Halottról jót vagy semmit (a MALÉV csődjéről)

A hungarikum gyöngyszemének tekintett cég bukása még inkább heves érzelmi reakciókat váltott ki, de az események után elérkezett a racionálisabb értékelés ideje. A gazdasági valóság az, hogy a rendszerváltás óta – hogy az azt megelőző időszakról szót se ejtsünk – a most jobblétre szenderült cég, szinte minden évben súlyos veszteségeket termelt. Nem teljesen megbízható adatok szerint 2009-2011 között az évenkénti veszteség 25 milliárd forint körül mozgott. A nemrég befejezett EU vizsgálat, az utóbbi években a versenyszabályokkal ellentétes állami támogatás összegét 100 milliárdra teszi.

A cég közvetett értékeinek magyaros érzelmekkel feltupírozott volta és a rideg gazdasági-pénzügyi mutatók összevetése szót sem érdemelne, ha kivételes, egyszeri esetről lenne szó. „Több is veszett már Mohácsnál” mondhatnám. A probléma kettős: egyrészt, nemzetgazdasági és helyi szinten nagyon sok hungarikum van, amelyek kimondva vagy kimondatlanul mentesülnek a piacgazdaság, a verseny és a jövedelmező működés követelményei alól, másrészt, a nemzetgazdaság nehéz helyzete aligha dramatizálható tovább, mégis az évtizedes nyilvánvaló tények ellenére a MALÉV csődje nem a hazai gazdaságpolitika döntése, hanem – legalábbis a szélesebb közvélemény megtévesztésére – az EU állami támogatásokat tiltó és számon kérő lépésének a hallgatólagos érvényre juttatása.

Azon túl, hogy a dolog ilyen sugallata ismét csak az EU ellenes erőket és az érzelmi alapú nemzeti törekvéseket erősíti, a lehangoló üzenet mégis csak az, hogy gazdaságpolitikánkban és a társadalmi megítélésünkben nincs valós fordulat: az érzelmi indíttatású megítélésekkel és döntésekkel szemben a változó nemzetközi és a hazai gazdasági követelmények racionális megközelítése még mindig várat magára. Jellemző helyzetünkre, hogy miközben a média a MALÉV csődjétől hangos, a kormány ülésére került a hazai bajbajutott kis és nagy élelmiszergyártók megsegítésének programja, továbbá bejelentés hangzott el arról, hogy az EU újragondolja, szigorítja, a versenytorzító állami támogatások rendszerét.

Ami a MALÉV súlyos gazdálkodási deficitjén túli pozitív hatásokat illeti, első helyen említik az országimázsban betöltött kitüntetett szerepét. Valóban „felbecsülhetetlen” ez a hatás, bár megítélésem szerint, egy célirányos országimázs akció talán jóval olcsóbb és hatásosabb lenne, mint az évenkénti 25 milliárdos veszteség finanszírozása. Csak hab a tortán, hogy az országimázs szempontjából hogyan értékeljük az utóbbi időben jellemzővé vált helyzetet, miszerint a MALÉV csak az előre kifizetett szolgáltatásokat volt képes igénybe venni, megbízhatatlan fizetőképessége miatt.

További hangoztatott pozitív hatás, hogy a MALÉV kiesése a szállodai szobafoglalás 50-60%-os csökkenését is hozhatja. Úgy tűnik tehát, a hivatásos és turisztikai külföldi vendégek döntően a MALÉV „kimagasló” szolgáltatásai miatt látogatnak Magyarországra, ami meglehetősen szomorú képet fest a szálloda és általában turisztikai szolgáltatásaink versenyképességére. Ellentmondani látszik e borúlátásnak, hogy a versenytársak szinte minden, gazdaságilag racionálisnak tűnő relációban pótolni kívánják a kiesett kapacitásokat.

Ugyancsak a súlyos veszteségek ellentételeként említik, hogy a 2500 fő körüli alkalmazotton túl egy kisvárosnyi embernek adott megélhetési lehetőséget. Ez a kérdéskör önmagában is megérne egy alapos elemzést, de a vállalat évtizedes gazdálkodási mutatója inkább azt jelzi, hogy félreértve „a nemzeti légitársaság” legfőbb célját nem elsősorban a nemzetközi versenyben való eredményes helytállást tartotta szem előtt, hanem az adófizetők pénzén, társadalmi, szociális foglalkoztatóként működött. Csak emlékeztetőül, nem is olyan régen az alkalmazottak egy része „európai szintű bérekért” szállt síkra.

A szomorú tanulság ismételten az, nem vagyunk olyan gazdagok, hogy a nemzetközi gazdasági erőviszonyok változása miatt életképtelenné váló nemzeti légitársaságot ilyen-olyan tényezőkre hivatkozva, tartósan finanszírozni tudjuk. Nem elsősorban az EU versenyszabályainak tiltása, hanem az elemi gazdasági racionalitás követelménye miatt.

Hegedűs Miklós

Megjelent a Világgazdaság 2012. február 22-i számában