Schaár Erzsébet művészeti hagyatékából nyílik kiállítás június 20-án 16 órakor a Modem 3. emeletén. Az Antal-Lusztig-gyűjteményből válogatott anyagot korábban még nem láthatta a közönség, az ugyanis évtizedeken át egy padláson „rejtőzött”. A megnyitó alkalmából a múzeumok éjszakáján Wilt Pál filmrendező, a művésznő fia és Hernádi Miklós író, művészetszociológus beszélget Schaár Erzsébet alkotásairól.
Schaár Erzsébet (1908–1975) a XX. század egyik legjelentősebb magyar szobrászművésze. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa volt. Tizennyolc éves korától szerepelt kiállításokon, 1932-ben már elnyerte a fiatal művészek Szinyei-díját. Tanulmányutakat tett Párizsban, Münchenben és Bécsben, sokan hatottak rá, de művészetének karaktere összetéveszthetetlenül egyedi. Kezdetben főként kisplasztikákat és domborműveket készített, az ötvenes évek végétől azonban egyre inkább a térszervezés, az architektúra és a figura kapcsolata izgatta. Művészi formanyelvében tetten érhető a nőiség árnyalt tematizálása: alakjai többnyire fiatal lányok, a női princípium metafizikus újrafogalmazása alkotásainak állandó tárgya. Jellemző motívuma a halotti maszk. Hasábszerű munkáival modern múmiaalakokat hozott létre, így jelenítve meg a női szépség transzcendens frivolitását.
Több köztéri szobra látható Budapesten, Miskolcon, Kecskeméten, Pécsett, Tihanyban és másutt. Műveinek jelentős részét Székesfehérváron őrzik, ahol egy évvel a halála előtt bemutatta az Utca című kompozícióját, amely egyfajta összegzése a pályájának. Számos műve található a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, valamint a debreceni Antal–Lusztig-gyűjteményben. A kiállítás ez utóbbiból készült válogatás.
Schaár Erzsébet itt látható munkái – elsősorban plasztikák, maszkok, az emberi test lenyomatai – nemrég kerültek elő; évtizedeken át egy padláson porosodtak. A teljes körű katalogizálás hosszabb időt vesz igénybe, de tekintettel Schaár kivételes jelentőségére a modern magyar művészetben, indokolt, hogy a nagyközönség már az első számbavételt követően megismerhesse a mindeddig rejtőzködő műveket. A restaurálás nem kívánta visszaállítani az eredeti, ideáltipikus homogén állapotot: mivel ez utóbbi pontosan nem rekonstruálható, kizárólag ott javított a felületeken, ahol nem merülhetett fel kétség Schaár eredeti megmunkálási szándékával kapcsolatban, s ahol ez technikailag lehetségesnek mutatkozott. A művek többsége így megmaradt abban a töredezett állapotban, ahogyan ránk maradt.