Találtam egy levelet a postaládámban, a szerző ismeretlen. Lehettem volna akár én is a levél írója, vagy valamelyik ismerősöm. Vagy egy régi barát, egy valamikor volt kolléga. Lehetett volna bárki a kétszázezer-egyből, akinek a szavazatáért most óriásplakátokon, valamint minden rendű, és rangú interjúkban rimánkodnak. Ha már véletlenül beesett a levél a postaládámba – közzé teszem.
Igen Mélyen Tisztelt Liberális Pártunk!
Nagy valószínűséggel utoljára szavazunk rátok. Most sem jókedvünkben tesszük, nem azért, mintha megérdemelnétek. Ellenkezőleg. Mi, akik mindig is szimpatizánsai voltunk (vagyunk?) – nem a pártnak, hanem - az eszmének, sokkal jobbat érdemelünk nálatok. Tudjuk, hogy ezt ti is tudjátok.
És azt is tudjuk, hogy ti tudjátok, hogy mi tudjuk.
Kis ország vagyunk, nálunk mindenki mindenkiről mindent tud.
Most mégis, valószínűleg utoljára, rátok fogunk szavazni. Nem miattatok, hanem magunk miatt. Mert lehet, hogy ti már nem sokáig lesztek, de mi hosszabb távra tervezünk. Úgy gondoljuk, hogy még sokáig itt fogunk élni, ebben az országban. Mert, minden ellenkező híresztelés ellenére, nekünk is csak ez az egy hazánk van.
Szeretnénk itthon lenni a saját hazánkban.
Régi, sokak számára ismert alapvetés, hogy egy eszme nem felelős azokért, akik hisznek benne. Tovább megyünk: azokért pedig végképp nem felelős, akik politikusként, pártként megtestesítik. A politikus, a párt elszabadult hajóágyú – a világnézet nem tehet róla, hogy mit tesznek a nevében.
Igen Mélyen Tisztelt Liberális Párt! Nagyon nem vagyunk büszkék rátok. Sem a teljesítményetekre, sem arra, ahogyan viselkedtek. Tudjátok, mire gondolunk.
Annak idején nem hittük volna, hogy ez lesz. Hogy ti sem lesztek különbek a többieknél. Akikről egyébként igen lesújtó a véleményünk. A politikai elit leszerepelt. Annak idején, a rendszerváltozás hajnalán, amikor még a maga Párt sem létezett, amikor még szamizdatokat olvastunk és írtunk, amikor még idegenek előtt halkan beszéltünk - nem hittük volna, hogy ez megtörténhet.
Hogy, ha másban nem is, a lenyúlásban versenyképesek lesztek. Tudjuk, hogy mások is ezt teszik, tudjuk, hogy pályatársaitok még nálatok is szörnyűségesebbek.
De ez senkit sem ment fel közületek, semmilyen felelősség alól.
Mert ti már régóta nem csak magatokért vagytok felelősek. Hanem értünk is, akik hittünk – és még ma is hiszünk - egy eszmerendszerben. Nem vakon, értelmetlenül, gondolattalanul, hanem az eszünkkel.
Hisszük, hogy lehet tisztábban, átláthatóbban, becsületesen. Svindlik, csalások, hazugságok, lenyúlások nélkül.
Mára már nem az a kérdés, hogy a Párt eltűnik-e a történelem süllyesztőjében. Pártok jönnek, pártok mennek – hosszú távon mindez lényegtelen. De, mint már volt szerencsém írni, mi itt maradunk. Itt akarunk, és ezért itt is fogunk élni. A gyerekeink talán elmennek innen – más országokban fognak boldogulni, az unokáinkkal idegen nyelveken fogunk szót érteni.
Ha egyáltalán.
De ez, most és itt, mellékszál. Magánügy, mondhatnánk.
Most még egyszer, valószínűleg utoljára, megpróbáljuk. Nem miattatok: magunk miatt. Mert nem akarjuk, hogy egy élhetetlen országban kelljen élnünk. Hogy a Harmadik Magyar Köztársaságban egy antidemokratikus idegen test legyen a harmadik erő.
Pedig, nagyon úgy néz ki, hogy így lesz. De, tudjuk, a remény hal meg utoljára. Ezért még egyszer, utoljára rátok szavazunk. Lehet, hogy így sem sikerül, de legalább megpróbáltuk. Ismétlem: nem miattatok. Nem érdemlitek meg.
Mi magunk vagyunk már csak a fontosak. Meg a gyerekeink. Hátha mégis itt maradnak. Nekik vagyunk kötelesek elszámolni, egyedül ők kérhetik számon tőlünk, hogy milyen országot hagyunk rájuk.
Mi, akik az első fordulókban mindig rátok szavaztunk – amikor és ahol lehetett a másodikban is – most még utoljára veszünk egy mély levegőt. Jobb meggyőződésünk ellenére, a kisebbik rosszat választjuk.
Nem tudjuk, érzitek-e a felelősséget? Érdekel-e ez benneteket egyáltalán?
Talán még van remény. Ne értsétek félre: nem ti vagytok a remény – csak magunkban bízunk, elejétől fogva.
Még egyszer, és valószínűleg sajnos utoljára.
Lejegyezte: Föld S. Péter