Ha az amerikaiak az elmúlt négy nap alatt a G8-országok és a NATO csúcstalálkozóján felmutatott diplomáciai teljesítménye alapján kellene eldönteniük, hogy Barack Obamára szavaznának-e, az Egyesült Államok elnökének aligha kellene aggódnia az újraválasztási esélyei miatt.
Az egyoldalúan lefaragás- és deficitcsökkentés-párti republikánus választókat önmagában aligha hangolhatta nagyobb rokonszenvre Obama iránta a G8-csúcson elért változás iránya, vagyis az, hogy a Nyolcak dokumentumaiban a stabilitás mellé bekerült és nagyobb hangsúlyt kapott a növekedés. Otthon és idegenben viszont egyaránt nyílt vagy burkolt elismeréssel fogadták azt az - egyszerre lágyra és határozottra hangolt - stílust, amellyel az elnök az általa képviselt amerikai gazdaságélénkítési modell mellé állította a világ legfejlettebb államainak és Oroszországnak a vezetőit, és amelynek segítségével megerősíttette az Egyesült Államok afganisztáni csapatkivonási stratégiáját és az általa szorgalmazott katonai programokat a világ legerősebb védelmi szövetségével.
Az eurózóna válságának és az új francia vezetőnek kulcsszerepe volt abban, hogyan alakultak az ügyek a két csúcstalálkozón. A G8-csoport Camp David-i tanácskozásán egyértelműen Obama kezére játszott, hogy Franciaország új elnöke, Francois Hollande kibillentette egyensúlyából a korábban eltökélten szigorpárti Berlin-Párizs tengelyt. Az Angela Merkel német kancellár és a David Cameron brit miniszterelnök által képviselt konzervatív vonal megmaradt ugyan a korábban kialakult véleménye mellett - amire a záródokumentumban "a helyes módszerek országonként eltérőek" - kitétel a tanúság - ám a tanácskozás végén Obama kijelenthette: "kialakulóban van egy konszenzus", miszerint Európában (is) többet kell tenni a növekedésért és a munkahelyteremtésért.
Amíg azonban Camp Davidben működött az úgynevezett "sajtburgerpaktum" - a nemzetközi sajtóban azután terjedt el a kifejezés, hogy Obama a fehér házi bemutatkozó látogatása során a sajtos fasírt chicagói változatát ajánlotta Hollande figyelmébe, aki diákként az amerikai gyorsétteremláncokat tanulmányozta - Chicagóban éppen a francia magatartásban bekövetkezett fordulat miatt kellett kihangsúlyozni a többi 27 NATO-tagállam egységét.
Hollande egyértelműen kijelentette Obamának: a választási ígérete megmásíthatatlan és "nem alku tárgya" az, hogy még az idén kivonja a harcoló francia alakulatokat Afganisztánból. A többiek, anélkül, hogy kitértek volna az új párizsi trendre, megerősítették, nem indul közöttük "kivonulási verseny" (Guido Westerwelle német külügyminiszter kifejezése), hanem 2013 közepéig tovább harcolnak, majd tanácsadói-támogatói szerepkörbe visszalépve átadják a vezető szerepet az afgánoknak, és a csapatok túlnyomó többségét 2014 végére kivonják az országból. Ezután "csak" kiképzők és kommandók maradnak az országban, és ezzel a népszerűtlen háború a Nyugat számára gyakorlatilag véget ér.
Ivo Daalder amerikai NATO-nagykövet a csúcson elnéző volt a "sajtburgerpaktum" másik résztvevőjével szemben és kijelentette, hogy a franciáknak a harcoló csapatok kivonása után is maradnak kiképző egységeik Afganisztánban, és ilyen értelemben Párizs is teljesíti a szövetség "együtt be, együtt ki" elvét.
Cserébe viszont Washington - legalábbis francia kiszivárogtatás szerint - nagyobb (évi 256 millió dolláros) hozzájárulást vár el Párizstól az afgán haderő fenntartásának 4,1 milliárd dolláros büdzséjébe, mint a többi szövetségestől ( London 110, Róma 120, Berlin 195 millió dollárt ajánlott fel.) Mindezt olyan helyzetben, amikor a kényszerű takarékosságnak bevallottan szerepe van az "okos védelem" NATO általi bevezetésének, mert az a párhuzamosságok kiiktatására és a képességek hatékonyabb összehangolására helyezi a hangsúlyt.
A G8-csúcson Obama elérte, hogy a vezető európai gazdaságok vezetői a világ nyilvánossága előtt ismét megfogadják: nagyon komolyan veszik az eurózóna válságának kezelését, amely az Európai Unió legfontosabb kereskedelmi partnerének, az Egyesült Államoknak a gazdaságát is komoly visszavetheti. Afganisztánnal kapcsolatban pedig Chicagóban már nemcsak a fény villant fel az alagút végén, hanem láthatóvá váltak az abból kivezető sínek is. A világpolitikában tehát amit négy nap alatt el lehetett intézni, azt az amerikai elnök el is intézte.
A G8- és a NATO-csúcssal párhuzamosan Kína "ösztöndíjjal" kiengedte Amerikába a pekingi amerikai nagykövetségre menekült Csen Kuang-csenget (Chen Guangchenget). Kína, ahogy az incidens kirobbanása elején, most is azt jelezte, hogy a választás évében nem akar konfliktust Obama Washingtonjával. Az amerikai elnök az előre kiszámítható külpolitikai tényezők rendezetté tételével viszonylag nyugodtan fordulhat az elnökválasztás kihívásai felé.
Az amerikai választót azonban ezek a csúcssikerek csak mérsékelten lelkesítik. Jellemző, hogy a NATO-csúcsot lezáró sajtótájékoztatón - amelynek helyszínét az elnök éppen a saját szűkebb pátriájába, Chicagóba helyezte - a neki feltett öt kérdés közül egy a leendő republikánus kihívója, Mitt Romney ellen folytatott kampányára, egy másik pedig a "szeles város" rendezői szerepére és gazdaságára vonatkozott.
Nem véletlenül: a legtöbb közvélemény-kutatás szerint Obama és Romney között szoros küzdelem várható, amelynek kimenetelét a gazdaság kilátásai fogják eldönteni.