Pedig olyan jól kezdődött minden. Szép volt az előadás, lélekemelő, megtisztító. A szereplők elhitették velünk a mesét, mi meg örültünk, hogy elhihettük, és néhány órára más emberek lehettünk. Jó volt kizökkeni a mindennapok egyhangúságából, nem gondolni válságra, és a világra, megszűnő munkahelyekre, az egyre masszívabbá váló gyűlölködésre.
A ruhatárnál zökkentünk vissza a valóságba. Akadt aki gondoskodott erről, ha netán elfeledtük volna, honnan érkeztünk a kultúra világába. Nem a ruhatáros néniről beszélek, azt hiszem, nem ő tehet róla. Őt csak odahelyezték, ráadásul egyedül kell állnia a türelmetlen vendégek véget nem érőnek látszó rohamát. Az ő feje sem káptalan, honnan is tudhatná, ki mikor érkezett. Úgy futkos, mint mókus a ketrecben, pedig tudja, hogy a vállalkozás reménytelen: a sor egyre csak nagyobb lesz, hiába gyorsít a tempón, rajta már semmi sem segít.
Nem róla van szó, hanem az ügyesekről. Vannak ugyanis olyan embertársaink, akik úgy gondolják, hogy rájuk más törvények vonatkoznak mint a többi földi halandóra. Nemcsak a színházban: mindenhol. Még véletlenül sem állnának a sor végére, odatülekednek az elejére. Ha rájuk szól valaki, meg sem hallják, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék a nyelvünket. Nem az a baj az ügyessel, hogy tolakszik. Az is baj persze, hogyne lenne az. Mert valami olyat vesz el tőlünk, amire nagy szükségünk lenne: a hitet, hogy ebben az eszement világban is érdemes normálisnak maradni. Az ügyes nem szégyelli magát, éppen ellenkezőleg: büszkén feszít, begyűjti a felesége (férje, gyereke, mamája – megfelelő aláhúzandó) elismerő pillantásait.
Ügyesek mindenhol vannak. Egyesek a gyógyszertárban ügyesek, mások postai sorállás közben. Vannak,akik a közlekedésben élik ki fura hajlamaikat. Mi, akik átlagos autósok vagyunk, tehát még véletlenül sem ügyesek, elengedünk egy szirénázó mentőt. Mert tudjuk, hogy siet, életet kell mentenie, szerencsésebb esetben új élet készül megszületni, abban kell segíteni. Félreállunk, ám amikor a szirénázó jármű elhaladt mellettünk, már nem tudunk visszatérni oda, ahol eredetileg voltunk. Mögülünk, mellőlünk, valahonnan, ahonnan hétköznapi halandó nem is várná, egyszerre csak ott terem egy ügyes,és elfoglalja a helyünket.
Lelkifurdalás egy szál se, ellenkezőleg! Nyert vagy nyolc métert. Nekünk, nem-ügyeseknek nem nagy ügy, de neki, egy frusztrált, a munkahelyén mellőzött, családjában megtiport és semmibe vett léleknek, ez maga az élet. Tulajdonképpen én is lehetnék ügyes, csak már nagyon sok évvel ezelőtt úgy döntöttem: nem éri meg. Néhány percért, méternyi előnyért?
Nem a lelkiismeretem háborog, hanem az ízlésem. Nem utálom az ügyeseket, csupán megvetem, és lenézem őket. Tudom, nincs jelentősége, nem is értenék, mire gondolok. Boldogok és elégedettek: néhány percig öt centivel magasabbnak, tizenöt kilóval karcsúbbnak hiszik magukat.
Föld S. Péter