Fábri György: A tandíj pártján - reménytelenül

Mert ma nem az. A rutinszerű érvek, amiket a tandíjpárti mantrák másfél évtizede hajtogatnak, közismertek. Ismételgettem magam is eleget - csakhogy időközben kiderült, hogy a hetvenes évek angolul angolszászoknak írt tankönyveiből, a nyolcvanas-kora kilencvenes évek néhány külföldi tapasztalatából származó tudásunk egyszerűen nem érvényes az ezredforduló és a kétezres évek Magyarországán, magyar felsőoktatásában.

Hosszas elméleti fejtegetések helyett (ezekben a neokonzervatív szabadpiaci társadalomfilozófiai mainstream - általam igencsak fájlalt és kétségbeesve szemlélt - válsága állna a középpontban, mellette pedig a felsőoktatás, mint munkaerő-piaci képzőhely koncepcióját vitatnám) elegendő csak a létező magyar tandíjrendszer működésén lemérni a magyar felsőoktatási piac valóságát. Valóban azt meri valaki is pironkodás nélkül állítani, hogy a költségtérítéses képzés színvonala, a tananyagok frissessége, a tanárok felkészültsége, az intézményi szolgáltatások és különösen a munkaerő-piaci neofiták kedvence, a diplomák piacképessége akárcsak elérné is a szocreálnak leminősített államilag támogatott, "ingyenes" oktatásét? Akkor miről is beszélünk a magyar tandíj áldásos hatásai kapcsán?

Arról az abszurdumról végképp csak rezignáltan érdemes elrévedni, hogy a tandíjmentességet a legkiválóbb 15 százaléknak kínáló rendszert hogyan nevezheti valaki a szociális egyenlőtlenségek ellensúlyának. Aki csak egy kicsit is ismeri a szociológiai kutatásokat, tudja, hogy akkorra, szociális hátterű tudástőke különbséggel érkeznek a hallgatók az egyetemre, ami évek alatt mérséklődik csupán, vagyis ez a rendszer a magasan kvalifikált és jobb családi hátterű diákokat preferálja továbbra is.

Újra: nem a tandíjrendszerrel van gond szerintem, hanem bevezetésével a konkrétan létező magyar felsőoktatás körülményei közepette. Hogy miként fajult idáig a helyzet? Itt régi vitánk van Szabó Lászlóval, aki az 1995-ös tandíjtüntetést azért tartja pozitívnak, mert ezzel a hallgatói mozgalmat, úgymond, "felrakták a politikai térképre" . Ebben igaza van - csak az ár volt túl nagy a csekélyke haszonért. Hagyjuk is most, hogy milyen társaságba keveredtek a politika világában, hogy pártpolitikailag vált szocializálttá a hallgatói önkormányzati elit, sőt még azt is, hogy a tandíjtüntetés politikai töltetét használva a Fidesz az 1998-as kampányban vetette el ezügyben végleg a racionális szakmapolitikai diskurzus esélyét - máig hatóan hiszterizálva a tandíjtémát.

Mindezeknél sokkal-sokkal nagyobb kárt okozott, hogy az elmúlt tíz évben jórészt a tandíj-sikerek vagy félelmek bűvöletében a hallgatói mozgalom sem volt képes kikényszeríteni a legfontosabbat: azokat a változásokat, amelyek a felsőoktatási működés rutinjainak, menedzsmentjének, habitusának, érdekviszonyainak mélyrétegeit érintik. (A politikától felesleges volt ezt várni: az intézményi integráció energiapazarlása, a tandíj-bevezetésért megállt óraként ugyanazt emlegető nekibuzdulások vagy a görcsös bologna-adaptáció tellett tőle - ezeket a magyar felsőoktatás szépen elfogyasztotta a maga ízlése szerint.

Eközben pedig megszilárdult egy olyan egyetemi rendszer, amiben a tandíjnak (szólamok ide vagy oda) az állami forráskönnyítésen kívül nincs más értelme és amit szabadon kihasználhatnak politikusok egy ostoba tandíj-ellenes kampányra. A magyar egyetemeknek arra sincs erejük, hogy kikényszerítsék a politikától: igenis folyjon értelmes vita a finanszírozásáról, a tandíjas vagy tandíjmentes felsőoktatás társadalmi hatékonyságáról (tandíjpártiként mondom: a másik mellett is vannak igen jó érvek, no persze nem a "szegénygyerekkimarad" infantilizmus), és ez árulkodó. Nem is elsősorban a presztízsükről, hanem szakmai és morális integritásukról ad képet, hogy kizárólag a politika koordinátarendszerében merik/tudják megszólalásaikat, stratégiájukat elhelyezni - ami jórészt a másfél évtizednyi tandíj-hisztériáknak köszönhető. Ennyit ért a politikai térképre kerülés.

