A néhány buzgó embernek és csoportocskának a vitakultúrája feltűnően hasonlít az amatőr történész klub tagjaiéhoz. Ahogyan az az ilyen klubokban lenni szokott, itt se hivatkoznak forrásértékű dokumentumokra vagy épkézláb elemzésekre, mert ilyenek nincsenek és nem is lehetnek a birtokukban: az események a valóságban ugyanis egészen másképpen történtek. De vannak papagáj-kommandó formában előadott, ki tudja, hol készült ítéleteik, olajozott jeremiádáik és epés megátkozásaik.
Derülhetnénk is rajta, ha mindez egy jelentéktelen pártban menne végbe, és ezért édesmindegy lenne, hogy a valót mondják-e vagy sem egy olyan politikai tömörülésnek a múltjáról, amelynek a létezése vagy kimúlása által nincs érintve az ország jövője. Csakhogy ez nem így van! Ha így lenne, akkor könnyen elviselnénk, hogy az amatőr történész klubtagok úgy viselkednek, mint a horgászok, akik hosszban és súlyban mindig a legnagyobb halakat fogták, csak akkor nem futotta a tehetségükből egy snecire sem, amikor éppen találkozunk és beszélünk velük.
A krónikusan rossz emlékezet luxusát mindenki megengedheti magának, kivéve azt, aki érvényesen akar beleszólni egy komoly párt vagy a társadalom életébe. Márpedig az MDF be-beszólói mindig az országos illetékességükre és erkölcsi ihletettségükre hivatkoznak. Ennek a jegyében nem fogadnak el a többségtől semmit, kockáztatva, hogy korábbi önmagukkal is ellentétbe kerülnek. Pedig a tények meglehetősen egyértelműek. Lehetetlen elfogadni azokat a történelminek látszó érveléseket, amelyek azért kárhoztatják a Magyar Demokrata Fórum jelenlegi vezetőit, mert eltávolodtak a lakiteleki szellemtől. De legalább ennyire elfogadhatatlan az az állítás is, hogy a mostani MDF megtagadta Antall Józsefet. Bezzeg azok, akik más pártot választottak vagy választanak, egytől-egyig azért tették és teszik, mert hűségesek az antalli eszméhez! Az érzelmek, a nosztalgikus hajlamok szintjén valamelyest érthető a visszarévedés, asztaltársasági beszélgetésekben semmi kivetnivaló nincs ebben. De történelmi elemző nem mondhat mást, mint hogy a lakiteleki indíttatás elsősorban népi balos jellegű volt. Ott Csurka „lógott ki”, nem a többiek. Persze ő sem nemzeti liberális irányban. Az elmúlt évek elégedetlenkedői a megbízható jobboldaliságot kérik számon a párton, ezért emlegetik a lakiteleki sátrat. És azért, mert vagy nem veszik észre, hogy a sátor ellenük bizonyít, vagy magukon kívül mindenkit emlékezetfosztottnak és ítéletképtelennek tartanak. Ez utóbbi lehetőség sem kizárt, ismerős a pozíció- és hatalomvágyó politikai cinizmus mai eszköztárából.
