Az úr írt. Vagy inkább irt?
Most jelenik meg, a Könyvhétre, nyilván megint nagy lesz a tolongás, kézcsók, ájulásig. Eszterházy, Kornis meg a többi írók addig majd félbeszakítják a dedikálást, európai türelemmel várják, hogy abbamaradjon a hajcihő. Hogy helyreálljon a rend, összecsukódjanak a nemzeti és az árpádsávos zászlók, és újból mindenki tehesse a dolgát: az író írjon, a politikus politizáljon.
Jó dolog, hogy könyvet írt, még ha fél év alatt a felcsúti magányban – ott készült a karcsú kis kötet - mindössze egy száz oldalas mű bújt elő a szövegszerkesztőből. Persze, tudjuk, nem a mennyiség, hanem a minőség számít, Lenin is kilométereket írt, ráadásul bőrbe kötve, aztán látjuk, mi lett a nagy igyekezetből: az, hogy a hálátlan utókor állandóan kekeckedik vele.
Írni jó. Igaz, nem feltétlenül annak, aki ír, és annak sem biztos, aki olvassa. Az írónak gyakran szenvedés, gyötrődés az írás, az olvasónak meg időnként dögunalom.
De írni mégis jó. Mert aki ír, az legalább ez idő alatt nem csinál mást. Nem mond gyújtó hangú beszédeket őrjöngő, tébolyult tömegek előtt. Mely tömegek ezt követően elindulnak, hogy szétszedjék az utcát, feldúlják mások nyugalmát, lerombolják azt, amit, bár nem kis nehézségek árán, de azért mégis csak sikerült felépíteni: a demokráciát.
A legrosszabb könyv is jobb, mint a legjobb erőszak. És még a legrosszabb írás is egy paraszthajszállal elfogadhatóbb, mint amikor valaki vélt, vagy valós befolyását latba vetve arra igyekszik rábírni az európai döntéshozókat, hogy ne adjanak pénzt az országának. (Hazából, tudjuk, egy van, pénzből meg sok.)
Ennél még a könyvírás is veszélytelenebb. Az emberek megveszik, beleolvasnak, s ha nincs benne gyilkosság, már teszik is vissza a polcra.
Lehet persze fikázni, hogy fél év alatt csak száz oldal – hogy ilyen teljesítménnyel még a Szabadság téri integető, Urbán Flórián felcsúti fakójába sem lehet bekerülni.
Óvnék mindenkit, hogy lebecsülje ezt a látszólag jelentéktelen teljesítményt.
Vannak benne ugyanis szép képek, igazi, költő pennája után kiáltó sorok. Ilyen például, amikor az alkotó az államot egy házmesterhez hasonlítja. S bár ma már sehol sincsenek házmesterek, ne dőljünk be a látszatnak, miszerint szerzőnk, szokásához híven megint a múltba, a valaha volt házmesterek világába menekül. A mostani állam, szerzőnk olvasatában legalábbis, miközben állandóan emeli a saját fizetését, közben semmit sem tesz a lakókért: már nem takarít, nem nyitja ki a kaput, s csupán arra hajlandó, hogy figyelje a lakókat, s néha megrugdalja őket.
Az ember legyen erős, írja a szerző, mert ezt tanulta gyerekkorában, a faluban, ahol felnőtt. Gyúrunk, vazze’? - kérdezhetnénk, de nem izmozásra szólít fel bennünket az író, hanem arra, hogy szellemileg és lelkileg gyarapodjunk, mert csak így tudjuk megvalósítani álmainkat.
Merjünk nagyot gyarapodni: Zsigulitól a páncélozott luxusautókig, a buszmegállóban farmernadrágban álldogáló fiatalembertől a svábhegyi villában lakó sportkomplexum tulajdonosig.
Egy az ország, ez lett a címe a karcsú kis kötetnek. Mert, legalábbis a szerző hitvallása szerint, ami fontos, abból csak egy van.
Anyából, hazából, becsületből.
Jobb helyeken világnézetből is. Mert az nem olyan, hogy egyszer városi gerillák vagyunk, akik legszívesebben elzavarnánk a papokat a francba, majd nem sok idő elteltével már arról papolunk, hogy mi milyen mélyen vallásosak vagyunk. És lehet azt mondani, hogy nem is igazi férfi, aki nem volt katona – az a huszár, ki a szoknya alá nyúl! -, ám ebben az esetben nem túl etikus később úgy tenni, mintha mi találtuk volna ki a sorkatonaság eltörlését. Lehet utálni a komcsikat, de akkor nem kell Kádárt visszakövetelni. (Ha ma lennék kisgyerek, legföljebb traktoros, vagy agronómus lehetnék).
Egy a haza, s mint szerzőnk egy korábbi, több tízezer ember előtt elhangzott elszólásából tudjuk, a haza nem lehet ellenzékben.
Nyers erő sugárzik a könyvből. A következő kötet – merthogy lesz ilyen, azt biztosra vehetjük - talán majd az értelemről szól.
Gyúrunk, vazze’?
Föld S. Péter
Forrás: www.klubhalo.hu