Vége a dalnak, pakol el a banda, a főnök osztja a pénzt. Amikor a brácsáshoz ér, az megszámolja a kezébe nyomott bankókat, majd megszólal: Nem erről volt szó! Több jár! Mire a főnök: az lehet, hogy járni jár, de nem jut.
Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!
Mire képes a magyar, ha úgy istenigazából nekidurálja magát, mert elhatározta, hogy szétver mindent, ami még valamennyire megmaradt.
A sztrájkokról beszélek, miről is beszélhetnék, mindenki arról beszél mostanában.
Most leginkább a Ferihegyi repülőtéren sztrájkolnak. Nem sokan, de elegen. Elegen ahhoz, hogyha nem is bénult meg teljesen a forgalom, de az utasokat mindenképpen kellemetlenségek érik. Például, hogy nem tudnak elutazni, fontos tárgyalásokat késnek le, befizetett utak mennek veszendőbe, rég nem látott ismerősök várják egymást hiába.
Ez lenne a dolog emberi oldala, s mint ilyen, nem kell, hogy érdekeljen bennünket. Emberek vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy ilyen dolgokra oda kellene figyelnünk.
Igaz, vannak e projektnek gazdasági vonatkozásai is, ám úgy látszik ezek sem sokakat érdekelnek.
Olyan ez, mintha valamelyik gyerekem elégedetlen lenne a zsebpénzzel, és úgy próbálna jobb belátásra, azaz az apanázs növelésére rábírni, hogy a pénztárcámat bedobja a Dunába. Ha ilyen gyerekem volna, azt kellene gondolnom, hogy hülye, vagy rosszat akar magának. Szerencsére nincs ilyen gyerekem - szerintem másnak se.
Szerte a világban mindenki összefog, sok helyütt még a szakszervezetek is visszafogják magukat. Hogy enyhítsék a válság hatását, hogy lehetőleg megmaradjanak a munkahelyek.
Tudom persze, hogy a Ferihegyen dolgozók között sem mindenki sztrájkol. Csak hát ez a munkafolyamat is olyan, mint a vasutasoké: a tevékenységek nagyrészt egymásra épülnek, ha valaki hiányzik a láncból, az utána következő is bénaságra van ítélve.
Megértem, hogy keveslik a fizetést és sokallják a megszorításokat azok, akik a sztrájkot választották. Hogy el vannak keseredve. Válság van és mindenki bizonytalan. Senki sem tudja megmondani, mikor lesz jobb, de még azt sem, hogy mikor nem lesz rosszabb.
Már ígéretekkel sem teli a padlás, senki sem nyom barackot a fejünkre, és nem ígéri, hogy nem fog fájni. Semmi nem ígér semmit, nem is lenne mit – már minden meg lett ígérve. Meg aztán nem is lenne kinek ígérni – itt már senki nem hisz senkinek.
Ha nem jön közbe semmi, hamarosan újabb sztrájkokra kerül sor. Abbahagyják a munkát az amúgy február óta egyfolytában sztrájkkészültségben lévő vasutasok, és januárban a tanárok sem fogják okítani a jövő nemzedékét.
Ha szabad egy halvány megjegyzéssel árnyalnom a képet: én kissé lassúnak és körülményesnek tartom ezt a tempót. Számos hatékonyabb módját is el tudnám képzelni annak, hogy szétverjük az országot. Mert bár kétségtelen, hogy sokat teszünk magunk ellen, még mindig jobbak vagyunk, mint teszem azt, Bulgária, Ukrajna, Románia. De még Bezzegékhez, azaz Szlovákiához képest is előbbre tartunk.
Persze, mindez már csak idő kérdése. Időnk meg van – hovatovább, ha így folytatjuk, másunk sem marad.
Azért még lenne néhány ötlet, hogyan tudnánk még gyorsabban tönkre tenni, és a világ szemében nevetségessé tenni magunkat. Például: miért csak az említett ágazatok dolgozói készülnek sztrájkolni? Ha jól tudom, bányászoknak sem megy nagyon fényesen, az orvosok között sem nehéz egy kis elégedetlenséget szítani, s ha jól sejtem, a cirkuszi bohócoknak is lehetnének jogos követeléseik. A fodrászokról, könyvelőkről, az autószerelőkről, és az összes többi szakma képviselőjéről nem is szólva.
Szóval, ha mindenki egyszerre sztrájkolna, akkor sokkal hamarabb tönkre menne az ország. Ha már egyszer elhatároztuk, hogy végzünk magunkkal, nem kellene ennyire fájdalmasan elnyújtani az agóniát.
Valamit tennünk kéne, ha belátható időn belül újból egysejtűként, vagy amőbaként szeretnénk kimászni a minden elborító óceánokból, hogy azután csekély néhány milliárd év múlva ismét kialakuljon egy, a maihoz hasonló civilizáció.
Talán az segítene, ha a szó szoros értelmében lerombolnánk mindent, ami körülvesz bennünket: hídjainkat, épületeinket, útjainkat. És ha még így sem elég gyors a pusztítás sebessége, a sok sztrájk helyett végső esetben még mindig megkérhetjük valamelyik baráti államot, hogy szívességből dobjon le ránk egy atombombát. Ha másként nem megy, fizetünk is érte.
Pénz nem számít.
Semmi sem számít.
Föld S. Péter