Nyílt levél az MTA elnökének

...kontra - 2011-02-15

Tisztelt Elnök Úr!

 

Több mint egy hónapja folyik a mértéktartónak nevezett kormánypárti polgári napilapban a hecckampány az Akadémia egyes tagjai, doktorai és más kutatók ellen. Megfontoltan választottam ezt a szót: hecckampány.

Nem nevezhető ugyanis másnak egy olyan tényfeltárás, amely ismert adatokat tendenciózusan eltorzítva, összefüggéseiből kiragadva tüntet föl rossz színben tudósokat, nemcsak a gyanúsításig, hanem a rágalmazásig, vagy legalábbis annak kézenfekvő sugalmazásáig elmenően, s a másik felet nem hallgatja meg, a cáfolatokat nem közli, a beállítását alapvetően megkérdőjelező, más fórumokon nyilvánosságra hozott tényeket olvasói elől rejtegeti, s koncepciós tákolmányát újabb információk híján is több mint harminc számban ismételgeti. Ezt Ön, Elnök úr, saját tapasztalatából is tudhatja, hiszen amikor óvott „az igaztalan vádaskodástól, a megelőlegezett ítélkezéstől”, továbbá „a szakszerűtlenségtől, a megfontolatlanságtól, a mesterségesen gerjesztett politikai sárdobálástól”, akkor a Magyar Nemzet elhallgatta bírálatát.

 

Ön a külső és a tiszteleti tagok levelére írott válaszában(http://mta.hu/mta_hirei/az-akademia-elnokenek-valasza-a-kulso-es-tiszteleti-tagok-januar-28-i-nyilt-levelere-126982/) azt állítja, hogy a hat meggyanúsított filozófiai pályázat közül egynek az esetében szabálytalanságot észlelt (melynek egyébként jelentőségét és súlyát munkaadóként olyan mértékűnek tekintette, amelyre egy figyelmeztetés az arányos válasz). Lehet, hogy tévesen ítélte meg a helyzetet – mindenesetre büntetőföljelentést nem tett. Ám e vélelmezett szabálytalanságon kívül mind ez idáig semmi másra nem derült fény. Az elszámoltatási kormánybiztos három kutatócsoport pályázatát jelentette föl – nem tudjuk, miért. Egy televíziós interjújában ugyanis éppen Ön hívta föl a figyelmet arra, hogy vonatjegyek (és tegyem hozzá: hotelszámlák) hozzátartozhatnak egy tudományos pályázat költségeihez. A Magyar Nemzet újságírói és a kormánybiztos úr talán kevéssé járatosak a tudomány világában, s ezért ismeretlen előttük a nemzetközi konferencia fogalma; a szállodához és a vonathoz csak a kéjutazást tudják társítani.

 

A tiltakozás, amely hazai és nemzetközi hullámokat is vet, a tendenciózus rágalomhadjárat ellen indult. Arról van szó –tisztelt Elnök úr –, hogy a becsületünkbe gázoltak. A Magyar Nemzet vicclapba illő tényfeltárása („Magyarról magyarra fordítottak…”) nyomán a kormánybiztos följelentést tesz, s a Magyar Nemzet megerősítve érzi magát állításaiban, amikor diadallal jelenti, hogy följelentés történt. Más mértéktartó lap főszerkesztője nemes egyszerűséggel azt a következtetést engedi meg magának, hogy „lebuktunk”. Mindezzel kivárnám a rendőrségi vizsgálat és – ha lesz – a vádemelés és a bírósági ítélet végeredményét.

 

Engem személyemben a mondvacsinált vádak sem érintenek, mivel ellenem és kutatócsoportom ellen egyetlen vád nem hangzott el, mindössze azt az igaz tényt vonták be a rágalom lepedékével, hogy 2004-ben kutatócsoportom pályázatot nyert. (Elhallgatva a kutatócsoport létszámát, a pályázat időtartamát, s azt, hogy 24 másik humán tudományos pályázat nyert ugyanebben az évben, ugyanezen a pályázaton.) A vizsgálat bejelentése óta eltelt több mint egy hónap alatt az általam vezetett kutatócsoport pályázata ügyében nem történt följelentés. Mindazonáltal ez nem gátolja a Magyar Nemzet újságíróit abban, hogy kiváló kollégáim között megtisztelő módon mindig az első helyen soroljanak föl, holott ezt az ábécésorrend nehezen indokolja.

 

Kényszerítő erővel kell tehát arra gondolnom, hogy nem a föltárni vélt szabálytalanságok indokolják a példátlan sajtókampányt, a civilekkel szemben mindeddig soha nem tapasztalt szívósságú karaktergyilkossági kísérletet, hanem – mint egy másik interjújában Ön is megállapította – „kipécéztek” bennünket. A Magyar Nemzet nem is volt képmutató: kezdettől világossá tette, hogy a „liberális” filozófusokat akarja kriminalizálni. Ön a Magyar Tudományos Akadémia mintegy hatvan külső és tiszteleti tagjának tiltakozó levelére adott válaszában, noha nagy nyomatékkal hangsúlyozza az egyetlen vélelmezett szabálytalanság tényét, végül az ügy politikai vonatkozására is kitér, mégpedig velem kapcsolatban.