A népiség Adyra, Móricz Zsigmondra, Kodályra, Bartókra, Németh Lászlóra, Tamási Áronra, Illyés Gyulára alapozódott. Nekem nagyon fáj, hogy a magát nemzetinek tartó értelmiség hagyta ezt a hagyományt kitörölni a magyar értékrendből, és már ő maga is csak elvétve, a kevesek ajkán hivatkozik rá. De magamra erőltetett nagy visszafogottsággal mondom: akik most Lakiteleket emlegetik, többnyire fogalmuk sincs erről a szellemiségről. Azt se tudják, vagy ha tudják, most nem illik be a szóhasználatukba, ezért tehát elhallgatják, s egyszersmind megmásítják, hogy politikai értelemben Lakitelek leginkább az 1956-ban újraéledt Parasztpárt folytatásának látszott. Esetleg egy olyan szociáldemokrácia elindítója lehetett volna, amely a gondolkodási rendjébe felveszi a nemzeti eszményeket. Magyarországon ilyen sohasem volt, s mindmáig nincs. Antall József épp azt tudatosította, hogy a népiség szellemi értéktartománya nélkül semmihez sem érdemes hozzáfogni ebben az országban, de politikailag a parasztpárti hagyomány a „létező szocializmus” évei után csak egy zárványszerű szerveződést hozhat létre, amelyiknek a képviselői nagy igazságokat mondanak ki, de érvényesíteni éppúgy nem tudják majd, mint ahogyan korábban sem. A bal-jobb besorolásról ne is beszéljünk! A Parasztpártot egyértelműen jobbra sorolni legalább akkora tévedés, mint az, amikor az indulatos balliberálisok Németh Lászlót még mindig a szélsőjobbra tolják.
Lakitelek nem Dávid Ibolyával szűnt meg az MDF-ben, hanem Antall Józseffel. Mai háborgások okaként egyszerre hiányolni a sátor és az első szabadon választott miniszterelnök örökségét, finoman szólva is blaszfémia, de mindenképpen olyan sötét ismereti homályra utal, amelyről néha azt hiszem, hogy felsőbb tisztségekben is megfordult politikusok esetében a fizetett vakság kategóriájába tartozik. Nekik tudniuk illenék, hogy Antall József az európai konzervativizmus és keresztény szociális gondolkodás, valamint a magyar nemzeti liberalizmus eszméiből építette fel az eszmerendszerét és politikai gyakorlatát. Tudniuk illenék azt is, hogy ez a rendszer az európai közösség alapítóinak, Schumanéknak, de Gaspieriéknek, Adenaueréknak a konzervatív és keresztény szociális elképzeléseiből, főképpen pedig az Eötvös és Deák képviselte nemzeti liberalizmusból eredeztethető, aminek semmi köze nincsen a mai magyarországi liberalizmushoz és a vele rokon nemzetközi neoliberalizmushoz. Sajátos vakság kell ahhoz is, hogy valaki ne lássa: Antall nem az 1945-öt követő koalíciós éveket vagy 1956-ot, és nem is a tizenkilencedik századot formázta újra 1989 és 1993 vége között, hanem azt a változatot, amire a számára államférfiként kiszabott idő szólította. Bocsánat a szóért: politikus volt, nem pedig egy hitnyáj birkája. Épp ezért tartom naivitásnak, sőt tudatlanságnak, ha valaki Lakitelekkel vagy Antallal perel Bokros Lajos ellen. Ha van személyes szellemi muníció, tessék egyenesen Bokros Lajossal vitatkozni! De amint látom, erre azok a máspárti politikusok sem vállalkoznak, akikhez a most az „igazi” MDF-ben hívőknek oly nagyon jól esik odatörleszkedni. A „most” arra vonatkozik, hogy régebben, Antall életében, éppen ők, vagy legalábbis döntő többségükben az eddigi „átülők” nem voltak ilyen hithű Antall-támogatók. Akkor pontosan érezték, hogy a – mai közérthetőség kedvéért – Debreczeni József nevével jelezhető politikusok közelebb álltak Antall József elgondolásainak elfogadásához, mint ők, akik most egy válaszra képtelen halott némaságával élnek vissza. Ez is jellemkérdés!
Azt vélni és állítani Antall Józsefről, hogy Bokros Lajos őmiatta nem megfelelő, nem kevesebbet jelent, mint igazságra emelni azt a bújtatott véleményt, hogy Antall egyhúrú zenész volt, aki más dallamot nem tudott, s ma is azt képviselné, amit párt- és miniszterelnöksége idején. Akkor inkább ítélkezzenek felőle a legádázabb ellenségei, mert az ő ítéletükben több emberség és értéktisztelet lesz, mint az ilyen „barátaiéban”! Nemcsak politikusként, hanem történészként is tudta, hogy „minden órának megvan a maga parancsa”. Csak a személyes ambíciók és számítások mesterei vitathatják el tőle ezt a valódi igazságot, amit egyik drámájában Sütő András Luther Márton szájába adott. Ma már az is becsületes fejlemény lenne, ha a valótlanságok nem az ő állítólagos védelmében hangoznának el.
