Kilencvenhat éves korában elhunyt Jürgen Habermas német filozófus, szociológus, a 20. század második felének egyik meghatározó gondolkodója - jelentette be kiadója, a Suhrkamp szombaton a hozzátartozókra hivatkozva.
A kiadó tájékoztatása szerint Jürgen Habermast a bajorországi Starnbergben érte a halál.
Jürgen Habermas Düsseldorfban született 1929. június 18-án, gyermekkorát a közeli Gummersbachban töltötte. Serdülő éveit Hitler hatalomra jutása határozta meg, apja tagja volt a nemzetiszocialista pártnak, ő pedig tízévesen csatlakozott a Hitlerjugendhez, a második világháború végén, 1944-ben tizenöt évesen a frontot is megjárta.
A háború után, 1949-től öt éven át Göttingenben, Zürichben és Bonnban tanult filozófiát, történelmet, pszichológiát, irodalmat és közgazdaságtant. Nevét 1953-ban ismerték meg szakmai berkekben, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain recenziót közölt Martin Heidegger 1935-ben tartott, nyomtatásban csak abban az évben megjelent előadásáról. 1954-ben a bonni egyetemen doktorált, majd 1961-ben a marburgi egyetemen habilitált.
A következő esztendőben jelent meg A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című kötete, ettől kezdve sorolták a marxizmus megújítására törekvő kritikai társadalomelmélet, a többek között Max Horkheimer, Theodor Wiesengrund Adorno, Herbert Marcuse nevével fémjelzett frankfurti iskola második nemzedékéhez. Értelmezése szerint a nyilvánosság maga is intézményrendszer, közös kulturális szféra, amelyet a polgárok eszmecseréje, véleménye alakít. A demokrácia alapjának a magánemberek és az államhatalom mezsgyéjén megjelenő nyilvánosságot tekintette, mert csak így fogalmazódhat meg a közvélemény és ezáltal a közérdek.
Egyetemi címei megszerzését követően Heidelbergben, majd Frankfurtban tanított, ahol Horkheimer katedráját vette át. A megismerés és érdek című könyvében azt fejtette ki, hogy a modern ipari társadalmakban kizárólag a célracionalitáson, azaz a megvalósíthatóságon alapuló "instrumentális ész" vált uralkodóvá. Nehezményezte, hogy a társadalmi célokról folytatott vitákban így pusztán technikai kérdésekre szorítkoznak, még szűkebbre vonva a nyilvánosság körét. A tények és értékek között tátongó szakadékot az "emancipatorikus megismerésérdek" (emanzipatorische Erkenntnisinteresse) fogalmának bevezetésével próbálta áthidalni.
A Max Planck Intézet igazgatója volt, amikor 1981-ben megjelent a főművének tekintett A kommunikatív cselekvés elmélete, amely szerénynek éppen nem mondható szándékai szerint nemcsak a társadalomtudományok merőben új elméletét tartalmazza, hanem a proletariátusnál szélesebb értelemben vett elnyomott osztályok cselekvési programját is. Az új teória az igazság, helyesség és szavahihetőség egységeként felfogott diskurzuselmélet, amely a kommunikatív racionalitás fogalmán nyugszik.
Habermas számtalan könyvet, tanulmányt írt, elsősorban a kései kapitalizmus legitimációs problémáit tárgyalva, de vérbeli vitázóként az 1968-as diáklázadásoktól kezdve minden lehetséges alkalommal hallatta a hangját. A hetvenes években a nyugatnémet szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció működésének idején a baloldalt a terroristák iránti vonzalommal, az államot jogtiprással vádolta. Az 1986-ban Ernst Nolte (1923-2016) cikke nyomán a holokausztról, a náci múlt feldolgozásáról kipattant úgynevezett történészvitában a nemzetiszocialisták bűneinek megkérdőjelezését vetette Nolte szemére. A társadalmi rendszerek önfenntartó (autopoétikus) voltát hangsúlyozó Niklas Luhmann-nal (1927-1998) is évtizedeken át húzódó, szenvedélyes vitát folytattak. A posztmodern elsősorban francia képviselőit (Jean-Francois Lyotard, Jacques Derrida) azért támadta, mert úgy vélte, a modern korszak még egyáltalán nem fejeződött be. Az ezredfordulón a géntechnológia miatt felparázslott vitában is azonnal állást foglalt. 2004-ben Joseph Ratzinger bíborossal, az egy esztendővel később XVI. Benedek néven pápává választott teológussal vitáztak, de abban egyetértettek, hogy "az elzárt vallásos jelentéspotenciálok szekularizált felszabadítására" van szükség.
Bár elméleteit sokan bírálták, számos jeles kitüntetésben részesült. 1972-ben Hegel-, 1976-ban Sigmund Freud-, 1980-ban Adorno-, 1986-ban Leibniz-díjat kapott. 2001-ben átvehette a német könyvkereskedők tekintélyes Békedíját, 2012-ben Heine-díjjal, 2013-ban a holland Erasmus-díjjal tüntették ki, 2015-ben pedig megkapta "a filozófia Nobel-díjaként" emlegetett Kluge-díjat. Több tudományos akadémia is tagjainak sorába választotta. 2012-ben a magyar filozófuspályázatok ügyében kiállt a nem kis részben az egykori Lukács-iskola képviselői (Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Vajda Mihály) mellett. Amikor 2014 tavaszán Magyarországon járt, előadást tartott a budapesti Goethe Intézetben és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.