Végül is ebbe bukott bele a rendszer, a jól teljesítő vállalatoktól elvették a termelt többletet (a profit szó akkortájt szidalom volt) és odaadták a veszteséges vállalatoknak, a tehetségtelen vezetők által termelt hiány pótlására.
Nézzük most meg L. Simon László okfejtését, miért is jó, ha az állam saját kezébe veszi a jogdíjak egy részének szétosztását.
A dolognak van egy kommunikált változata, ezt olvastuk a fent nevezett „kulturpolitikus” blogjában (http://lsimon.blog.hu/2013/10/07/_lenyulas_helyett_celszerubb_felhasznalas_higgadtan_a_jogdijakrol) és van egy csúful kilógó lóláb.
Vegyük a hivatalos kommunikációt.
Azt írja a blogszerző, hogy pontosítsuk, milyen pénzekről is van szó. Azt írja az üreshordozó jogdíj beszedésről, hogy „Ez Európában ismert és elfogadott gyakorlat, ennek a jogosságát mi sem vitatjuk.”, ez szép, de ezután rögtön előveszi a populáris demagógiát a fényképezőgépekben is használható memóriakártyákat említve, mármint, hogy arra csak a saját magunk által készített anyagok kerülnek.
Senki sem vitatja, hogy adott esetben saját tartalmakat is rögzítünk az üres hordozókon, de mindeddig senki sem talált ki jobb módszert a sokkal nagyobb arányt kitevő, az ezekre a hordozókra ingyenesen rögzített jogdíjköteles tartalom jogdíj-kompenzálására. A törvény ezt magáncélú másolásnak hívja, lehetővé teszi ezt a tevékenységet, ezt kompenzálja az üreshordozó-jogdíj fizetéssel.
Csak példaként, miért is fizetek én kötelező gépkocsi felelősségbiztosítást, miközben soha sem volt sajáthibás balesetem, azaz soha sem okoztam másnak kárt. Mondhatnám, hogy csak az fizessen, aki kárt okoz, node ki tudja ezt előre? Semmi sem biztos, én is okozhatok majd kárt. Párhuzamba állítva, én is rögzíthetek jogdíjköteles művet akár a memóriakártyámra is, elég, ha beteszem egy számítógépbe.
Régóta kitalálták Európában a jogdíjbeszedés és felosztás eme módszerét, mindeddig jól is működött. A jogosultak megbízásából létrejött egy, vagy több civil szervezet, amelyik a jogosultak megbízásából gyűjti a jogdíjakat és szigorúan ellenőrzött körülmények között osztja fel és fizeti ki azokat. A szigorú ellenőrzés neve: állami akkreditáció, azaz az állam felügyeli a jogvédők tevékenységét. Ugye világos a párhuzam: a jogkezelőket – amelyek hatályos magyar törvények szerint civil szervezetek – egy, a tagság által választott szerv vezeti, csakúgy, mint az ország esetében, amikor is a nép választ egy parlamentet, amelyik jogosult szabályokat hozni. A jogkezelő szervezetek működését az állami felügyeleten túl a saját ellenőrző szerve, továbbá gazdálkodását független könyvvizsgáló ellenőrzi, legvégső esetben, hasonlóan a parlamenti választásokhoz, a tagság a közgyűlésén leválthatja a vezetőséget és újakra bízza a pénzét.
Itt szeretném kijavítani a blogszerző egy további tévedését, a jogkezelők nem csak a tagjaik között osztják fel a jogdíjat, hanem a hatályos magyar törvények szerint valamennyi bel- és külföldi jogosult között, akiknek rögzíthették művét az üres hordozókon. Továbbmegyek, Magyarország csatlakozott az ún. Bern-i konvencióhoz, amelyik alapján a külföldi szerzők – jogdíjkezelési szempontból - ugyanolyan elbánásban részesülnek, mint a hazaiak, és ez fordítva is igaz.
A felosztásnak az az elfogadott alap-logikája, akinek többször sugározzák/vetítik a művét, az feltehetően közkedveltebb, tehát sikeresebb, többen rögzítik a művet üres hordozón, következésképp többet kell kapnia. Miért is? Mert, ha nem lennének rögzítési lehetőségek, akkor a népek a boltban megvennék a lemezt, amiből közvetlenül részesedést kapnak a mű előállítói. Csak felemlítem a korai bakelitlemez-korszakot, amikor még nem volt magnetofon, a szerzők százalékot kaptak az eladott lemezek után. Arányosan az eladott lemezszámmal.
Na, ez a bevételük csökkent le tetemesen azóta, amióta különféle technikák segítségével nem kell megvenni egy lemezt, ahhoz, hogy a művet élvezhessük
A világ egyre változik, ma már nem csak üres hordozóra lehet rögzíteni, hanem az internet lehetővé tesz on-line hallgatást, értelemszerűen ezen felhasználások után is kompenzáció jár a szerzőknek, előadóknak.
És most következik a szocialista típusú csúcs-demagógia: „A jelenlegi gyakorlat tehát voltaképpen kétszeresen honorálja a sikeres előadókat, akikhez a jogdíjbevételek jelentős része eleve befolyik.”
Hogy is szólt anno az elv: mindenki, aki tehetsége, ügyessége, hozzáértése révén (értsd, saját jogán, nem az állami függősége és a rendszer iránti lojalitása és szervilitása révén) emelkedik ki, az gyanús, sőt legtöbbször vissza kéne tuszkolni a szürke átlagba.
És jön a tromf: „Még egyszer hozzáteszem: nem a saját pénzük, hanem az állam által átengedett járulékszerű befizetés egy részének újraosztása révén.”
Hát kedves L. Simon Úr!
Ez NEM IGAZ! Ez bizony a jogosultak saját pénze, és nem az állam engedte át (kegyesen) ezt a „járulékszerű befizetés egy részét”.
Szeretném felhívni a figyelmét a szerzői jogi törvény (Szjt.) vonatkozó részére:
20. § (1) A rádió- és a televízió-szervezetek műsorában sugárzott, a saját műsort vezeték útján a nyilvánossághoz közvetítők műsorába belefoglalt, valamint a kép- vagy hanghordozón forgalomba hozott művek szerzőit, előadó-művészi teljesítmények előadóművészeit, továbbá filmek és hangfelvételek előállítóit műveik, előadó-művészi teljesítményeik, illetve filmjeik és hangfelvételeik magáncélú másolására tekintettel megfelelő díjazás illeti meg.
Expressis verbis, ez a jogdíj nem járulék, nem adó, hanem a szerzők díjazása. El tetszett felejteni megváltoztatni a törvényt! Ezt hívják inkoherenciának!
És a törvény 20. § pontja még tovább megy:
(4) A befolyt díjaknak a költségek levonása után fennmaradó összegéből - ha az érintett közös jogkezelő szervezetek évente március 31-ig másként nem állapodnak meg - tizenhárom százalék a filmgyártókat, tizenkilenc százalék a filmalkotások mozgóképi alkotóit, három százalék a képzőművészeket, az iparművészeket és a fotóművészeti alkotások szerzőit, tizennégy százalék a filmírókat, tizenöt és fél százalék a zeneszerzőket és zeneszöveg-írókat, huszonhat és fél százalék az előadóművészeket, valamint kilenc százalék a hangfelvétel-előállítókat illeti meg.
Ebben a felsorolásban sehol sem találom az NKA-t!
Összefoglalva: létezik egy több mint egy százada működő rendszer (azóta sem találtak ki erre jobbat), amelyik kompenzálni hivatott a szerzők elmaradt jövedelmét és erre a nemzetközi mintáknak megfelelő rendszert foglaltak törvénybe.
A blogszerző a továbbiakban nagyvonalúan közli egy új Zenei Kollégium létrehozását, miközben megszüntetni kívánja az egyetlen olyan NKA-kollégiumot, ahol a jogkezelők képviselői is részt vehetnek az általuk befizetett összegekre kiírt pályázatok megfogalmazásában és azok elbírálásában.
És ami a legfájóbb, az általam képviselt filmes/TVs szakma számára ezzel minden létező pályázati lehetőség megszűnik, hiszen 2011 végén sikeresen megszüntették az akkor még létező Mozgókép Szakmai Kollégiumot. Tehát elvesznek 25%-ot többek között a filmszerzők és előállítók jogdíjaiból és az soha sem jut vissza a szakmai szervezetekhez vagy a szerzőkhöz.
És jön a lóláb! Miért is kell ez a pénz az NKA-nak?
Az állam nem túl bőkezű kultúra-támogatási forrásait (nemrég derült ki, hogy a jövő évre tervezett költségvetésben 1 milliárd forinttal kevesebb az NKA-nak szánt támogatás) meg kell növelni, és egy olyan rendszer szerint kell a pénzt szétosztani, amely teljes mértékben állami (értsd: kormányzati) ellenőrzés alatt áll.
Az egész történetnek van egy további szomorú olvasata. Elkerekedett szemmel néztem a blogíró 2013. október 9-én reggel elhangzott TV-megnyilatkozását. Elmondása szerint azért nem egyeztettek előzetesen az érintettekkel, mert az csak egy „bolhacirkusz” lett volna, pénzelvonás esetén a két fél érdeke olyan mértékben ellentétes, hogy nincs miről beszélni. Csak halkan jegyzem meg, 2011. április 26-án az érintett jogkezelők és a KIM minisztere (ugyanaz a személy, dr. Navracsics Tibor, aki benyújtója volt a mostani törvénymódosításnak) aláírtak egy stratégiai partnerségi szerződést, amelyben többek között a minisztérium vállalta, hogy minden Szjt-módosítási szándék esetében előzetesen konzultálnak az érintettekkel.
Éljen a nemzeti együttműködés rendszere!
Kabdebó György
filmrendező, a FilmJUS elnöke