A parlamentben a kormánypártot bíráló transzparens magasba tartásáért egy ellenzéki politikust fizetése egyharmadára büntette a házelnök. Egy másik ellenzéki képviselő nem adhatta elő interpellációját napjaink legnagyobb botrányáról, mert az Országgyűlés elnöke szerint „kijelentései sértették volna az Országgyűlés tekintélyét, és fegyelmi intézkedésekre is okot adhattak volna.”
A házelnök politikai beszédet korlátozó döntéseivel mindannyiunk szabadságát sérti meg.
A demokratikus jogállam nélkülözhetetlen összetevője a kormánytöbbség és ellenzék szabad és méltányos versengése. A politikai verseny szabadsága mindenekelőtt azt jelenti, hogy mindenki egyedül vagy más egyénekkel közösségben a következményektől való félelem nélkül képviselheti nyilvánosan véleményét, részt vehet a választási küzdelemben, és hogy az állampolgárok egyszerűen, különösebb anyagi vagy időbeli költségek nélkül értesülhetnek a politikai szereplők álláspontjáról és a választói döntés meghozásához szükséges információkról. A verseny méltányosságának alapkövetelménye, hogy a kormánytöbbség és az ellenzéki pártok hozzávetőlegesen egyforma esélyekkel és feltételekkel férjenek hozzá a nyilvánosság fórumaihoz, a fizikai és virtuális közterekhez. Mivel az állampolgárok túlnyomó többsége a politikai verseny eseményeiről nem közvetlenül, hanem a médián keresztül értesül, a szabad és méltányos verseny alapvető feltétele a szabad sajtó, amely egyrészt beszámol a kormány és ellenzék küzdelméről, másrészt önálló szereplőként is érdemi információt szolgáltat a választói döntésekhez.
A kormány és ellenzék közötti szabad és méltányos politikai versengés jelentősége nem csak abban áll, hogy biztosítja a közhatalom birtoklásának és gyakorlásának a legitimitását, hanem abban is, hogy lehetővé teszi a közhatalom számonkérhetőségét és elszámoltathatóságát. Az állampolgárok alapvető érdeke, hogy reális képet alkossanak a kormány teljesítményéről, az ellenzéknek pedig az, hogy a nyilvánosság elé tárja a kormány hibáit, visszaéléseit vagy tévedéseit. A politikai verseny így összekapcsolja a közérdeket az ellenzék sajátos politikai érdekeivel: az ellenzéki jogosítványok – vizsgálóbizottság, interpelláció, azonnali kérdések stb. – nem csak az éppen ellenzékben lévő pártoknak adnak politikai lehetőséget, de egyben a közérdeket is szolgálják. Ahogy elvileg a kormány sem csupán az őt megválasztó többség nevében és érdekében kormányoz, hanem a politikai közösség egésze képviseletében, úgy az ellenzék is a közösség egészét képviseli, amikor az elszámoltathatóság eszközeivel jól vagy rosszul él.
Magyarországon a szabad és méltányos politikai verseny általános háttérfeltételei már évek óta hiányosan érvényesülnek. A közéleti jellegű (nem bulvár) hírfogyasztásban még mindig nem elhanyagolható szerepet játszó állami média és hírügynökség a kormánypropaganda kevéssé leplezett szócsöveként működik, a nagy kereskedelmi tévék pedig politikai tartalmat alig-alig közvetítenek, reális tájékozódásra alkalmatlanok. A nem bulvárjellegű nyomtatott és internetes közéleti sajtó nagyobbrészt szabadnak tekinthető, de ezek együttes olvasottsága sem éri el a felnőtt lakosság húsz százalékát, még a függetlennek mondható, vagy az ellenzékhez húzó kis rádió- és tévécsatornákkal együtt sem. A választási rendszert, beleértve a választásokon szavazni jogosultak körét, valamint a kampány szabályait is, a fideszes kormánytöbbség egyoldalúan, az ellenzékkel való érdemi tárgyalásra való legcsekélyebb hajlandóság nélkül a maga előnyére újraírta. A választásokat ellenőrző legfőbb szervet saját pártdelegáltjaival töltötte fel. Kísérletet tett a jogfosztó előzetes regisztráció bevezetésére, és a célról továbbra sem mondott le végleg.