 

Ám mielőtt erre reflektálnék, szabadjon a külföldi tiltakozásokról is mondanom valamit. Ön, Elnök úr, fiatalabb nálam, s ezért vagy másért tudomásom szerint a Kádárkorszakban nem volt közéleti ember (public man). Így talán nem is tudja, mennyire szívmelengető – mert ifjúságom napjait idézi –, amikor arról beszél, hogy a filozófusok külföldre „szaladgálnak” védelemért. Ezek Aczél György szavai. De ahogy egykor ő, Ön is túlértékeli lehetőségeinket, s alulértékeli magas színvonalú külföldi értelmiségiek tájékozottságát és ítélőképességét. A magyar nyilvánosság nem, de Ön természetesen jól tudja, hogy milyen jelentőségű emberek és tudományos testületek emelték fel a szavukat védelmünkben a világ minden részéről, és milyen nagy számban. Sok szó esik a kiváló Daniel Dennettről, akit külföldre „szaladgáló” denunciáló levelek elbizonytalanítottak, és ezért a szigorú semlegesség jegyében visszavonta aláírását, de Ön tudja, hogy azok között, akiknek válaszolt, hány világnagyság van a maga tudományában, köztük Nobel-díjasok: Daniel Kahneman, Yuan T. Lee, John C. Polanyi. (Mint ahogy a 3000 aláíró körül járó „El a kezekkel a magyar filozófusoktól!” című petíciónak is van Nobel-díjas aláírója: Elfriede Jelinek.)

 

Ahogy ők sem beszélnek semmi ilyesmiről, mi sem akarjuk kivonni magunkat semmiféle törvényes ellenőrzés alól, és senki sem gondolja közülünk, hogy „a nemzetközileg beágyazott szakmai kapcsolati háló” (dr. Orbán Viktor szavai) bármilyen előjogot vagy kivételezettséget indokolhatna. Ezért tehát, tisztelt Elnök úr, cáfolnom kell levelének erre vonatkozó kitételeit. Ugyanígy azt a logikát is merőben tévesnek kell ítélnem, amely a hecckampány elleni tiltakozást a sajtószabadság korlátozási kísérletének állítja be. A szólásszabadság radikális híve vagyok. De ahogy senki nem vonhatja meg előzetesen a Magyar Nemzet jogát, hogy tetszése szerint indítson hecckampányt – sem az érintettek, sem a levél írói nem kívántak ilyet –, az a jog sem kérdőjelezhető meg, hogy erről mások elmondják elítélő véleményüket, kifejezzék megvetésüket és tiltakozzanak. Mint ahogy az a jog sem kérdőjelezhető meg, hogy bírósági eljárás keretében támadjuk meg a rágalomhadjáratot és kényszerítsük ki az elégtételt. Én megtettem ennek első lépéseit, és tudomásom szerint több kollégám is.

 

Van azonban érdekes válaszának egy passzusa, amely mintha kilépne az eddigi logikából. „Ha egy tudós a politika területére lép, és durva politikai kijelentéseket tesz, a politikusoktól vagy a politikai újságíróktól az ő szabályaik szerint kimért választ fog kapni. Ha valaki a választ durvának találja, tudóstársai nem tudják megvédeni. Ha egy tudós nyilvánosan bejelenti, hogy »nem kíván egy levegőt szívni a miniszterelnökkel«, a sajtóban kritikát kaphat. Ilyenkor nem futhat az Akadémiához, hogy védje meg őt ettől a kritikától… Biztosíthatom Önöket, hogy a magyar tudósközösség tagjai kritikus gondolkodók és senki nem zaklatja őket ezért. Ha azonban kritikai gondolkodásuk politikai természetű, akkor pontosan ugyanolyan módon kezelik őket, mint bárki mást a politikai arénában. Filozófus kollégáik némelyike politikai küzdelmekbe kezdett, és most sebeiket nyalogatják.”

 

Ezzel a gondolatmenettel, tisztelt Elnök úr, elismeri azt, amit mindenki tud belföldön és külföldön egyaránt, hogy a hecckampánynak politikai oka van. Az idézett mondat az enyém, és akkor írtam le, amikor lemondtam egy szakmai albizottság elnöki tisztéről, ahol hivatalból az úgynevezett Főbizottságnak is tagja voltam, melynek elnöke az eddigi szabályozás szerint a mindenkori miniszterelnök. (E szakmai bizottságokat azóta fölszámolták.) Politikai kritikámat ennél a hegyes mondatnál persze alaposabban is kifejtettem (http:// www.revizoronline.com/hu/cikk/2793/esetem-a-kossuth-es-szechenyi-dijakkal/). Szeretném fölhívni a figyelmét, hogy miként kutatócsoportom témája sem függött össze politikai bírálatommal, úgy nem is ezért a mondatomért „kaptam kritikát a sajtóban”, hanem hatalmas összegek egyszemélyes „elkutatásával” vádoltak, s korrupciót, lopást, sikkasztást sejtettek. De ha Ön mégis összefüggésbe hozza a kriminalizálási törekvést idézett mondatommal, akkor egyetértünk. Igaz, az ember azt gondolhatná, hogy demokratikus klímában sem az ember munkáját, sem pedig biztonságát nem fenyegeti, ha csúnyákat mond a miniszterelnökről. Legföljebb visszaszólnak neki, ám nem fogják tyúk- vagy kabátlopási ügybe keverni. De hagyjuk. Mint ahogy hagyjuk most azt a mellékes szálat is, hogy amiképpen nem „szaladtam” külföldre, azonképpen az Akadémiához sem „futottam” védelemért, továbbá legjobb tudomásom szerint nem sebeimet nyalogatom, hanem fölveszem a kesztyűt. Fontosabb annak tisztázása, hogy a közéleti – politikai – kritika kockázata ma szakmai hitelrontás és köztörvényes bűnökkel való megrágalmazás lehet. Ahogy mondani szokták: quod erat demonstrandum.

 

Fogadja, Elnök úr, nagyrabecsülésem kifejezését:

 

Radnóti Sándor esztéta