Bölcskei Gusztáv: Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkeni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok... Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, "fölvállazza" a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi. - Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.

 

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" ...Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?

 

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

 

- Gondolkoztam a dolgom - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.

 

Kivirul.

 

- Akkor meg lehet rá kérni?

 

- Mire?

 

- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

 

Aha, hát erre ment ki a játék.

 

- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe - mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

 

- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

 

Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullánál?! Ugyan, kérem!

 

Azért a játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

 

- Mit gondolsz, beáll?

 

- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

 

- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz közöttünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

 

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

 

- Megígérte? - kérdezi.

 

- Meg - mondom elszorult torokkal.

 

Látod, Uram, most már nincs visszaút."

 

* * *

 

Így is megfogalmazhatjuk, Lázár Ervin történetével a karácsony üzenetét: Isten beáll a mi csapatunkba. Mellénk áll, segít, biztat, bátorít. Velünk van, nem vagyunk egyedül. Az utóbbi hetekben, hónapokban egyre aggasztóbbak a körülményeink. Hihetetlen gyorsasággal szűnik meg, tűnik el sok minden, amit eddig szilárdnak, biztosnak hittünk. Egyik-napról a másikra emberek százainak nincs többé munkája, nincs keresete. Az emelkedő árak, a megnövekedett hitelek bizonytalanná teszik nem csupán a jövőt, de gyakran már a jelent is. Széthullanak körülöttünk eddigi életünk keretei. De talán valami jót is hoz magával ez a nehéz időszak. Amikor az emberek együtt vannak egy hideg szobában, és fáznak, akkor ösztönösen közelebb húzódnak egymáshoz, melegítik egymást. A közeledő ünnepnapok segíthetnek bennünket, hogy a karácsonyi fények mellett közeledni tudjunk egymáshoz, s ebben a közeledésben figyelmet, támogatást adjunk és kapjunk. Emlékezzünk, és emlékeztessük egymást arra, hogy Isten és az Ő ígéretei nem változnak. Mi nem csak egymásra támaszkodhatunk, nekünk van kibe kapaszkodnunk, van kire rábíznunk magunkat. És ha Rá hagyatkozunk, ha Rá figyelünk, akkor lesz erőnk figyelni arra is, nekünk milyennek kellene lennünk Istennel, egymással, önmagunkkal szemben.

 

Néhány éve egy berlini ház falán ez a falfirka jelent meg: Tégy úgy, mint Isten - légy emberré! Isten nem vár tőlünk emberfeletti dolgokat, nincsenek teljesíthetetlen elvárásai, az Ő országában nem a versenyszellem és nem farkastörvények uralkodnak, nem a "hogyan adjuk el magunkat" stílus. Ő azt várja, azt kéri tőlünk, hogy legyünk emberré. Legyünk, maradjunk emberek, emberiek, emberségesek érzéseinkben, döntéseinkben, tetteinkben. Istenben bízó, Rá hagyatkozó, aggodalmainkat is bevalló emberek, akik hisszük, hogy életünk nem értelmetlen sodródás, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva rajtunk kívülálló körülmények ötletszerű, kiszámíthatatlan változásainak.

 

Karácsonykor az Isten emberré lett, közénk jött, hogy mi emberek megmaradhassunk olyannak, amilyennek Ő teremtett bennünket. Ő nemcsak emberré lett, de meghalt értünk - mert ennyire értékesek vagyunk számára. "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál - mondja Jézus János evangéliumában -, mintha valaki életét adja barátaiért." Hallottam egy idézetet az Istenben bízó reménységről: "A remény nem optimizmus. Nem meggyőződés, hogy valami jól fog végződni, hanem bizonyosság, hogy valaminek értelme van, függetlenül attól, hogyan végződik." A mi életünk, mindannyiunké, ilyen élet: értelme van.

 

Vannak esztendők, amikor csúf a karácsony, a külső körülmények megnehezednek, az emberek lehetőségei beszűkülnek. Ady Endre is átélt ilyen karácsonyt, verset is írt róla, a "Kis, karácsonyi ének" címűt. Utolsóelőtti versszakában ezt írja:

 

Így dúdolgattam én

Gyermek-hittel, bátran

1883

Csúf karácsonyában.

Ebben a mostani esztendőben is bizony sok körülöttünk az aggodalom, a szorongás, nyugtalanító gondok vesznek körül bennünket. Ezért különösen is fontos tudnunk, hogy mennyire fontosak, mennyire értékesek vagyunk számára, hogy Ő mellettünk van, a mi csapatunkban játszik, és soha meg nem feledkezik rólunk. Ez a meggyőződés adjon számunkra reményt, bizalmat, örömet, a szeretni tudás örömét 2008 talán kissé csúf karácsonyában is!

 

Forrás:www.reformatus.hu