Egészségügy: a helyzet rossz, és gyorsan romlani fog

 Az egészségbiztosítás mai rendszere lényegében kirovó-felosztó logikára épül: a társadalom aktív tagjaira (és munkáltatóikra) törvényben kivetett, az adóhatóság által adók módjára beszedett járulékokat az állam összegyűjti. Ezután az állam hatóságként működő, de megtévesztő néven pénztárként emlegetett OEP-je révén többé-kevésbé az egészségügyi jogszabályok előírásai szerint elosztja a vele e célra szerződött egészségügyi szolgáltatók, egyebek között a háziorvosok, a szakorvosok, a kórházak, az ápolási intézmények között az általuk végzett gyógyító tevékenységek ellenértékeként.

 

Mi a rossz ebben a rendszerben?

Majdnem minden!?

Az állam határozza meg a bevételeket (a járulékok mértékét, a járulékfizetésre kötelezettek körét, a beszedés módját), és az állam határozza meg a kiadásokat (a rendszerbe befogadható, ezért kifizethető szolgáltatások körét, azok árát, az ellátók jogait, és így tovább).

 

A rendszer az elméletben kifogástalanul működhet mindaddig, amíg a bevétel fedezi a kiadásokat, vagy ha hiány van, az állam gond nélkül pótolja a hiányzó összeget. Mostanra egyik feltételezés sem helyes.

A bevétel ugyanis folyamatosan apad, miközben a kiadás folyamatosan dagad.

Miért is apad a bevétel? Mert az egészségbiztosítás arra a feltételezésre épül, hogy a társadalom minden tagja után fizet valaki megfelelő mértékű járulékot. Minden tagja után, hiszen a nemzeti kockázatközösség tagja minden magyar állampolgár (meg az itt dolgozó s járulékot fizető külföldiek); és e minden tag után fizetett járulék megfelelő mértékű, vagyis összességében képes fedezni az összes kiadást.

 

Egyrészt nem igaz, hogy fizet mindenki után valaki, másrészt, aki fizet, nem biztos, hogy megfelelő mértékben rója le közteherviselési kötelezettségét. A bevételi helyzet így egyszerű: kevesebben fizetnek, mint ahányan erre kötelezettek lennének és kevesebbet, mint ami megfelelő mértékű lenne.

Miért van ez így, mióta van ez így, és hogyan lehetne ezen változtatni?

Az első két kérdést még maguknak sem tették fel a politikusok, a harmadikra már helyes megoldásnak vélik a beharangozott szigorítást. Pedig az első két kérdés a fontosabb. Az orvosi alapelvet - mely szerint a jó terápia alapja a pontos diagnózis – itt is alkalmazni kellene.

Azért nem fizetnek minden valóban munkát vállaló után, mert a munkáltatóknak nem érdekük, s mert nem mindig futja rá. S azóta megy ez így, amióta  az állam beleavatkozott a garantált munkabérrel meg annak kötelező emelésével a magáncégek gazdálkodási folyamatába!

Milyen alapon utasítja az állam a magáncégek tulajdonosait, hogy mennyi a kötelező munkabért fizessenek?

Azért, mert így számolni tudja a befolyó járulékokat. Ez volt a téves feltételezés.

Mert a magáncégek és a munkavállaló különalkut kötnek és kötöttek. Kevesebb bért jelentünk be, hisz úgyis ugyanolyan ellátást kapsz, a feleslegen meg osztozunk. Ez az alku százezres nagyságrendben megy.

Nem szeretek példákkal bizonyítani, de az azért elgondolkoztató, hogy a minap egy takarítói állást hirdettek az egy pici kis szállodában. Szobákat takarítani, meg az éttermet rendezni, szóval mindenest kerestek. Százan jelentkeztek,  a helyszínen megjelentek több, mint ötvenen. A végén néhányan lefelé induló licitet kezdeményeztek, jól összevesztek, s volt, aki havi ötvenezerért is vállalta volna a munkát ( Mert otthon etetni kell a gyerekeit).

