Szegény Arnóth Sándor, milyen csúnyán megbukott hétfőn a parlamentben! Pedig ő csak őszinte volt és kőkemény, azt mondta, amit gondol, és ami a lényege. Mégis mekkora nagy baja lett belőle!
A Fideszes képviselő, amint az ismeretes, azt találta bekiabálni az adatgyűjtési botrány kapcsán felszólaló titkosszolgálati államtitkárnak, hogy, - elnézést, szó szerinti idézet következik – lógni fogsz!
A veretes tőmondatot sokan hallották, letagadni nem volt érdemes, talán nem is akarta. Arnóth Sándor a finoman fogalmazva is kínos eset után elnézést kért a t. Háztól, majd néhány órával később lemondott. Hogy mi történt e néhány óra alatt, azt jó magyar szokás szerint soha nem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni, ám ismerve a Fidesz működését, lehetnek bizonyos sejtéseink. A lemondás hasonlóképpen történhetett, mint a városi legenda szerint Majakovszkij öngyilkossága: a szovjet hatalommal bajuszt akasztó költő öngyilkossága előtti legendás utolsó mondatai állítólag így hangzottak: elvtársak, ne lőjetek!
Persze, nem is az a legérdekesebb ebben a történetben, hogy Arnóth úr magától mondott-e le, vagy valakik vezették a kezét, miközben lemondását megfogalmazta. Ami biztos: Arnóth, nem sokáig élvezhette a képviselőséggel együtt járó kiváltságokat, a számla nélkül kapott juttatásokban megnyilvánuló polgári életformát. Szegény Arnóth, aki civilben Püspökladány polgármestere, csak júniusban lett országgyűlési képviselő, csupán négy hónap jutott neki, hogy életműve ezen a szinten is kiteljesedjék.
Nem jött össze. Derékba tört egy szépen induló, és látványosan ívelő politikai karrier. Vége, nincs tovább. Személy szerint sajnálom Arnóth urat. Nagy bunkóság volt, amit mondott, meg nem is igazán demokratához illő kijelentés, ám éppen a saját igazmondásának lett az áldozata. A többiek ugyanis, akik az elmúlt négy hónapban parlamenti padtársai voltak, hasonlóképpen gondolkoznak, mint Arnóth úr, ám gyakorlottabbak nála, dörzsöltebbek, fifikásabbak. Képesek árnyaltabban fogalmazni, ezért aztán sem most, sem a közeli jövőben nem kell lemondó leveleket fogalmazniuk.
Mert ne legyenek illúzióink: Arnóth úr Fideszes képviselőtársai a velük szemben állókat gazembernek, hazaárulónak, tolvajnak és idegenszívűnek tartják, s ezt a véleményüket nem is rejtik véka alá. Nem ellenfelet, hanem ellenséget látnak a politikai ellenlábasban, akit nem legyőzni kell, hanem elkergetni, világgá zavarni, agyagba döngölni. Nem véletlen, hogy már egy évtizeddel ezelőtt elterjedt a Fidesszel kapcsolatban, hogy alkotó módon tovább fejlesztették Kádár János nemzedékeken átívelő hagyatékát. János bácsi, aki szívesen neveztette magát a kompromisszumok robotosának, egy gyenge pillanatában, amikor éppen demokratának gondolta magát, azt találta mondani az ő népének: aki nincs ellenünk, az velünk van.
A Fidesznél ez már úgy jelent meg, hogy aki nincs ellenünk, az nincs. Ők honosították meg a magyar politikai életben az akkoriban még csak a futballpályákról ismert egészpályás letámadást. Ráadásul ennek is egy igen speciális változatát, aminek az a lényege, hogy nem várjuk meg a játék kezdetét: az ellenfelet már a meccs előtt, az öltözőben kell megsemmisíteni. Ennek jegyében születtek olyan gondolatok, miszerint a haza nem lehet ellenzékben, vagy hogy a baloldal, amikor csak teheti, ráront a nemzetére.
Arnóth képviselő úr ebben a közegben szocializálódott, itt vált politikai értelemben nagykorúvá, ezt a stílust, hangvételt tanulta tanítóitól. Már csak annyi hiányzott, hogy külsőségekben is valamelyest pallérozottabb legyen, azaz jogilag kevéssé támadható módon tudja tálalni a véleményét. Talán, ha adatott volna neki még néhány év, de legalább két-három, tanulással és tapasztalással teli hónap! Akkor még Arnóth Sándor is vihette volna valamire. Így azonban ennek most már mindörökre lőttek: hiába mert nagyot álmodni, a jövő már nem neki fog elkezdődni.
Föld.S Péter