Pakolok be a bevásárló központ parkolójában a kocsi csomagtartójába. Kefir, zsömle, leveskocka… tenném be a tartós tejet is, amikor egyszerre csak valaki megszólal a hátam mögött.
A hang annyira megijesztett, mintha egy kést nyomtak volna a nyakamhoz: nem akar olcsón késeket venni? A boltban ötér’ adják, tőlem háromezerért megkapja.
Szerencsére a kések nem az ápolatlan külsejű férfi kezében voltak, hanem egy dobozban kínálták magukat. Köszönöm, mondtam, nem kérek kést. Olcsón adom, mondja a férfi, higgye el, megéri! Nem kérek kést, ismétlem, most pedig, ha megengedi, tovább pakolnám a vásárolt dolgokat. Odabent ötezer, de magának kétezerért odaadom, jön a válasz. Egy kissé ingerült lettem. Nem akarok kést vásárolni, mondom a késesnek, se fele áron, sem pedig a harmad-árért. És általában nem azért megyek a bevásárló központba, hogy távcsövet vegyek, garantáltan eredeti, potencianövelő gyógypaplant, esetleg edényeket és még ki tudja, mi mindent.
Nem akarok semmit sem venni, kivéve persze azt, amit odabent már megvásároltam. És, lehet, hogy korszerűtlen álláspont, azt sem akarom, hogy az én bedobott százasomért cserébe visszavigyék a bevásárló kocsimat. És még azt sem akarom, amit újabban egyre gyakrabban vagyok kénytelen tapasztalni, hogy hiába hárítom el több-kevesebb eréllyel a kocsit visszavinni kívánó polgártársakat, abban sincs sok köszönet, ha én magam tolom vissza a bevásárló kocsit. Tíz esetből ugyanis legalább háromszor nem lehet vissza nyerni a százforintost. A spórolósabbak – meg persze akik ráérnek – még elbajlódnak egy kicsit, esetleg másik helyen próbálkoznak, ám a legtöbb embertárs nem veri a fogához a garast: ők hamar feladják a hiábavalónak látszó próbálkozást, és veszni hagyják a százforintos érmét.
Persze, érme nem vész el, csak átalakul. Azazhogy, nem az érme alakul át, csak a tulajdonosa. Jó szemű, kifinomult kézügyességgel bíró embertársaink, hiába van kevesebb általánosuk, mint nekünk, megoldják a számunkra megoldhatatlannak látszó feladatot: kinyerik a pénzünket a kocsiból, rápihennek a nagy fáradságra és várják a következő áldozatot.
Biztonsági ember, kamera, ilyenkor persze egy szál se. Pedig az üzletben száz helyen is a tudtomra adják, hogy kamerák figyelik minden gyanús mozdulatomat. Mernék csak egy mackósajtot még fizetés előtt elfogyasztani! Néhány évvel ezelőtt is micsoda balhé kerekedett abból, amikor a szőke szenátorasszony, még a pénztártól való távozás előtt, elrágcsált egy kifizetetlen kiflit! A biztonsági emberek könyörtelenül lecsaptak rá, kevés hiányzott hozzá, hogy bilincsben vezessék el.
Néha, amikor százasért zaklatnak a parkolóban, távcsövet, kést és takarót kínálnak megvételre, belegondolok: vajon az éber biztonságiak az én érdekemet is védik-e, vagy csupán az áruházlánc szolgálatára szerződtek? Vajon, ha valamelyikük észrevenné, hogy egy szemfüles, lopásban utazó, vevőtársnak álcázott bűnelkövető elemeli a pénztárcámat, akkor is olyan határozottan lépnének fel, mintha az áruház érdekeit kellene védelmezniük?
Pedig, ha tágabban értelmezzük, az én érdekem az áruháznak is érdeke kellene, hogy legyen. Talán szívesebben és gyakrabban keresném fel a lánc valamelyik egységét, ha nem kellene attól tartanom, hogy jóarcúnak távolról sem mondható személyek, szelíd erőszakkal, kések, takarók, távcsövek és mindenféle edények megvásárlására igyekeznek rávenni. A bevásárló kocsikban kényszerből otthagyott százasokról már nem is szólva.
Föld.S Péter