Amíg nagyarányú munkanélküliség lesz, a fenti alkura, meg a feketemunkára mindig  jelentkezni fognak  a szorult helyzetben lévők.

Lehetne fordítva csinálni. Mint a társasági adó esetében. Akkor sem tudta az állam, mennyi lesz a társasági adó, de merte levinni a nyereségből fizetendő adót olyan alacsony szintre, hogy már nem érte meg trükközni,s  radikálisan nőtt az azon a címen befolyt bevétel

Itt is ezt  kellene, mert hiába írta elő előbb Orbán Viktor is kétszer hogy mennyire kell emelni a bérminimumot, aztán tett rá erre egy-két lapáttal Medgyessy, meg Gyurcsány, nem biztos hogy azt ki lehet termelni. Így járt a textilipar, mert a külföldiek ezt nem fizették meg, inkább elvitték a termelést máshová. A következmény: nőtt a munkanélküliek serege, akik után már megint nem fizet senki tb-járulékot, és nőtt a feketemunkára foghatók csapata. A kör bezárult, s ördögi körré változott.

Napjainkban az egészségbiztosítás terén fokozottan érvényes az az ellentmondás, miszerint az ország tényleges eltartása kevesebb, mint kétmillió versenyszférában güriző ember vállára nehezedik - akik emiatt egyre idegesebbek. A bevételi feltételezés tehát mindinkább hamis illúziónak bizonyul.

 

Az egészségbiztosítást vezérlő másik feltételezés arra épült, hogy az ellátások iránti igény szintje szabályozható, vagyis az ellátóknak fizetendő összeg kordában tartható. E feltételezés alapját nyilván az képezte annak idején, hogy viszonylag kevesen érték meg az öregkorukat, s akik megérték, azok se húzták sokáig, így a legnagyobb kiadási igényt gerjesztő időskori egészségügyi ellátás összege nem szaladt az égig.

 

Ez a feltételezés azonban mára szintúgy megbukott: a társadalom elöregedése megállíthatatlan folyamat, mind több a krónikus ellátási igényt exponenciális módon gerjesztő idős ember, miközben mind kevesebb a rendszerbe belépő fiatal. A demográfiai csapda nem csak a nyugdíjrendszerre csapódik lassan rá, hanem az egészségbiztosítás minden eresztékében nyöszörgő rendszerére is.

Mindezek tetejébe ezek a kutatók egyre több bajnak találják meg az ellenszerét s a gyógyítás nem egyenes arányban, hanem egyre növekvő mértékben drágul.

                                                                                 *

Az egészségbiztosítás rendszereit pillanatnyilag vezérlő két fő feltételezés tehát illúziónak bizonyul. A bevételek nem növelhetők a kiadási igényeknek megfelelően. Pedig ezek a kiadási igények a jövőben robbanásszerűen tovább fognak növekedni: egyrészt a már hatástalaníthatatlan demográfiai bomba elkerülhetetlen robbanása miatt (legkésőbb 2012-től), a Ratkó-korszak gyermekeinek nyugdíjaskorba kerülésétől, másrészt az orvostudomány és -technológia forradalmi fejlődésének köszönhetően. Ha ehhez azt a kevéssé köztudott tényt is hozzávesszük, hogy az ember életében jelentkező egészségügyi kiadások 90%-át a halálát megelőző utolsó két hónap költségei adják ki, akkor nyilvánvaló, hogy az időskori egészségügyi igények nyomása szétroppantja az ellátások kereteit. Egyre többen egyre jobb szolgáltatást fognak követelni egy olyan rendszertől, amely már ma is alig képes az ellátásra. (Orvos barátaim szórakoztatnak rémtörténetekkel. Hiába a modern műszerek, ha nem az orvos dönt a gyógyszerről, s vizet itatnak a beteggel, ahelyett, hogy infúziót kapna)

                                                                                 *

Az egészségbiztosítás reformja mindezekekből következően elkerülhetetlen. Aki ezt nem látja, az vak. Ha szándékosan nem látja, akkor meg elvakít másokat. S ha ezt politikai programja részévé teszi, akkor vérlázítóan felelőtlen velünk: a választópolgárokkal szemben.

