Ott volt mindenki, aki számít. Nem azok, akik húsz évvel ezelőtt voltak fontosak, hanem akik ma számítanak. Meg sokan a régiek közül. Nem mindenki, csak akit szalonképesnek találtak a vendéglátók.
Lezsák tanító elhíresült tanyasi udvaráról van szó, a bérelt sátorról, ahol a legenda szerint a magyar demokrácia született. Érdekes egy szülés volt, annyi biztos.
Nem otthoni szülés, inkább olyan félkórházi körülmények között lebonyolított világra jövés, némi állampárti segédlettel. Hogy el ne akadjon az újszülött, a biztonság kedvéért meghívták Pozsgay Imrét is – kellett valaki, aki az MSZMP-t központi bizottsági titkári szinten képviselje.
Évekkel később Pozsgay úgy járt, mint Trockij a szovjetekkel. Jégcsákányt nem kapott a fejébe, mint a szovjet állam nagy disszidense, ám a hősi alapítók idővel őt is kiretusálták a képből. Csak addig kellett nekik, amíg szükségük volt rá. Bátrak voltak, de csak az akkori állampárt egyik prominensével a hátuk mögött mertek hősnek lenni.
Most Pozsgay visszaretusálódott a képbe. Jelenleg éppen szalonképes, meg lehet hívni a jobb társaságokba. És hiába telt el húsz év, a csapat csak gyarapodott: az igazi alapítók mellett új alapítók is feltűntek e különös tablóképen. Beengedték maguk közé Szűrös Mátyást, aki a rossz oldaláról átfordult a jobbik oldalára.
Húsz évvel ezelőtt nem hívták, különben sem lett volna kedve elmenni. Szűrös akkor nem polgár volt, hanem elvtárs, de az utóbbi években ráébredt, hogy őt a Kádárék erősen meghurcolták. Egyszer maga Kádár ette el előle a pártközpont büféjében az utolsó kaviáros szendvicset, Biszku Bélának meg négyese volt a lottón, amikor ő csak a hármas találatig vihette. Pedig benne is megvolt a lehetőség, csak irigyek voltak rá és nem hagyták kibontakozni.
Szűrös értett a szóból, érezte, hogy mennie kell. Egészen Moszkváig menekült, ott ette a nagykövetek keserű kenyerét. Közben meg, mindenki tudta, hogy ez csak álca. És a KB titkárságot is csak azért vállalta el, hogy minél hamarabb lelepleződjön a brutális diktatúra igazi foga fehérje.
Sohasem szerette azt a kommunista bagázst, csak lemerült, hogy kibekkelje őket.
Bocs, ezt nem ő, hanem Antall József mondta, nem sokkal a rendszerváltás után. Tízmilliónyian merültünk le akkoriban. Jelentem, a bekkelés sikerült, kis csapatunk lelkesen helyt állt, kihúztuk döntetlenre: mi nem bántottuk a rendszert, az meg hagyott bennünket élni.
Vannak helyzetek, amikor a szalonremi kifejezetten jó eredménynek számít.
Antall, ha élne, valószínűleg nem kapott volna meghívást a mostani találkozóra: valami azt súgja, hogy ő, néhány elveszített választás után is megmaradt volna demokratának. Bár, kit tudja: a Felcsút SE elnökéről sem gondoltuk volna tizenhét évvel ezelőtt. (Mondjuk én már akkor is. Csak nem akartam ünneprontó lenni…)
Aki akkor ott volt, az ma távol maradt. Vagy ha nem, most más maskarában tért vissza a tett színhelyére. Húsz évvel ezelőtt, vissza lehet lapozni a korabeli feljegyzésekben, nem a gyűlölet volt a fő mondanivaló. Ellenkezőleg! Akik ott voltak, valami újat, jobbat, szebbet akartak.
Most megkaptuk. A Felcsút SE elnöke Csoóri mellett domborított, egy sorban Csurkával, nem messze Szűröstől és Pozsgaytól.
Húsz évvel ezelőtt szóba sem álltak volna egymással.
Mostanra nőtt össze, ami összetartozik.
Húsz évvel ezelőtt egy Magyar Demokrata Fórum nevű párt körvonalai bontakoztak a lakiteleki sátor ponyvája alatt. Sikerült: ma az MDF-ből senki sem kapott meghívást.
Egyébként érthető: mit kerestek volna ott? Miről beszélgettek volna a jobb napokat látott drámaíróval, a Szocreál nevű futballcsapat kapusával? Milyen nyelven értettek volna szót az egykori moszkvai nagykövettel, vagy a Felcsút SE egyetlen jelölt közül nagy többséggel megválasztott elnökével?
Pozsgay Imrét viszont visszaretusálták. Innen, ebből a társaságból már nem lesz könnyű elszökni.
Ezek olyanok, akik közül csak úgy lehet elmenekülni, ha kiretusálják az embert.
Cseh Tamással szólva: volt már ilyen, s lesz ilyen még…
Föld S. Péter