Ebbe a vonulatba illeszkedik egy sor újabb intézkedés és egyedi döntés, amelyek már közvetlenül az ellenzéki pártok, a politikailag aktív állampolgárok más csoportjai, illetve a sajtó lehetőségeit korlátozzák. A kétharmados kormánytöbbséget az elmúlt három évben csak ritkán és rövid időre sikerült megzavarni, elbizonytalanítani, magyarázkodásra vagy időleges meghátrálásra kényszeríteni. Ezekben az esetekben közös, hogy vagy a gyülekezési jog, vagy az információszabadság gyakorlása idézte elő a kormányzat számára kínos helyzeteket (diáktüntetések, földügyek, trafikpályázat). A kormánytöbbség válaszul nehezíti e jogok gyakorlását.
1. A gyülekezés szabadságát szabályozó jogban eddig nem történt változás, de a jogalkalmazás és politikai befolyásolás iránya eltéveszthetetlen. Már az előző, baloldali kormányzat is visszatérően élt a közterület-foglalás és műveleti területté nyilvánítás eszközeivel e szabadságjog korlátozására, ezt a jogkorlátozó gyakorlatot a jelenlegi kormány folytatja. Új elem a tüntetés helyszínére vezető tömegközlekedés utasított korlátozása (márciusi tüntetés a várban), az akciózó egyetemisták – egyetemi autonómiát is sértő – megfélemlítése a Nemzeti Nyomozó Iroda emberei által (egyetemfoglalók), vagy a tüntetések betiltása miniszterelnöki kívánságra. Aligha lehet kétséges, hogy ezeknek az intézkedéseknek a szándékolt hatása a közvélemény fokozatos hozzászoktatása ahhoz, hogy a gyülekezési jog politikai kívánságra korlátozható.
2. A közérdekű adatigénylés a sajtó és az ellenzék nélkülözhetetlen eszköze a kormány számonkérésére. Ez a szabadságjog eddig viszonylagos épségben vészelte át a jogállam 2010 utáni visszabontását, ám a trafikbotrányt már nem élhette túl. A nemrég elfogadott törvénymódosítás tág teret ad a közhatalomnak a számára kínos információk visszatartására.
3. A sor eddigi utolsó eleme az ellenzéki parlamenti képviselők politikai megnyilvánulásainak súlyos elnyomása. Ez sem előzmények nélküli: korábban a kormánytöbbség már megakadályozta ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottság létrejöttét, noha a szükséges számú aláírás összegyűlt. Ezt követte a tavalyi év végén elfogadott ún. országgyűlési törvény, amely szinte parttalan teret adott a parlamenti ülést vezető elnöknek arra, hogy korlátozza a képviselők – a gyakorlatban kizárólag az ellenzéki képviselők – sértőnek talált megnyilatkozásait az Országgyűlés „méltósága” védelmében. Így nyílt lehetősége a házelnöknek arra, hogy a neki nem tetsző (és egyébként az előző ciklusokban az akkor ellenzékben lévő fideszes képviselők által készítettekhez hasonló) táblákat felmutató képviselőket komoly pénzbírsággal sújtsa. Ez a törvény az EKINT értelmezése szerint súlyosan alkotmányellenes, de még elmondható róla, hogy remélt megsemmisítéséig legalább formális jogalapot ad a parlamentarizmust korlátozó házelnöki önkényhez. Ugyanez nem állítható az országgyűlés elnökének legutóbbi lépéseiről. A házelnök ezúttal ellenzéki interpelláció elmondását tiltotta meg, amire sem az említett országgyűlési törvény, sem pedig a módosított házszabály nem ad alapot. Ezek a lépések együttesen a parlamentarizmus megcsonkítását eredményezik.
A különböző lépéseket érdemes egymással összefüggésben szemlélni. A parlamenti ellenzék fokozatosan szűkülő megjelenési lehetőségei a médiában, továbbá teljes marginalizálásuk az alaptörvény és más, lehetőségeiket súlyosan érintő kétharmados törvények meghozásakor törvényszerűen vezetett oda, hogy e pártok – és más aktivista csoportok – a látványosabb és időnként radikálisabb eszközök felé fordultak, mert ez adott lehetőséget a közvélemény ingerküszöbének elérésére. Most a kormánytöbbség ezeket a csatornákat korlátozza lépésről lépésre. Nem lehetetlen, hogy az eredmény további radikalizálódás lesz.
Eötvös Károly Intézet