 

Idemásolom a legnagyobb ellenzéki párt programjának vonatkozó részét.

 

Több pénzt a gyógyításra. Az orvosoknak és a betegeknek, az ápolóknak, az egészségügy szereplőinek nem mindent felforgató átalakításokra, hanem a jó ellátáshoz mindenekelőtt több pénzre van szükségük. Ma Magyarországon a nemzeti össztermék 4 százalékát költik egészségügyre. Kívánatos, hogy ez az arány 7 százalékra emelkedjen, ez az európai átlag. Kiszámíthatóság, átláthatóság, több forrás: ezt vállaljuk.

 

 Már csak azt nem tudom, hogy honnan lesz elvéve ez a 3 százalék, s mi lesz, ha ez a pénz sem lesz elegendő. Fizet többet az állam, mint az egyszeri katonatiszt? Hol van ilyen rendszer másutt a világban, ekkora GDP-vel, működőképesen? Mert én elhiszem, hogy a most kitalált rendszer sehol sincs másutt, de akkor ez a javasolt hol működik?

 

Abba kellene hagyni egymás permanens utálatának erre a fontos kérdésre való kivetítését is, mert van néhány probléma egy békében élő nemzet életében, amelyért bárki, aki politikára adja a fejét, egyetemlegesen felelős: s ezek közé tartozik a lakosság egészsége, és  nyugdíja .

 

Soha vissza nem térő alkalom lehetne az engesztelhetetlen ellenfeleknek, hogy legalább e két témában építsenek valami közöset, mert reális az esélye hogy a sok generációra terhelést jelentő ellátórendszerek újraszerkesztését elcseszik.

 

Hol áll most az ügy?

Most ott tartunk, hogy a 22 tervezett szervezet többségi állami tulajdonban és irányítással főként tagjai száma által meghatározott, egyszerűsített fejkvótarendszer alapján szétosztja a területén működő ellátók között a központilag behajtott járulékokat. Nem tudjuk, mit szólnak a potenciális befektetők, de egyelőre nem tolonganak a minisztérium előszobájában, mert  azt kérdezgetik maguktól, mit is keresnének e maradéktalanul közszolgálatinak hagyott feladat végrehajtásában (ne felejtsük el: a létrehozni tervezett új műintézmények esetén az állam határozza meg a bevételt, az állam határozza meg a kiadást, és az állam van bennük többségben…).

 

Valakinek észre kellene venni, hogy az a régi félelem, amely szerint a kormányzati ciklus első felében kell megcsinálni a reformokat, mert később nincs rá idő, meg nem látszanak a jó hatások, itt és most, azért nem működik, mert a reform nincs kidolgozva. Nem az a lényeg, hogy reform legyen: az a lényeg, hogy működőképes egészségügyi rendszerrel rendelkező  Magyarország legyen. Nincs még kész a koncepció, tovább kellene dolgozni rajta. Nem a politikusi hiúság, nem a harci kedv, nem az elszántság bizonyítása, és nem a sebesen végrehajtott reform számít.  Az OEP ezután elosztogatja a járulékokat addig, amíg nincs helyette jobb.

 

Azt már tudjuk, hogy az egészségügyi helyzet rossz és sejtjük, hogy gyorsan romlani fog. Különösen akkor, ha a most hatalmon lévők a változás- és válságmenedzselés összes szabályát felrúgva akarják gyorsan ránk erőltetni akaratukat, az ellenzék meg árnyék egészségügyi minisztérium felállítása és érdemi munka nélkül csak utálkozni tud.

 

 Mi pártokon kívüli kilencmilliónyi magyarok meg szívunk, szitkozódunk, mert még azt sem magyarázták el nekünk, hogy miért lenne jobb az új rendszer, mint a sokat szidott régi. Már az is sokat jelentene, ha elmagyaráznák a gyors rosszabbodás eshetőségét, a helybenmaradás veszélyeit és a jó irányba tett lépések szükségességét.

 

Hajdu István