Németország nagyon versenyképes ország: a világ második számú exportőre Kína mögött, de egy főre számítva továbbra is magasan világelső. Kérdés, meddig bírják ezt a németek, a növekvő számú európai követőik, no meg a kínaiak. A versenyképességnek ugyanis különös ára van a mostani szisztémában: az emberek viszonylag egyre rosszabbul élnek Európában, miközben a kínaiaknak egyre jobban kellene élniük.
A versenyképesség növelésének legkönnyebb módja a költségcsökkentés, annak pedig egyik eszköze az adócsökkentés. A német cégek központi és helyi adóztatása az 1980-as években a profit 60 százalékát vitte el, 2000-ben 52 százalékát, a tavalyi adóévre már csak a 30,18 százalékát.
A jól képzett munkaerő alkalmazását ösztönzi, hogy a személyi jövedelemadó felső kulcsa az 1970-es évek vége felé még 56 százalékos volt, most 45 százalékos. Az alsó kulcs 14 százalék a negyven évvel ezelőtti 22 százalék helyett. Ám az adómentes jövedelemhatárt csak az 1990-e évek végéig emelték: a 2001-es csúcsán 14.094 euró volt, a tavalyi adóévre azonban már csak 8.004 euró. Vagyis a kisebb jövedelműek terhét növelték.
A társadalombiztosítási járuléknál relatíve szintén a szegényeknek, illetve a szegények után kell többet fizetni. Közben, 2003-ban csökkentették a munkanélküli segélyt és a segélyen tölthető időt.
Az arányukban csökkenő állami bevételek pótlására a "szegények adója", az áfa szolgál, amelyet 1968-ban vezettek be 10 százalékon Nyugat-Németországban. Utoljára 2007-ben emelték, 16 százalékról 19 százalékra.
A költségcsökkentés másik eszköze a bérpolitika: a bérből és fizetésből élők áldozata a vállalati versenyképesség oltárán. A nehézség itt az, miként lehet emelni a fizetéseket úgy, hogy közben csökkenjenek. Emelni kell, hogy a szakszervezetek nyugton maradjanak, de csökkenteni is kell a versenyképesség miatt. Németországban ezt is megoldották. A német szakszervezeti szövetség kutatóintézetének adatai szerint az inflációs kiigazítás és a termelékenység javulásán való méltányos osztozkodás - az úgynevezett költségsemleges elosztás - összesen legalább 28,1 százalékos alapbéremelést indokolt volna az elmúlt évtizedben. Az iparági béralkukkal és kollektív szerződésekkel érintett alapbérek azonban tavaly csak nominálisan 24,2 százalékkal voltak magasabbak, mint 2000-ben. Tehát a munkáltatók már itt is szép megtakarítást értek el. Ez azonban még hagyott 6,7 százalékos reálnövekedést az egyezményes alapbérek szintjén tavalyra 2000-hez képest.
Ezt azután a teljes fizetés - az alapbér és a különböző prémiumok, túlmunkadíjak, juttatások - szintjén elvitte, hogy már csak a munkaerő átlagosan 61 százalékára vonatkoznak kollektív szerződések, és az arány csökkent a tíz év alatt, továbbá mind több juttatás került a kollektív szerződéseken kívülre: ezeket a munkáltató egyoldalúan adja vagy inkább nem adja. Az összes alkalmazottal számolva az egy főre jutó teljes havi illetmény így végül is csak 12,7 százalékkal nőtt tíz év alatt. Ebből leszámítva a megélhetési költségek tíz év alatt bekövetkezett 17,5 százalékos emelkedését, a végeredmény: az egy főre jutó átlagos kereset vásárlóértéke tavaly közel 5 százalékkal kisebb volt, mint 2000-ben. Ez nem a válság következménye: 2001 óta majdnem minden évben csökkent a reálkereset évi 0,2-1,7 százalék közötti ütemben.
Az osztozkodás megváltozott a tőke és a munka között a munka kárára: a német nemzeti jövedelemhez képest a nominális bérek aránya 2000-ben 72,9 százalék volt, tavaly 67,6 százalék. Ehhez járul az elkölthető, azaz nettó jövedelem relatív csökkenése elsősorban a kisebb jövedelműeknél az adó- és járulékreformok miatt, továbbá - következésképp - az állami jóléti gondoskodás korlátozása miatt, plusz az infláció.
A jelek szerint a kor parancsát másutt is megértik. Az Európai Bizottság statisztikája és előrejelzése szerint tavaly az EU 27 tagállama közül 13-ban csökkent a reálbér 8,2 százalék (Görögország) és 0,1 százalék (Ausztria és Nagy-Britannia) között. Magyarországon 4,9 százalékos volt a visszaesés. Idén valamivel egyenletesebbnek ígérkezik a reálbércsökkenés 4,5 százalék (Románia) és 0,1 százalék (Szlovénia) közötti ütemben, azonban nem 13, hanem már 18 tagországban várható, köztük Svédország, Hollandia és átmenetileg Németország kivételével valamennyi nyugati országban. Németországban tavaly 1,0 százalékkal nőtt a reálbér, mert a válság nyomán még nem volt infláció, ám a gazdaság javulásával visszatérnek a korábbi pályájára: idén már csak 0,1 százalékos reálbér-emelkedés várható. Másutt, fordítva, az importált infláció enyhülése miatt lassul a reálbércsökkenés üteme, de az adó- és a munkaügyi reformok miatt a csökkenés mindenesetre állandósul, és gyorsan terjed országról országra. Így, miután az EU átlagában tavaly stagnált a reálbér, idén már átlagosan 0,8 százalékos csökkenés várható. Magyarországon 1,4 százalékos mínuszra számít az Európai Bizottság idén.
Kérdés, hol a vásárlóerő csökkentésének határa. Talán ott, ahol már a versenyképességi verseny célját, az exportot veszélyeztetheti. Ugyanis nem lehet csak exportálni: hosszabb távon importálni is kell az exportpiacokról. Ezt a konfliktust egyelőre kendőzi, hogy a kínai és más távol-keleti áruk olcsók. Kínában azonban - nem utolsó sorban nyugati követelésre - éppen az a cél most, hogy az importot bővítsék a nyugati exportőrök kedvére. A békesség kedvéért Kína együttműködik: noha még mindig jóval többet exportál, mint importál, de behozatala már második éve gyorsabban nő, mint a kivitele. Ha a távol-keleti lakosság vásárlóereje tovább gyarapodik - aminek a bérek-fizetések javulása a feltétele -, az egyszersmind azt is jelentheti, hogy a távol-keleti áruk megdrágulnak. Akkor talán nehezebben lesz tartható a dickensi kapitalizmus visszaállításának politikája Európában is.
Mészáros György, az MTI munkatársa