Persze a némelyek részéről szándékos ostobaság antalli hivatkozások nélkül is az. Az MDF már harmadszor éri el különböző választásokon a szükséges mértéket. Tudom én is, hogy nagyobb százalék, nagyobb visszaigazolás sokkal jobb lenne, de épp most, amikor a másik nagy rendszerváltoztató párt a megszűnés veszélyzónájába került, épp olyanba, mint a mostani vezetés előtt az MDF volt, talán mégiscsak megnőhetne a „szükséges mérték” jelentősége. A liberális párt látványosan bizonyított eredménytelensége után kissé hazugságízű azzal vádolni a Magyar Demokrata Fórumot, hogy Bokros Lajossal balra és kifejezetten liberális irányba fordult a párt. Ha így lett volna, most ugyanazokkal a közvetlen problémákkal kellene szembenéznie, mint a Szabaddemokraták Szövetségének. Ugyanis nem a konzervativizmus bukott meg, hanem a liberalizmus. A liberalizmussal nem lehetett bejutni az Európai Parlamentbe. Nagyon erős másfajta csáberő kellhet ahhoz, hogy valaki a számokkal igazolt tényeket se fogadja el. Persze lehet ilyenkor is könnyes-bús erkölcsi meggyőződésekre hivatkozni. De vajon mégis milyen erkölcs az, amelyik a tények tagadására alapozódik?
Nem kétséges, hogy Bokros Lajosnak rossz a hangulati emléke. Akkor, amikor felette országosan zengett az ég, magam is vitriolba mártott tollal írtam róla. Ám azóta eltelt néhány év, születtek elfogulatlan gazdasági elemzések, amelyek nem az én vitriolomat igazolják vissza. Társadalomlélektanilag valóban megvan a választási kockázata egy szigorú és fegyelmezett gazdasági tervnek, mert a korláttalanul ígérgető populizmus dáridójában ez a hang kellemetlen zörömbölésnek is hallható. Főként, ha a Bokros-listát állító pártban akadnak néhányan, akik maguk is bádogzenekart alapítanak. Bizton számíthatnak a pártszolgálatos jobboldali és a megzavarodott baloldali sajtóra, no meg a politológusokra, akiknek a többsége még sohasem tagadta meg olyan nyilvánvalóan a tudományt, mint tette most az EU-választások idején. Magaslaton sose voltak, de most visszasüllyedtek a javasasszonyok alsó sorába – a közvélemény-kutató, vagy inkább közvélemény-befolyásoló intézetek majdnem száz százalékával együtt.
Nem tagadom én sem, hogy a megszorítások és a reformok együttes rendszerben való hangsúlyozása nem tud fáklyás szimpátia-tüntetéseket generálni. Ismét Sütő Andrással szólva: sokakban megfogalmazódhat egy olyanfajta ellenkezés, hogy az országot nem lehet „bottal kergetni a paradicsomba”. Ezen az alapon tehát az is ellenkezhet, aki az édennel egyetért, ám a botot kifogásolja. Csakhogy épp ezért kellene egy pártnak egyértelmű világossággal és egységesen beszélnie. Most nem volna szabad akadályozni a világos és egyértelmű beszédet, mert olyan időket élünk, amikor más pártok azt az almát ajánlják a magyar társadalomnak, amelyikből egyetlen harapás az éden végét jelentette. Ráadásul elég nyomós súlyosbító körülmény, hogy jelenleg a beígért alma sincs meg.
