Oszkó Péter blogján: A Sukoró ügy margójára

De arra jutottam, hogy a Sukoró ügyben a héten lezajlott tárgyalás személyes benyomásait végül is miért is ne oszthatnám meg, akár az ügyben folytatott kommunikáció adok-kapok egyfajta lezárásaként is.

A még 2009 őszén a személyes utasításomra indított polgári perben apró kivételektől eltekintve kiegyensúlyozott és célravezető módon vettük végig az események sorát, már amelyikben én magam egyáltalán részt vettem. Erről ráadásul a média és az írott sajtótermékek nagy része elfogulatlanul nyilatkozott, végre egyikük sem próbált úgy tenni, mintha valamiféle büntetőügybe lennék belekeveredve. Egyedül talán a Magyar Nemzet igyekezett ismét erőltetett összeesküvés-elméleteket sugallni, de ettől az orgánumtól még a rendszeres bírói helyreigazításra kötelezések után sem várhatunk mást, csak abban bízhatunk, hogy az olvasók egyre nagyobb hányada tudja, az ilyen cikkek milyen mértékben szolgálnak alantas politikai célokat és megrendeléseket.

A tárgyalás kiegyensúlyozottságában és célravezetőségében mutatkozó apró kivételek legfeltűnőbbje talán az volt, hogy a meghallgatásom megindítását megelőzően a tárgyalást vezető bíró felolvasta Matolcsy György levelét, melyben a hivatalban lévő miniszter titokgazdaként lényegében megtiltotta, hogy a sukorói beruházás koncessziós eljárásával kapcsolatban bármiről is nyilatkozhassak. Ez a fejlemény már csak azért is meglepő, mert annak idején a koncessziós eljárás minden lépését, a pályázat lezárását éppen úgy mint a szerződés megkötését a nyilvánosság előtt végeztük. Nehezen érthető, hogy az akkor mindenki számára hozzáférhető adatok hogyan váltak most utólag titkossá, illetve mi történhetett utólag, ami visszamenőleges hatállyal változtatott titkossá egyébként már korábban közismert tényeket és körülményeket. Ami biztos, hogy Matolcsy György ezen lépése a legkevésbé sem szolgálta az állam érdekeinek érvényesítését és védelmét a per folyamán, különösen, miután a meghallgatásom során Joav Blum jogi képviselője által feltett, s egyébként normális körülmények között egyszerűen megválaszolható kérdésekre nem felelhettem, s így érvelésüket sem tudtam cáfolni. Márpedig ezzel lényegében a nemzetgazdasági miniszter az annak idején az állami vagyon védelmében előterjesztett kérelmeink érvényesíthetőségét veszélyeztette, vagy gyengítette, ugyan ki tudja, milyen speciális egyéb érdekre vagy célokra tekintettel.

Ha kisebb mértékben is, de hasonlóan furcsa hozzáállás vagy szemlélet volt érzékelhető a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. képviseletét ellátó jogász eljárásából. Meghallgatásom első részében kérdéseivel mintha azt próbálta volna sugallni, hogy vagy én vagy talán még inkább a volt beosztottjaim a perindítást megelőzően bármiféle adatokat, a telekcsere szerződéssel kapcsolatos aggályt vagy kétséget eltitkoltak volna, s csak később kezelték volna megfelelően. S az effajta, a per tárgyához semmilyen módon nem tartozó kérdések sora csak akkor maradt abba, miután a jogi képviselő több célzatos kérdéséről kiderült, hogy alaptalan és valótlan dolgokra utal, s évekkel ezelőtti iratokat visszaolvasva rendre arra jutottunk, hogy az általam előadottak tényszerűek és megalapozottak voltak. De egyébként sem világos, hogy a jelenlegi perben az állam vagyoni érdekeinek védelmében előterjesztett kérelmek érvényesítését akár személyem, akár a korábbi apparátus tagjainak célzatos kérdésekkel történő befeketítése ugyan milyen módon segíti, különösen, hogy a jelzett kérdések inkább az alperesi védekezés egyes elemeire rímeltek. Sőt, egyre több érvet adtak a kezébe valamiféle későbbi kártérítési igény megfogalmazásához, még akkor is, ha ezek az érvek már most hamisnak és könnyen cáfolhatónak bizonyultak. Kísérteties volt látni viszont, hogy a felperesi jogi képviselőjének a pervitel folyamából látványosan kilógó, de tényekkel könnyen elhárított célzatos kérdései milyen mértékben estek egybe a Magyar Nemzet másnapi cikkében sugallt hamis képpel, miszerint azon nyilvánvaló tény ellenére, hogy a telekcserével kapcsolatos aggályok tisztázása érdekében mi magunk indítottunk polgári pert, a belső ellenőrzések munkafolyamatában bárki bármit elhallgatott vagy eltitkolt volna. Még szerencse, hogy mindezek után a jogi képviselő azért rátért azokra a témákra, melyek kapcsán a már korábban előterjesztett felperesi kérelem, azaz a telekcsere szerződés érvénytelenségének megállapítása is indokolhatóvá és kifejthetővé vált.

