Elhiszik már, hogy az ország műtétje elkezdődött? Altatás helyett itt a forintválság kábítónak, a csorba szike helyett nincs újabb, mert az adminisztrációra elköltötték. Az energiát adó cég mindjárt kikapcsolja a villanyt, a gázt, de vizünk még van. Ráadásul az altatóorvos altató és fájdalomcsillapító helyett narancsillatot permetez ránk és folyton le akarja cserélni a a gomblyukában szekfűvel operáló sebészt, úgy akar vágni, hogy azt ígéri: nem fog fájni.
Pedig fájni fog. Nagyon nehéz időszak következik, ébren leszünk, miközben műtenek bennünket.
Tudom, nem volt ez mindig így. Ha az európai kórteremben lévő közeli szomszédokra tekintünk, tavaly 6-7, idén 4-5 százalékkal növekvő másik két, hozzánk hasonló adottságú visegrádi országot, Csehországot és Lengyelországot látunk. Egyikük sem tett semmiféle olyan jelentős fiskális átalakítást, mint bezzeg szomszéd, Szlovákia. Egyszerűen csak megpróbálták - több-kevesebb sikerrel - tartani az egyensúlyi célokat, és nem növelték az állami kiadásokat és ezzel az állam adósságát. Még azt sem lehet mondani, hogy ezek az országok mentesek lettek volna a politikai feszültségektől, az ellenzék ott is tette a dolgát, szidta a kormányt (igaz sokkal európaibb módon, mint határainkon belül) a hatalmon lévők ott is elkövettek gazdaságpolitikai hibákat, csak kevesebbet és kisebbeket, mint nálunk.
Szaladjunk vissza az időben nyolc évet. Magyarország a 2000. évi 46,5 százalékról 2002-ben és 2006-ban - két hullámban - a GDP 51 százaléka fölé tornázta az állami kiadásokat. Az első hullámot a kétéves FIDESZ költségvetés utáni kiköltekezés, majd az országgyűlési választások után a 2002. évi, pénzügyileg megalapozatlan, kizárólag adósságból finanszírozott jóléti intézkedések jelentették. Amikor 2004-re sikerült az államháztartást valamelyest konszolidálni, még akkor a kiadás- és adósságcsökkentés útjára lehetett volna lépni. A közelgő választásokra tekintettel, nyilvánosan ki nem mondva, de a győzelemre hajtva, az osztogatás újabb hullámával 2006-ra ismét 51 százalék fölé emelte az MSZP-SZDSZ kormány a GDP-arányos állami kiadásokat.
Eközben a lengyel és a cseh államháztartási kiadások a GDP 42 százalékát teszik ki. Ha nem számítanánk, s erre tekintettel kivennénk a kiadásokból az államadósság után fizetendő kamatterheket, amelyek nálunk a magasabb adósság miatt jóval magasabbak a többi országénál, akkor is azt kapjuk, hogy a cseh államháztartás elsődleges kiadásai a GDP 5 százalékával, a lengyelé 6 százalékával alacsonyabbak, mint a hazai. ( Kivenni a kamatterheket természetesen fikció, de legalább az összehasonlításból is látszik, hogy nemcsak a kamatok miatt rosszabb itthon a helyzet.)
Magyarországi GDP-re átszámítva ez azt jelenti, hogy a magyar államháztartás elsődleges kiadásai a csehországinál 1300, a lengyelénél 1700 milliárd forinttal magasabbak (a szlovákénál pedig 3000 milliárd forinttal).
Amikor tehát azt halljuk, funkcióban lévő politikusainktól, hogy a magyar államháztartás kiadásai nem vagy alig csökkenthetők, akkor hazugságot hallunk.
A többi visegrádi országhoz (és az európai átlaghoz) képest a magyar állami kiadásokban a legnagyobb különbség három területen, az állam működési kiadásaiban, a szociális támogatásokban, valamint a kamatfizetésekben van.
A magyar államigazgatás saját működésének finanszírozására nemcsak a visegrádi országoknál, hanem az EU átlagánál is a GDP kb. 1,5-2 százalékával 400-500 milliárd forinttal többet költ. Mondják ugyan a kormányon lévők, hogy az állam működési kiadásai az utóbbi időben oly mértékben csökkentek, hogy nincs lehetőség további megtakarításra.
Finoman szólva: a tények másról tanúskodnak. 2002 óta folyamatosan ugyanaz a mechanizmus érvényesül: a költségvetési törvény minden egyes évben a GDP 6,5 százalékára tervezi leszorítani a működési költségeket, a tényadat azonban végül minden évben 7,5 százalék körülire kúszik fel. Ilyenkor szokta volt mondani a pénzügyminiszter vagy a miniszterelnök, hogy a csökkenés majd a következő évben várható. A zárszámadás nemrég megjelent adatai szerint 2007-ben az állam működési kiadásai 275 milliárd forinttal haladták meg a tervezettet, és a GDP 7,7 százalékát tették ki. Az államigazgatásban foglalkoztatottak létszáma valóban jelentősen csökkent, összes kiadásai azonban még emelkedtek is, miután a bérköltségek helyett megnőttek a dologi kiadások, a megbízási szerződések.
Sok jel mutat arra, hogy az állami és az önkormányzati apparátus a magyar politika egyik szent tehene. El lehet dugni benne a pártokhoz kötődő megélhetési siserahadat, bizottsági tagsághoz, önkormányzati képviselőséghez, felügyelőbizottsági tagsághoz juttatni a helyi notabilitásokat, országgyűlési húsosfazékhoz juttatni a pártvezérkart, állami megrendeléshez a választási kampányban előre fizetőket. Hogy ez ne legyen nagyon feltűnő, nem kurtítják meg nagyon a köztisztviselői és közalkalmazotti kart, mert ha nincs szabad hely, nincs hová eldugni a rokonokat. Mindenki abban bízik, majd a másik fizet, s így lesz ingyenebéd.
Az állam áttestál minél több tennivalót a zömmel ellenzéki önkormányzatokra, akik meg csesztetik az államot, mert valóban kevés pénzt ad.
Így kör bezárul: az állami és önkormányzati kisgömböcök már jó nagyra nőttek. Mindegyik kisgömböc tulajdonos arra vár, hogy a másiké durran ki s azzal megúszható az egész. Pedig nem így van.
Csöppet sem mellékesen a vezérkar, a politikai elit a már szinte megszokott műtőbeli „ ki az erősebb?" harccal van elfoglalva. Egymással küzdenek, nekünk betegeknek meg azt mondják a mi érdekünkben teszik. A magukat doktoroknak tudók azt gondolják: amíg a beteg nem hal meg, csak fekszik a műtőasztalon, nincs nagy baj.(Jelige: majdcsak történik valami)
Mi meg fenn, kiterítve és elkábítva csak reménykedhetünk, hogy ez csak kóma és nem agónia.
Hajdu István