Aki olvasta, pontosan értheti, hogy Bokros írásba foglalt programja nem liberális, nyilván nem is ez a baj vele, hanem az, hogy a szerzőnek van programja. Többeknek meg nincs. Vagy ha rejtelmes, ugyanakkor hangos utalásokban van is, akkor vészesen kádári. Ezt nem szabad kimondani. A politikában nincs légüres tér. Személyes életutak, tények bizonyítják, hogy a lázongók útja szinte kivétel nélkül abba a pártszövetségbe vezet, ahol „egy a tábor, egy a zászló”. Oda vezet, ahol lehet, hogy most eredményesen számítanak a kádári trabantos létbiztonság szavazói nosztalgiájára, de elfelejtik, hogy már nemcsak a nyugat nem szocialista, hanem az a világrész sem, amelyik kényszerűen szocialista volt. Egy országnak megélni pedig ebben a mai világban kell! Különös magatartás szidni a realizmus programját, és helyette elfogadni azt a propagandát, amelyben a finomabb orrok érezni vélik a diktatórikus megoldások bűzét.
És az újabb elméletek nyilvánosan még meg sem fogalmazódtak. Most jönnek majd az utólagos váteszek, akik szerint az MDF-nek azt a teret kellett volna elfoglalnia, amelyiket a Jobbik birtokol, hiszen akkor nyilván nem egy európai képviselője lenne, és nem is lenne akkora zajgás és ellenkedés, mint most. Nem a levegőből beszélek, a székház kertjében voltam kénytelen nem kézfogással búcsúzni valakitől, aki sehol semmi bántó mértékű szélsőséget nem észlel. Azóta már nem csodálkozom, én is hallom, hogy egy eléggé nagy párt éppen a lehetetlenségek szalonképesítésével van elfoglalva. Egyelőre még elképzelni sem tudom, mit fog szólni ehhez Angela Merkel vagy a francia elnök, akinek eddig Magyarország is létező pont volt Európa térképén.
Szívesen vállalkozom rá, hogy bemutatom, mi minden utal a mai magyar közéletben Hitler és Goebbels, Lenin és Sztálin módszereire. Ha a fő ideológusok és gyakorlati irányítók megélhették volna, most bizonyára felhőtlenül boldogok lennének, hogy még egyes mondataik is élnek a mai magyar politikai térben. Kossuth mondatait, Széchenyiét, Batthyányét, Deákét, Bethlenét, Telekiét nem hallom ugyanezekből a szájakból. Igaz, ők nem játszadoztak a diktatúra gondolatával, tehát hatalmilag érdektelenek.
Ezekből a szomorú tényekből én arra következtetek, hogy egy konzervatív, keresztény és liberális nemzeti pártnak ma Magyarországon a legfőbb kötelessége az életben maradás és a növekedés. Az újfajta pestisek korában ehhez elkerülhetetlen a vírusok egészségügyi legyőzése. Fontos eközben is, hogy a párt a valóságos múltjával foglalkozzon, mert minden pártnak ez mutatja az értékrendi útját. De csak viszonyulhat a múlthoz, nem élhet benne. Egy hasznos és tisztességes pártnak a jelenben és a holnapban kell gondolkodnia. A szirénhangok elviselése nem igényli Odüsszeusz erejét. Mindössze két, egykor egy tálból cseresznyéző párt van Magyarországon, amelyik nemcsak díszletet, hanem térfelet is váltott. Az egyik szóban és retorikában, s főként a szocialista kormányokhoz való csatlakozásában. Nem a csatlakozás volt hiteltelen, hanem a korábbi szólam. A másik liberálisból konzervatív, egyháztagadóból keresztény, nemzetfelettiből nemzeti lett. Az MDF durcásai az egyikről azt hírelik, hogy az MDF arra az oldalra tart, a másikba pedig ők igyekeznek. Az utóbbira mondom, hogy ez a csábítás még szirénhangnak is gyenge. Az előbbire pedig, hogy igazságnak nulla.
Tamási Áronnal mondom nekik, amire előbb-utóbb maguk is rájönnének: „az igazságot is meg lehet szokni”.
Pálfy G. István
Forrás:www.mdf.hu