Borzasztóan meg vannak sértődve a magyarországiak, hogy Kertész Imre miket mondott róluk. Pedig abban semmi meglepő nincs. A Kertész-vita tanulsága az, hogy a magyaroknak milyen hamis önképük van. A magyarországiak még mindig azt hiszik, hogy nekik jó hírük van a világban. Szó sincs róla. Azt hiszik, hogy a leszavazott vizitdíj, a 13. havi nyugdíjról és fizetésről szóló viták, az égő Budapestről és a menetelő nyilasokról készült fotók, a legyilkolt cigányokról szóló hírek hatástalanok?
Csak a magyarok hiszik, hogy rajtuk kívül mindenki hülye. Jobb, ha tudják, nem így van. Ma már nem szívesen vallja be külföldön az ember, hogy magyar, mert látszik az arcokon, hogy tudják, ez mit jelent. Udvariasságból próbálnak keresni valami jót, amit hirtelen a magyarokról mondhatnának, de nem olyan könnyű, aztán beugrik szerencsére Puskás neve és 1956. A magyarok elérzékenyülnek saját nagyszerűségüktől, hogy a magyar a legtehetségesebb nép. Hány Nobel-díjasuk van. Igen? És azok kik voltak?
Marton Kati írt egy könyvet, ami Magyarországon azzal a címmel jelent meg, hogy Kilenc magyar, aki világgá ment, és megváltoztatta a világot. A gyáva cím eltakarta a lényeget, hogy ez a kilenc magyar (sok honfitársával együtt) nem világgá ment szerencsét próbálni, mint Lúdas Matyi, hanem a magyarok elüldözték őket. Az amerikai kiadás címe már az volt, hogy A nagy menekülés: kilenc zsidó, akik elszöktek Hitler elől, és megváltoztatták a világot. A büszke magyar kebleknek nincs miért dagadni. Kati Marton azért nevezte zsidóknak a kilenc magyart Amerikában, mert ha magyarokat írt volna, a kutya nem olvassa el. Azt is meghamisította a marketing miatt a címben, hogy ezeket a zseniket Hitler üldözte el, és nem a magyarok. A könyv eladhatósága miatt jobban hangzott, hogy Hitler. Még azzal sem lehet eladni egy könyvet a világban, ha az üldöző magyar.
A magyar hamis önképnek az tett volna jót, ha Marton Kati Budapesten is kilenc zsidónak nevezi az elüldözött zseniket, mert a magyarok rendkívül büszkék azokra, akik valamit elértek a világban, de azzal nem hajlandók szembenézni, hogy ezeket a magyarokat ők zsidózták le, és ők zavarták el. Kertész Imre is közéjük tartozik. Elvitatták tőlük a magyarságukat, az életüket, semmi nélkül, megvetve kellett elhagyniuk az országot, közülük sokan nem élték túl. De a túlélők sikerei kellenének, és azon borzasztóan megsértődnek, ha valaki nem akar közülük ezek után magyar lenni. Nem ismerek egyetlen magyar zsenit, aki elismerten, közmegbecsüléstől övezve, boldogan élte volna le az életét Magyarországon. Akikre a magyarok büszkék, azokat mind vagy megölték, vagy megkínozták, vagy elüldözték, vagy otthon megalázták. Megdöbbenne a jóságos magyar nép, amely soha nem tehet semmiről, hogy milyen hosszú ez a lista. És nemcsak zsidókról van szó. Bartók Béla nem volt zsidó, de ő is menekült a magyar fasiszták elől. New Yorkban a Central Parkba járt lószart szagolni, ha honvágya támadt, ez emlékeztette leginkább Magyarországra. Ezt utolsó tanítványa mondta el. A náciktól nemcsak zsidók undorodnak, hanem minden rendes ember.
Amikor egy magyar megérkezik New Yorkba, azt hiszi, hogy megjött az ész. Ha nem fut el idő előtt, és tényleg van egy kevés esze, hamar rájön arra, hogy mások sem rosszabbak, más nemzetek fiai is tehetségesek. Legfeljebb nem annyira önteltek. Belátja, hogy az állandóan hülyézett amerikaiak nem is olyan hülyék, és valamiért mégiscsak meggazdagodtak, jól élnek, működőképes országban laknak, amit a mindenkinél okosabb magyarokról nem lehet elmondani. És ezt nem a magyaroknak köszönhetik, nem a magyarok tették sikeressé Amerikát. Feltéve, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy a világ ősnépe a magyar volt, és mindenki a magyaroktól származik.
New Yorkban mostanában kevesebb a (fekete)munka, de vannak olyan nemzethez tartozók, akiknek most is sok munkájuk van. A magyarok nem tartoznak közéjük. A kínaiak, a mexikóiak, indiaiak és mások jobban dolgoznak, egyetlen szó nélkül és megbízhatóak is. A magyaroknak nincs ilyen hírük. Ott kapnak munkát, ahol magyarul kell tudni, mert koreai arra nem képes. Kevesen tanulták meg a világ ősnyelvét.
A magyarok büszkék, ha egy forgóajtón a magyar megy be utoljára, de a magyar jön ki elsőnek. Ez így igaz. De ez nem erény, kedves honfitársak, ezt itt bunkóságnak nevezik. A világ más részein azok jutnak előbbre, akik elsőnek mennek be a forgóajtón és utolsónak jönnek ki. Ezt megtanulhatnák a magyarok például a zsidóktól, van Budapesten elég, nekik még sok is. De azokkal most is úgy bánnak, mint a kilenc zsenivel, aki elmenekült tőlük.
Tájékoztatjuk kedves honfitársainkat, hogy a világ más részéből hazatérve, Budapest egy koszfészek, már a Ferihegyi repülőtéren megüti az embert a cigarettafüst, mintha a Fradi pályán lenne. Valóban egy Balkán, ahogyan azt Kertész Imre mondta. Ezen csak az háborodik fel, aki még nem élt máshol.
Kertész Imre visszafogottan nyilatkozott. Majdhogynem szépített. A helyzet súlyosabb. A magyarok nem véletlenül tartanak ott, ahol tartanak. Meg kellene hallgatni, amit a legutóbbi Nobel-díjasuk mond. Lehet, hogy nem véletlenül kapott Nobel-díjat, és több esze van, mint azoknak, akik kígyót és békát kiabálnak rá.
Bartus László
Amerikai Magyar Népszava