Titkó István halálára

Munka, ügyek, gondok – ő mindenkor igazodási pont maradt, rá lehetett hagyatkozni, tudott mindent, amire szükség volt, és amit érdemes volt tudni, úgy hozott döntéseket, hogy számba vette hozzá, amit kellett. Az óvatos körültekintés bár lassabb tempót engedett a reformokban, változásokban, mint azt a gyakran türelmetlen emberek és a gyakran zavaros körülmények elvárták, ő – és vele az iskola – értékeket tudott megőrizni, menteni és átmenteni az oktatás ügyeiben és ügyleteiben. Tudta, hogyan lehet korszerűnek megmaradni, tudta, hogyan, miben és mikor kell váltani, csak rá kellett hallgatni.

Emelte a munkatársait, diákjait, ezzel akaratlanul a saját tekintélyét is. Teret és teljes körű felelősséget adott, ezzel tartást is. Okosan érvelt, humorral hátráltatta az otromba támadásokat, kiállt a minőség mellett, ezzel a stabilitás és a hosszú távú érdek mellett is. Sem világnézeti elkülönülések, sem ármánykodás nem férhetett közel az együttműködés parancsához.

Bölcs derűvel és feltétel nélküli jóindulattal fogadott mindenkit, soha nem apadt el a türelme, hogy meghallgassa, bátorítsa, és ha kellett, megnyugtassa a hozzá érkezőt, olyan bizalmat keltett, ami megszabadított a gyanakvástól és az előítéletektől, őszinte beszédre sarkallt, amit soha nem kellett megbánni. Megvédett, ha arra volt szükség, megintett, ha arra, lehetett számítani rá.

Lenyűgözhetett az érzelmi intelligenciájával, méltóságával és alázatával, vagy meglephetett kevésbé pallérozott, nyersebb gesztusokkal, így is, úgy is elfogadtuk, mert az egész ember kedves és elbűvölő volt, ha szólt, arra nem lehetett nem figyelni. Erőt sugárzott, erőt láttunk benne.

De ez az erő a megértésben, a szemlélődő kivárásban és az elfogadásban volt, mert ő maga is rendületlenül hitt abban, hogy a megelőlegezett bizalom megtérül. A gyöngeséget megbocsátotta, a hibát elnézte, de azt nem, ha valaki bajkeveréssel próbálkozott, vagy visszaélt a kapott felhatalmazásokkal.

Így az lett méltó hozzá, aki a közös ügy, az iskola érdekében munkálkodott, saját legjobb képességeit mozgósította, aki bátor volt gondolkodni, és aki szívvel és lélekkel, hithű „Kossuthosként” volt jelen a mindennapokban.

Csoda-e, ha tiszteletet és szeretet nyert, ahol csak megfordult.

Ugyan, ki számíthatna az életben ennél többre?

És kell-e ennél többre számítani?

Csak a testi szenvedés, csak a kór, csak az akarta ledönteni, de nem volt könnyű dolga. Támadta pedig több ponton és agresszíven és hosszan, kitartóan.

Ő meg állta. Sőt helyreállította az erőit újra meg újra. Csak néztük ámulva, hogy bírja.

De még ez sem kezdhette ki a személyisége épségét. Nem váltotta a jóindulatát rosszra, és nem hívott a bajaihoz tanúkat, szemérmesen megtartotta magának a fájdalmat, és hálás türelemmel alávetette magát a soron következő életérdekű beavatkozásnak.

Aztán mégis megroggyant, esetté vált, de mikor már a méltósága forgott kockán, mikor már elesettnek lehetett volna csak látni, gyorsan kilépett az életünkből, hogy szembenézzen azzal, ami a halálos küzdelemből még hátra volt.

Kilépett az életünkből, de nem léphet ki az emlékeinkből és a szívünkből, mert kitüntetés, megtiszteltetés, és az élet kivételes ajándéka volt, hogy ismerhettük.

Dr. Görömbei Andrásné

igazgatóhelyettes