Kevés érdektelenebb kérdés van ma a felsőoktatásban strukturálisan és szakmailag a tandíjnál. Ha a doktríner ragaszkodás és a demagóg ellenkezés nem tartaná életben, már régóta másról lehetne szó és gond nélkül kialakulna egy értelmes tandíjrendszer. De most majd sikerül megúszni az egyetem értelméről zajló vitát (ami magas hőfokon zajlik az USA-ban is), elhinni a modernizációs protagonistáknak, hogy létezik tandíjas üdvözítő külföldi modell (miközben az USA egyetemei az elmúlt években szembesültek a tandíjköltségek tarthatatlanságával, az EU egyetemei semmire sem mentek a meghirdetett célok eléréséhez a tandíjjal stb.), a politikai ellenzék híveinek lelkesen üdvözölni a szegényeket mentő népszavazási sikert (aminek köszönhetően végképp bebetonozódik a szociális esélyegyenlőtlenség).

Csak hol van az a hallgatói önkormányzati mozgalom, amelyik képes lemászni a politika térképéről és rákérdezni a mesterképzések szakmai tartalmára, az alapképzések kiúttalanságra, az oktatói kar elöregedésére, az országosan egységes felsőoktatási funkció tarthatatlanságára, a korosztály legkiválóbb tagjai jó részének kimaradására (no nem a szegénység miatt, hanem, mert eleve külföldön kezdik a tanulmányaikat), a felsőfokú továbbtanulási esély 12-14 éves korban történő eldőlésére, a felsőoktatási menedzsment professzionalizálódására? Marad ehelyett a tandíj-ellenesség legitimációja.

Remény nélkül mondom, más alapokon kellene újrakezdeni a tandíj-vitát. Bemutatni, mennyibe kerül egy hatékony és színvonalas felsőoktatás. Megkérdezni ezután az adófizetőket (jajj, nem népszavazva...), ennek mekkora részét finanszírozzuk mindannyiunk (pontosabban a kevéske magyar adófizető...) pénzéből. Felelős gazdaságpolitikai döntési alternatíva-ágakat vállalni (nem fel-, meg be-, olyan nincs, jajj, szegény magyar nyelv) nyilvánosan, hogy mire fordítja a gazdaság-támogatást a mindenkori parlamenti többség: összeszerelő üzemek százmilliárdra rúgó adókedvezményeire, az innovációérzéketlen magyar kis- és középvállalkozói szektor táplálására, vagy érdemi forrásokkal (a mostani megduplázásával) a nemzetközi és hazai tőke felsőoktatás és kutatás irányába terelését. Mindezek után preferenciákat kijelölni: pedagógust, természettudóst, hasonlót tandíjmentesen befogadni, sztárszakokon megkérni az árát a képzésnek. Szegénysorsúakat nem sújtani tandíjjal. (Hogy a minimálbéres vállalkozókon és bétéző értelmiségieken nem fog az adatszolgáltatás? Ha ennyire képes 2008-ban a magyar hivatalosság, akkor hagyni kellene talán a tandíjazást, mint korszerűt, kezdje az állam a korszerűséget korszerű információs biztonsággal, utána kopogjon be egyetemistákhoz pénzért...

Egy ilyen tandíj-bevezetés ellen nehéz volna tüntetni, népszavazni. Persze, a kidolgozásához és értelmes megvitatásához ki kellene lépni a mai politikai sémákból. No, ezért a tandíjpártiság reménytelensége.

Fábri György

A Magyar Tudományos Akadémia kommunikációs igazgatója, a Felsőoktatási Műhely szakfolyóirat főszerkesztője, az UnivPress Felsőoktatás Kutató Műhely vezető kutatója. 1964-ben született Budapesten, 1988-ban szerzett diplomát az ELTE-n, 2000-ben védte meg kandidátusi disszertációját egyetemfilozófiai témakörben. 1988-ban az országos hallgatói önkormányzati mozgalom egyik kezdeményezője, az 1989-ben alakult országos hallgatói önkormányzati szövetség alapítója, első elnöke. Jelenlegi kutatási területe a tudomány kommunikációja, ezt műveli a gyakorlatban is: a Mindentudás Egyeteme szakmai vezetője, tudománymédia projektek gondozója.

Forrás:edupress.hu