Nem tudom, hány éves lehetett Orbán Viktor, mikor egyetemre járt. Mi ′68-asok diákkorunkban - nagykorúak voltunk.
Engedély nélkül jártunk házibuliba, moziba, az Ifjúsági Parkba. Már az érettségi bankett éjszakáján hazafelé menet együtt terveztük felnőtt életünket. Jártuk a Duna összes hídjait oda-vissza, és néztük a várost, amelyet immár nekünk kell meghódítanunk.
Aztán ránk virradt, és széledtünk, ki-ki a maga íróasztalához. Senki helyettünk nem tanulhat. Ha nem vesznek fel az idén, hát felvesznek jövőre. Addig vizsgázunk, amíg fel nem vesznek. Közben esetleg dolgozunk egy-két évig, legalább munkával kezdődik a felnőtt életünk. Aztán a kötelező egyetemi előkészítőn már olyanokkal találkoztunk, mint Petri György, aki az asztal alá érvelte a filozófiatanárt. Három évig nem vették fel az egyetemre. Haraszti Miklós akkoriban képesítés nélküli tanárként tanított történelmet egy Duna-parti faluban. Én egy Illatos úti iskola könyvtárában tanítottam regényt olvasni a cigány gyerekeket.
Az egyetem befektetés volt egész életünkre. A mi befektetésünk, nem az állam jótéteménye, áldozatkész családunk ajándéka. Mikor ellenzékiek lettünk, mindig megkaptuk, hogy a rendszer pénzén szervezkedünk a rendszer ellen. Ha külföldön vállalunk munkát, a magyar nép pénzét síboljuk ki. Ha szüleink ellen lázadtunk, a képünkbe mondták: "amíg az én kenyeremet eszed..." Így hát nem akartuk az ő kenyerüket enni. Megtanultuk, hogy ami nekünk ingyenes, másnak pénzbe kerül, és akinek a pénzébe kerül, az benyújtja a számlát.
Hajtottunk a jeles ösztöndíjra, de az csak az otthonról kapott zsebpénzünket váltotta ki.
Nyelvszakosok órákat adtak. Mások könyvtárosi félállásokat vállaltak. Jogászok tanácsokat adtak örökösödési ügyekhez, válóperekhez, lakáscseréhez. Orvostanhallgatók "mentőztek", nyaranta esetleg segédápolóként dolgoztak. Mások cikket írtak, nyaranta gyakorolták szerkesztőségekben az újságírást. Fiatal írók első verseikkel, novelláikkal bombázták a lapokat. Statisztáltunk is, ha magyar filmben föltűntek a Duna-parti lépcsők, velünk voltak tele.
Behozhatatlan előny volt az otthoni könyvtár, a házi Révai Nagy lexikona, az általános és a középiskolában elsajátított olvasási szokások, a színházi esték, a tengerparti nyarak. Ez volt a szerencsés egyetemista induló tőkéje. A többiek számára jöttek létre a szakkollégiumok, nagyobb könyvtárral persze, mint bármelyik családé, és fakultatív órákkal, melyeken többet lehetett tanulni, mint bármilyen nagy tudású szülőtől.
A tudás nem csak pénzkérdés. Nem egy diáktársam a szüleitől kapott autóból szállt ki méregdrága ruhákban, ékszerekkel - és nagyon magányos volt közöttünk. A normál egyetemista szegény volt. Nem Váci utcai milliomos "maszekok" gyermekei közül került ki az egyetemi oktatói kar utánpótlása, a jövő tudósai, művészei.
Van, aki áldoz a tanulásra, van, aki nem. Hülyeség ellen nincs orvosság. Állampolgári jog. Aki nem akar tanulni, ingyen se tanul, hiába fizet helyette mindent a nagylelkű állam.
Volt nekem egy gyönyörű, magas, szőke, papi galléros évfolyamtársam. Jelenlétében halkabban beszéltünk, csúnya szavakat véletlenül se mondtunk. A lányok mind reménytelenül szerelmesek voltak belé. És egyszerre csak megtört a jég. A kispap szerelmes lett, "kiugrott" a reverendából.
