Erre vártam, hogy szavazhassak. Végre én (is) döntök. Eddig azt tapasztaltam, hogy nálunk közvetett demokrácia van. Képviselőket választunk az Országgyűlésbe, eldöntve, hogy kik döntsenek helyettünk a törvényekről, költségvetésről, egyebekről.
Ez alól – többé-kevésbé működő – rendszerről már kiderült, hogy egyelőre nincs jobb. Épp az az egyik lényege, hogy csak néhány rendhagyóan fontos dolog jelenthet kivételt. Mint volt az EU-csatlakozás, vagy a NATO csatlakozás.
Enyhén szólva vannak kétségeim, hogy annak eldöntése: egy korsónyi sör árát a közeli krimóban szurkoljam le, vagy adjam oda a halmozottan hátrányos helyzetű körzeti orvosnak, az nem feltétlenül népszavazási kérdés. Mint ahogyan annak eldöntése sem, hogy Mikola bácsi gyógyszerészek iránti szimpátiájának jeleként ezentúl is működhessen céhes jólétben a patikusok tisztes társasága. ( céhtag csak ötezer lakosonként egy lehet, aki nem a céh tagja az nem lehet patikus, stb)
Ám tegyük félre kétségeimet, legyen népszavazás. Tételezzük fel, hogy a szavazó ember kedvet kap ehhez a rendszeres szokáshoz. Néhányan már a Kossuth téren előbb kiszavaztak a forradalmárok közül az egyik párt vezetőjét, majd a saját önjelölt főszervezőjüket is kifütyülték másutt, de ezek a kezdődő közvetlen népképviselet vadhajtásai, úgyhogy vegyük a
Mi hoznánk a szabályokat. Minden héten meghallgatnánk az egyre kisebb szerepben, de fontosságuk tudatában rohangáló politikusokat, akik a törvények előkészítőjeként, beterjesztőjeként, lobbistáiként működnének. Ez lenne, mondjuk hétfőn meg kedden.
Szerdán mennék a piacra, csütörtökön a főtérre. Beszélgetni a véleményemet kialakítani. Pénteken a barátaimmal vitatnám meg a törvénytervezeteket, szombaton a családban. Vasárnaponként meg szavaznánk. Hétfőn meg minden kezdődne újból.
Ez kell nekem, ez kell nekünk. Ide a marsallbotot.
Már csak azt nem tudom, hogy ki fog dolgozni. De ez részletkérdés, a lényeg hogy én dönthessek.
H.I.