Markó Károly festőgyermekei közül kétségkívül a legidősebb gyerek, Károly tekinthető az apa legszorosabb értelemben vett követőjének. Az ő életművében találunk olyan képeket, melyeket könnyedén összetéveszthetünk idősebb Markó Károly egy-egy alkotásával, s különösen az 1850-es években keletkezetekkel.
Mindez azonban nem jelent mást, mint azt a szoros kapcsolatot, amely apa és művészgyermekei között fennállt, s ami miatt első, felületes pillantásra valamennyiük életműve – beleértve Ferencét, Andrásét és Katalinét is – olyan kibogozhatatlanul egyformán látszik.
Pályája
Pesten született 1822-ben, majd szüleivel és testvéreivel Bécsben élt, 1838-tól pedig Itáliában. Ifj. Markó Károly 16 éves, amikor Bécsből Pisába költözik a család. 1843-tól Firenzében bérel lakást és rendez be műtermet a firenzei Akadémia tanárává választott festőművész apa, 1848-tól egy kis toszkán faluban a Villa L’Appeggi lesz a családi otthon és festőiskola. Az elsőszülött Károly az 1840-es években már nemcsak híres édesapja fiaként és tanítványaként ismert, hanem kiemelkedő festői tehetsége által is. 1845-ben az egyik firenzei lap kritikusa már fiához is gratulál az idősebb mesternek: „… egyben gratulálni kívánunk neki ahhoz, hogy fiában iskolájának méltó növendéket nevelte”.
Művészete
Ifj. Markó Károly főleg tájképeket festett. (1858: Este a tengerparton, Az Appennini –hegyek, 1861: Táj naplementével, Erdei táj). Eszményi táj (1858) és Naplemente (1861) című műveit a Nemzeti Galéria őrzi. Lyka Károly szerint ifj. Markó képeinek kompozícióját tekintve „szerkezet dolgában hű tanítványnak bizonyult, képei mégis könnyen megkülönböztethetőek atyja képeitől: megmunkálásuk szabadabb.”
Itáliai táj, 1853
Az árverésen Itáliai táj festménye látható ifj. Markó Károlytól, ami 1853-ban keletkezett. A szinte kortárs Szana Tamás megfigyelése szerint ifjabb Markó Károly stílusa kevésbé aprólékosan részletező, kevésbé kifinomultan precíz, mint apjáé, képein több az "üres hely", apja idilli festői világával összevetve őnála már realizmus elemei is megjelennek. Ifjú Markó realizmusa persze nem más, mint annyi csupán, hogy tájmotívumait konkrét helyszínekből meríti. Ő nem fest eszményi tájakat, ő inkább valódi helyszíneken próbál "eszményi" kompozíciókat létrehozni. Jellemző vonása, hogy olyan itáliai helyszíneket fest, melyek bizonyos értelemben a születő modern turizmus kedvelt állomásai voltak.