Kispapunkat nevezzük Pálnak. Pál megjelent az ösztöndíjosztó KISZ-taggyűlésen, ami nem azt jelentette, hogy belépett a KISZ-be (nem lépett be), hanem hogy már nem lakik a papi szemináriumban. Ilyen hallgató még nem szerepelt ösztöndíjosztó táblázatunkon. Egy főre eső jövedelem 0, azaz nulla. Tanulmányi eredmény 5,0, azaz tiszta ötös. Pál árva gyerek volt, és szülei helyett az egyház taníttatta. Most megtanulhattuk, mibe kerül az "ingyenes" egyetem. Világos volt, hogy legjobb kollégiumunkban, az Eötvösben kell elhelyeznünk. Az már külön szervezést igényelt, hogy egyáltalán semennyi térítési díjat se kelljen fizetnie a lakhatásért, de még a menzáért se. A mások számára kötelező térítési díjat átvállalta az egyetem. Fel is kellett öltöztetni, mert nem volt "civil" ruhája. Ezt meg átvállaltuk mi. Zavartan tiltakozott, de leintettük. "Eredeti" farmert szereztünk neki, amihez akkor csak nagyon kalandosan lehetett hozzájutni.
Megszavaztuk neki természetesen a maximális szociális és a maximális tanulmányi ösztöndíjat. Így szerzett vörösdiplomát.
Az egyetem sosem volt ingyen. Még Pál esetében is be kellett segítenünk az államnak. Öt év koszt-kvártély, ruházkodás, tankönyvek, tanulmányi kirándulások... A tandíj csak ráadás. Amennyit a magunk erejéből én és a barátaim előteremtettünk, ahhoz már a tandíjat is előteremtettük volna. Mert ha valaki nem kér az apja tanácsából, a pénzéből se kérjen. Ha nem akarja, hogy az anyja beleszóljon, kivel barátkozik, kit szeret, ne kérjen tőle ebédet, és tanuljon meg inget vasalni.
Orbán Viktor édesapjának telt arra, hogy a gyermekét küzdeni megtanítsa. Amikor én a Bibó Szakkollégiumban Orbán Viktort megismertem, nem úgy nézett ki, mint aki atyai tanácsra (vagy bárki tekintélyre) hallgat. Most, húsz év múltán a legtöbb, amit gyermekeiért tehet, hogy nem nyomja agyon őket a tekintélyével. Hátha megöröklik apjuk ifjúkorának szabad szellemét.
Az értelmiségnek nemcsak az a feladata, hogy pótolhatatlan, magas szintű alkotómunkát végezzen, hanem az is, hogy életmódmintát adjon az iskolázatlanabbaknak. Rubik Ernő, Magyarország egyik leggazdagabb embere egyetemista korában e sorok írójának és számos osztálytársának, leendő humán értelmiségieknek adott délutánonként matematikaórát. Rászorultunk. Sose tudtunk volna jelesre érettségizni nélküle. Nem tudom, szülei szegények voltak-e, ilyet nem illett kérdezni. De azt hiszem, nem. Mégis rászorult a tanításra. Arra a tapasztalatra, hogy megáll a saját lábán.
Az a Magyarország, amiért küzdeni érdemes, a szabad, felelős, egymással (nem az állammal, nem az egyházzal) szolidáris emberek közössége. Amit Orbán Viktor szolidáris államnak nevez, az az erős állam. Melyben egy életen át gyerekek maradhatunk. Miért fizetnénk villamosjegyet, vizitdíjat, tandíjat, adót, járulékot? Magyarország sorsa nem rajtunk, hanem a kormányon múlik! Fizessenek a gazdagok! A nemzet miniszterelnöke majd gondoskodik a fedezetről és gondolkodik is helyettünk. Csak hinni kell benne, a hűbérúr megvédi hűbéreseit. Ha másként gondolkodunk, nyilván a nemzet ellenségei vagyunk. Akikre semmi szükség. Grósz Károly parlamentje is működött nélkülük, Orbán Viktoré is működne nélkülük.
Kartal Zsuzsa író
A cikk teljes terjedelmében itt olvasható: