A Magyar Televízió szándéka szerint keddenként, 21órától könnyeden lehetne a politikáról beszélni, beszélgetni. Ahhoz, hogy ez a szándék meg valósulhasson, műsorvezetőre lenne szükség. Újságíróra, nem mindenáron a képernyős jelenlét másodperceit lopkodó pojácára. A kulturális műsorok vezetésére alkalmas Rózsa Péter totális csődje jelzi, hogy szakma lenne a politikai műsorok vezetése is.
Van abban valami elképesztően szomorú, ahogy a sokadik mélyrepülését végző MTV politikai műsoraiban is egyre jobban elharapódzik a dilettantizmus. Egykor jobb napokat látott, más műsorokban tisztességes munkát végző televíziós riporterek kapnak mikrofont, s egyben teret hogy pillanatok alatt lerombolják saját, nagynehezen felépített jó hírüket.
Rózsa Péter illeszkedik a mélyrepülők hadához. A Kultúrházban a jobb műsorvezetők közé számított, így gondolhatta valamelyik szerkesztő, hogy jó lesz a kedd 21-ben is. Nem lett az. Először is azért mert szakmailag felkészületlen. Kedden este néhányszor nagyon finoman, de a nyilvánosság előtt oktatta ki Tamás Gáspár Miklós. Amolyan laza elnéző mosollyal, amivel az egyetemi oktatók a szigorlatozó egyetemistákra néznek, ha kiderül róluk, hogy tökhülyék a kihúzott tételhez.
Másodszor azért, mert nem vette észre, hogy olyan szereplőkkel van körülvéve, akik nagyságrendekkel jobban kezelik a nyilvánosságot, mint a műsorvezető. Kéri László, TGM és Stumpf István egyike sem felfedezésre méltó művész, festményeiben, szobraiban magát kifejező alkotó, akit állandóan ösztökélni kell, hogy szólaljon már meg végre. Márpedig Rózsa interjúalanyai, beszélgetőpartnerei eddig többnyire a művészemberek voltak.
Harmadszor azért, mert nem ismerte fel, hogy többszereplős vita vezetésére alkalmatlan. Nem tanították neki, vagy nem tanulta meg, az eredmény szempontjából egyremegy. Szuverén, gondolkodó egyéniségeket nem tud kezelni, állandóan közbeszól, és még a mondatot sem hagyja befejezni, nemhogy a gondolatot. Ha csak annyit tesz, hogy köszönti a résztvevőket, és azután csendben marad, sokkal izgalmasabb vita lett volna.
Ha csak annyit tesz, hogy a végén, látva-hallva azt, hogy mennyi közlendő szorult még a vendégekbe, mennyire nem jutottak konszenzusra, bejelenti, hogy folytatni kell a jövő héten a vitát - elvégre napjaink, és eljövendő éveink legfontosabb kérdéséről van szó - akkor egyetlen pillanatra újságíróvá vált volna. Így csak médiabohóc maradt.
Hajdu István