, példányszám.
Most már mindegy. Mindenki számoljon el a saját lelki ismeretével. Már akinek van, és már aki tud számolni.
Az akadály elhárult, lehet örülni. És persze konstruktívnak lenni mostantól, javasolni, programmal előállni. Mert valakinek, bárki is jöjjön Gyurcsány után, meg kell javítani ezt az évtizedek szorgos munkájával elrontott országot.
Kinézek az ablakon. Sehol, semmi akadály.
Már ma is szebb idő van, mint tegnap volt. Holnaptól pedig állítólag mindig ragyogó lesz az idő.
Jó helyről tudom, egy meteorológus ismerősöm mondta.
A meteorológusok, tudjuk, soha sem tévednek.
Föld S. Péter