Megszólalt a mi köztársasági elnökünk.
Nagy dolgok lehetnek készülőben, talán még a nemzetközi helyzet is fokozódik, merthogy békeidőben nem szokása neki a szólás. Igen ritkán szól a mi köztársasági elnökünk, amikor meg mégis, akkor sem mindig akkor hallatja a hangját, amikor erre szükség lenne.
Fontos oka lehet annak, ha hősünk most kikászálódott a bazsarózsák védett világából, és a közélettel kapcsolatban hallatta a hangját.
Azt mondta a mi köztársasági elnökünk, hogy az ország számára az előrehozott választás lenne a legjobb megoldás.És hogy a miniszterelnök által kitalált konstruktív bizalmatlansági indítvány alkotmányosan ugyan nem kifogásolható, ám ez a legkevésbé demokratikus megoldás.
Jó tudni, hogy a mi köztársasági elnökünk ismét megmutatta jártasságát a demokrácia világában. Ráadásul az is kiderült, hogy nem csupán ismeri a járást, de még ennél is tovább megy: segít másoknak is eligazodni, ha netán eltévednének, vagy elbizonytalanodnának.
Kissé kotnyelesnek tűnik ezzel a mostani megszólalásával a mi köztársasági elnökünk, hirtelen jött szószátyárságával emellett még azt a látszatot is kelti, mintha valamelyik politikai oldal iránt elfogult lenne. Mi, úgyis mint magyar lakosság, persze tudjuk, hogy ez csupán a látszat, és a köztársasági elnöknek nincsenek politikai szimpátiái – ha lennének ilyenek, nyilván nem ő lenne a Magyar Köztársaság elnöke.
De: nem elég elfogulatlannak lenni – annak is kell látszani.
A mi köztársasági elnökünknek, aki – tőle tudjuk – látástól vakulásig a nemzet egységének megteremtésén fáradozik, időnként jobban kellene ügyelnie a látszatokra. Nem nagy ördöngösség odafigyelni a látszatokra, a történelem folyamán már jó ideje kialakultak olyan egyezményes jelrendszerek – beszédnek, máskifejezéssel: kommunikációnak nevezik az ilyesmit – amelyek sikeresen segítik az embert abban, hogy ne váljék félreérthetővé.
Ha mondjuk a mi köztársasági elnökünk nehezményezte volna, hogy épp a hivatali ablakai alatt avatták először a leharcolt maskarákba bújtatott, ordas eszmeiségű Magyar Gárdát. Ha szóvá tette volna, hogy - Fideszes - parlamenti képviselők, és Fidesz-közeli papok is tiszteletüket tették az avatáson.
Ha annak idején kezet fogott volna a nemzetközi pénzvilágban még ma is igen nagy tiszteletnek örvendő Fekete Jánossal.
Ha nemzeti ünnepeinken nem menekülne szánalmas igyekezettel a szomszédos országokba.
Ha visszautasította volna a vakondokos megválasztását.
Ha nem akadályozná minden lehetséges módon a gyűlölet-beszéd elleni fellépést.
Ha lett volna véleménye az egy évvel ezelőtti szégyenletes népszavazásról, amely azt üzente a gazdasági világnak: a magyaroknak úgy jó minden, ahogyan van, a magyarok nem a változás hívei.
Ha nem vonult volna mosolyogva egy Árpádsávos zászlót is lengető tömeg élén, miközben a háta mögött a kettes számú közjogi méltóságot – értsd: a Magyar Köztársaság miniszterelnökét – zsidózták és minden más módon szidalmazták.
Akkor bizony nem keletkezne az a látszat, hogy a mi köztársasági elnökünk elfogult valamely politikai párttal szemben. Nem gondolnák sokan azt, amire most többen kénytelenek következtetni: hogy a mi köztársasági elnökünk az egyik pártot jobban kedveli a másiknál, az egyik pártvezetővel szívesebben beszélget, mint a másikkal.
Sólyom László vasgyári munkának, taxisofőrnek, kórházi ápolónak, maszek fröccsöntőnek jogában áll egyik, vagy másik pártot, politikust kedvelni.
Sólyom László köztársasági elnöknek ehhez nincs joga. Nincs benne a munkaköri leírásában, nem ezért kapja a kiemelkedően magas fizetését, nem ezért biztosítják számára az adófizetők pénzén a magyar átlaghoz képest többszörös luxusnak számító lakáskörülményeket Budapest legszebb „telkén“, a budai Várban.
Ha meg mégis ragaszkodik ehhez a jogához, mert úgy érzi, hogy a szükségesnél több erőfeszítést igényel a részéről, hogy elfogulatlannak látsszon, az lenne a legjobb, ha lemondana mostani hivataláról.
Alkotmányosan elfogadható megoldás lenne. És demokratikusan sem kifogásolható.
Föld S. Péter