Éllovasból sereghajtók lettünk, üzente nekünk a mi köztársasági elnökünk az új esztendő első napján. Még csak fel sem kaptuk a fejünket, tudjuk ezt mi már régóta. Nem új ez a felvetés, egy, ugyancsak a nemzetért aggódó politikus, Kövér László, a Fidesz megmondó embere már évekkel ezelőtt képünkbe vágta az igazságot: hogy töpörödünk, paca lett belőlünk, szinte már rajta sem vagyunk a térképen.
Úgy kellett nekünk a mi köztársasági elnökünk újévi üzenete, mint ablakos tótnak a hanyattesés. Nemzeti önbecsülésünk a béka alsója alatt, lehorgasztjuk a fejünket, és mint egy kisebb Forma I-es istálló pilótája, félrehúzódunk a tehetősebb járgányok elől, hogy a nagy és erősebb nemzetek le tudjanak körözni bennünket.
Egy nappal a mi köztársasági elnökünk újévi jókívánságai előtt Szelényi Iván írását olvastam a Népszabadságban. A cikkíró arról értekezett, hogy mi változott az elmúlt húsz év alatt. (Arról az időszakról van szó, amit mifelénk rendszerváltozásnak is szokás nevezni.)
Nem tudom, hányan ismerik e honban Szelényi Iván nevét. Nemzetközi hírű szociológus, igaz, életében nem evett rovart Afrikában, és arról sem fejtette ki a véleményét, hogy az állam hogyan nem működik. Szelényi Iván Sólyom Lászlóhoz képest kifejezetten halmozottan hátrányos helyzetű: sokáig nem Magyarországon élt és dolgozott. Nem önszántából hagyta el a hazát, az akkori egypártrendszer számára elfogadhatatlan nézetei és munkássága miatt utasították ki az országból, hogy aztán hazánktól távoli egyetemeken oktassa kedvenc tárgyát, a szociológiát.
Nos, Szelényi Iván sok más mellett azt taglalja, hogy ma is hasonló a helyzet, mint 1989-ben volt. Az éllovas Csehország – akkor: Csehszlovákia - mögött Magyarország és Lengyelország versengett és verseng ma is a térség második helyéért.
Melyik elemző hitelesebb? Szelényi Iván, a nemzetközi hírű tudós, vagy a mi köztársasági elnökünk, aki Szelényi és társai száműzetésének idején az akkori NDK-ban gyarapította bizonyára már akkor is figyelemre méltó szakmai tudását? Mindezt alig néhány kilométernyire a Berlini Faltól művelte a mi későbbi köztársasági elnökünk. Mely műtárgy a többi között arról is elhíresült, hogy az NDK-s határőrök azon a helyen lőtték le százával a Nyugat-Németországba átszökni vágyókat. A mi köztársasági elnökünket ez akkoriban nemigen zavarhatta - legalábbis munkásságában még kódoltan sem találunk semmilyen erre vonatkozó utalást.
Melyiküknek hihetek? Sereget hajtunk, vagy továbbra is küzdünk az élbolyban maradásért?
A mi köztársasági elnökünk szerint nehéz évre kell felkészülnünk, amiben persze igaza van - mutassanak egyetlen nemzetet, amelyre a „habzsi-dőzsi-tejbevaj” vár az idei esztendőben. De nekünk még a többiekénél is nehezebb lesz, mondja a mi köztársasági elnökünk, hiszen a magyar gazdaságot legyengült állapotában érte a világgazdaság válsága.
Ami azt illeti, tényleg voltunk már jobb erőállapotban is, igaz, a mostani, nem túl acélos fizikumunkat és morális kondíciónkat magunknak is köszönhetjük.
Néhány héttel ezelőtt a mi köztársasági elnökünk – sokak meglepetésére – azt nyilatkozta, hogy elhibázott volt a tavaszi népszavazás. Ha egyetértünk ezzel a megállapítással – jelzem: egyetértünk - akkor viszont cinikusnak tűnik most számon kérni az ország gazdaságának állapotát. Mert minden, a gazdasághoz kicsit is konyító ember tudja, hogy a magyar gazdaságot a felelőtlen ígérgetés – azaz, az ingyenes egészségügy, és tandíjmentesség - víziója küldte a padlóra. Illetve még így sem kellett rászámolni, bár az kétségtelenül rosszul érintette, hogy bekapott néhány övön aluli. szabálytalan ütést.
A népszavazással kapcsolatban akkoriban a mi köztársasági elnökünknek nem volt kifogása. Vagy ha mégis, ezt, akárcsak a Berlini Falnál történetekkel kapcsolatos ellenérzéseit – igazi úriember módjára - nem kürtölte világgá.
Nem hinném hát, hogy sereghajtók lennénk, és főleg azt nem hinném, hogy nekünk magyaroknak az a jó, hogyha ezt gondoljuk magunkról. Hogy kevesebbek vagyunk másoknál, ügyetlenebbek, tehetségtelenebbek. Persze hogy kemény küzdelmek várnak ránk, de ezeket csak akkor vívhatjuk meg sikerrel, ha nem veszik el tőlünk az önbecsülésünket. Elbízni magunkat nincs miért – de ha nem bízunk magunkban, akkor valóban nincs esélyünk.
A mi köztársasági elnökünk újévi köszöntőjének utolsó mondatával azonban kétségtelenül minden magyar egyetérthet. Merthogy akár dakota közmondás is lehetne, akkora nagy alapvetés. Így hangzik: a tisztesség hosszú távon megéri.
Értse mindenki úgy, ahogyan akarja.
Föld S. Péter