Így aztán a többórás tanúvallomásból is pontosan kirajzolódhatott, hogy a tervezett sukorói beruházás bármely részkérdésében, legyen az a telekcsere, a koncesszió vagy bármi más, minden tekintetben az állam és az ország vagyoni érdekeinek védelme és képviselete vezérelt minket. Ez a gyakorlatban részben azt jelentette, hogy bármiféle szabálytalansággal vagy jogtalansággal szemben a leghatározottabban felléptünk, de jelentette természetszerűleg azt is, hogy eközben ügyeltünk rá, ha esély mutatkozik egy nemzetgazdaságilag hasznos és értékteremtő beruházás minden tekintetben szabályos végrehajtására, akkor ezt a lehetőséget pusztán politikai haszonszerzés céljából ne korlátozzuk. Ahogy arra is ügyeltünk, hogy bármiféle intézkedéssel vagy jognyilatkozattal, szolgáljon az bármiféle valós vagy látszólagos politikai érdeket, ne sodorjuk olyan helyzetbe a magyar államot, ahol maga válhat kártérítésre kötelezetté, hiszen ez végképp nem az állami vagyon védelmét, hanem éppen ellenkezőleg, annak megkárosítását eredményezné. Döntéseink és intézkedéseink sorából jól kirajzolódik ezen hármas szempontrendszer egyidejű és csorbítatlan képviselete, mely meggyőződésem szerint az egyedüli lehetséges út volt az állam és az ország tényleges érdekeinek érvényesítésére.

Ezért aztán az is meggyőződésem, hogy minden, a Sukoró ügyben folyó eljárásnak, legyen az polgári vagy büntető ügy, éppen ezen három szempont szerint kell vizsgálni mindenki felelősségét, aki a beruházás, a telekcsere vagy a koncesszió előkészítésében, lebonyolításában vagy akár aktuális utókezelésében vesz részt.

Ha tehát ezen folyamatokban kimutatható bárki személyes mulasztása, jogsértő eljárása vagy felelőssége, akár abban, hogy a beruházás lebonyolításában szabálytalanságot követett el, akár abban, hogy a szabálytalanságok szankcionálása és orvoslása mellett egy esetlegesen még megvalósítható beruházást politikai haszonszerzés céljából minden eszközzel megpróbált ellehetetleníteni, pláne, ha arra sem volt tekintettel, hogy az államra emiatt kártérítési kötelezettség hárulhat, annak meg kell, hogy legyen a következménye. Ennek keretében kétségtelenül szükséges a döntéshozatali folyamatok bárminemű szabálytalanságának feltárása és a következmények érvényesítése. De érzésem és reményeim szerint nem lesz megkerülhető mindazok személyes felelősségének vizsgálata sem, akik véleményük előzetes kikérésének hiányára hivatkozva, vagy politikai célzatú elszámoltatás címén sorozatosan olyan lépéseket tettek és tesznek, melyekkel valójában a magyar állam vagyonának gyarapítását, illetve akár védelmét is akadályozhatják vagy a vele szembeni bárminemű kárigények érvényesítését táplálhatják és erősíthetik. Ahogy általában azoké sem, akik pusztán a politikai balhé kedvéért nyilatkozataikkal vagy intézkedéseikkel az állami vagyon védelme érdekében a sukorói telekcsere érvénytelenségének megállapítása tárgyában az alapos belső vizsgálatok és kellő előkészítés után megindított polgári per sikerét utólag veszélyeztetik, vagy a körültekintően elbírált és a magyar állam számára betonbiztos védelmet nyújtó szerződésben szabályozott koncesszió ügyében az államot öncélú és átgondolatlan lépésekkel utóbb akár még kártérítési jogvitába is sodorhatják.

Egy fontos érv kimaradt

Bosszant, hogy a tegnapi levélből kihagytam egy fontos gondolatot, amire egy kommentelő ébresztett rá. Mégpedig, hogy a leírtakon túl igen egyszerű a válasz a bizottság azon kérdésére, hogy lehet, hogy 2002-ben csak 300 milliárd volt a lakossági devizahitel állomány és onnan nőtt a jelenlegi magas szintre. A 2002-es csekély hitelállomány egyik fontos magyarázatára a blog facebook oldalán ráadásul már magam is rámutattam. Ez pedig az, hogy a lakosság számára devizahitel felvétele eleve csupán 2001. június 15-től volt lehetséges, amikor is az akkori Fidesz kormány javaslatára a parlament eltörölt minden korábbi devizakorlátozást és lényegében ezáltal nyitotta meg az utat a devizahitelezés előtt. Egyáltalán nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy 2002-ben még feltűnően alacsony volt a lakossági devizahitel állomány, s ez a legkevésbé sem a sokszor tévesen bemutatott és érdemtelenül túldicsért lakástámogatási rendszer érdeme. Sajnálom, hogy ezt kifelejtettem a bizottságnak küldött levélből, remélem még válaszolnak, és ezzel is alkalmat teremtenek a további fontos érvek felsorakoztatására. Vagy ha nem, itt a blogon elolvashatják.

Forrás:

http://oszkopeter.blog.vg.hu/