Vitathatatlan, hogy a jó lovas katonának de jól vagyon dolga, tekintve, hogy eszik-iszik a sátorban, semmire sincs gondja. Bár a kötelező sorkatonai szolgálat már megszűnt Magyarországon, a dolog konklúziója filozófiai érvényű általánosításban az, hogy hej élet, be gyöngyélet, ennél szebb sem lehet. De ez csupán az elmélet, mert a legújabb magyarországi gyakorlat már hétfőtől ellentmond ennek.
Pedig ha valaki régen, még az egyedfejlődés korai stádiumában úgy vélte, felnőve hivatásos begyöngy akar lenni, nem kell szégyellnie magát. Nem volt még akkor otthon televízió, nem láthatta a Háry Jánost sem, néha csak a rádióban hallotta a dallamfoszlányokat, a szöveget pontosan nem is értette. Nem kell hozzá semmiféle titkolt militáris vonzalom, hogy az ember begyöngy akarjon lenni. Felnőttkorban úgyis hamar kiderül, hogy professzionális (nem megélhetési) begyöngynek lenni nehéz sors, mi több, életpálya, nem is mindenkinek jut osztályrészéül. Én is begyöngy akartam lenni egykoron, tekintve, hogy akkoriban még sok mindent félrehallottam, sokkal többet, mint amennyit ma megértek abból, ami körülöttem kavarog.
Mentségemre szolgál, hogy akkor még alig beszéltem, bár igaz, hogy lényegesen többet, mint ma az Országgyűlésben. Nem én tettem némasági fogadalmat, csupán annyi történt, hogy miután nyolc MDF-es társammal akaratomon kívül hirtelen „független” lettem (csak tudnám, hogy mitől független, nyilván a párt megszüntetett frakciójától), a házszabály csak öt ujjban végződő jobb mellső végtagomat engedi használni (gombnyomás), a számat (lásd beszéd, parlare, parlament) nem. A fejemről nem is szólva, pedig megvan egyelőre az is.
Ez is egy hamisítatlan magyar unikum: az ország alkotmányánál (egy pártot élő választók juttatnak be az Országgyűlésbe) fontosabb törvény a házszabály (ahol ugyanezt a pártot politikai ellenfelei fosztják meg minden lehetőségétől, hogy a választókat jobban képviselhesse).
Már javában nődögéltem, az ötvenes évek legvégén, amikor a legfőbb országos életcél, hogy az embernek jól legyen dolga, inkluzíve semmire se legyen gondja, nemzeti ideává lett. Vágyott közös sorssá, amit sikerült is beteljesíteni hosszú időre, ám jött a nehézség: gyöngy-életünk vége szakadtával nem maradhatott mindenki hivatásos begyöngy. A jó lovas katonának se minden sikerül, a begyöngyöknél is betelt a keret. Különben sem perspektíva, hogy mindenki ugyanabban a foglalkozásban dolgozzon, elvégre demokrácia van (lett).
Aztán lassan ennek is vége lett, mármint a perspektívának. Legutoljára a legutóbbi választások után lett vége, amikor az újraválasztott miniszterelnök fölöslegesen és észrevétlenül, ám a tőle megszokott, elszánt dinamizmussal indult meg saját bukása útján. Ez az út nemcsak a lemondásához vezetett, hanem a pártját is a tönk szélére vitte.
Holmi gyöngyéletről ekkor már csak a legostobább politikusok beszéltek hébe-hóba. Kormányoldalról, elszólásszerűen, jövőképet és hasonlókat ígérve, az újabb és újabb üdvözítő rendelkezéseket bejelentve, az ellenzék oldaláról meg a régi begyöngy időket ígérve Kádár János népének. A nagy kormányzati levegővételre már rég a nehézkes érveléshez, a pokoli támadások tétova visszaveréséhez és a reformszövegelés fáradhatatlan folytatásához volt állandó szükség. A kisebbik koalíciós partner (akkor még volt, lehet, hogy most is van) közben hisztériázott néha, máskor átmenetileg jobb belátásra tért, aztán kilépett a semmibe.
Így teltek el hosszú évek, hat-hét egészen biztosan, közben kopogtatott a válság. Nem is kopogtatott, hiszen jelezte érkezését hónapokkal, fél évvel korábban, csak hát az oly öntudatos, büszke szakértelem valamiért nem vett róla tudomást nálunk se. Mégis megérkezett, és a Gyurcsány takarodj!-táblák helyett másokat (nem épp vadonatújakat) kellett gyártani, tekintve, hogy a felszólított személy a Fidesz nagy szomorúságára eltakarodott, a válság meg tombolni kezdett.
Közben talán csak Soros Györgyöt és Koppány vezért nem kérték föl kormányalakításra, nem azért, mert hír szerint egyikük sem MSZP-s, vagy, mert off shore-cégük lenne, nem is kartelleztek, hanem talán azért, mert Sorost kicsit nehéz lett volna erre rávenni. Ő a forintot szereti, nem a kormányzást, Koppány meg akkor se vállalta volna, ha élne. Az István, a király mégis ak-tuális, hiszen elképesztően vad dolgokat lehet újra látni és hallani, amihez képest a régi Szittyakürt enyhén polgárpukkasztó avantgárd. Az ombudsman mondja, amit gondol, ezt is megszokhattuk (mástól), Surányira pedig a Fidesz és a Magyar Fórum is kimondta a nemet, mindkettő a maga módján.
Aztán kormány alakult mégis Magyarorszá-gon. Önmagában várható volt, hogy lesz nálunk is ilyen, mert a kormány olyan valami, ami a világ legtöbb országában működik, mi se lehetünk meg nélküle, ha nem lenne, mit utálhatna a nép. Hétfőn már egy hete lesz, hogy most másokat lehet utálni, ámbátor ez vitakérdés. Mármint az, hogy mennyiben másokat, hiszen az új kormányban is mindenki valaki, ha régi, akkor is, de ha nem, akkor is valakinek a valakije (az elemzők nem a közelebbi rokonságra gondolnak, hanem arra, hogy Trianon óta kicsi ország vagyunk, ahol lassan parkolni se lehet).
És hogy ki kicsoda, az már Bajnai Gordon beiktatásakor megmutatkozott, mármint azok számára, akik a 2006-os Kossuth- és Széchenyi-díjak emlékezetes kiosztása óta sem lennének ezzel tisztában. Némi fejlődés persze tapasztalható volt, mert a köztársaság első polgára, aki díszpáholyába az újdonsült kormányfőt magához rendelte gratulációra (nem Bajnai gratulált Sólyomnak, hanem kivételesen fordítva), most már kezet adott.
Az életet az apró örömök tehetik boldoggá. A Fidesz apró öröme, hogy a gazdasági miniszter(jelölt) beadta a kulcsot, a titkosszolgálati pedig nem adta be, s az is elégedettségre adhat okot, hogy az új kormányban olyanok is vannak („pojácák”), akik miniszteri tárcát vállaltak, pedig a leendő, még el nem érkezett földi hatalom is számított (volna) rájuk. Konkrétan ezt nem is részletezném, szerintem lesznek elegen, akire majd számítani lehet, még ha a szavazók hetven százaléka már csak az olcsó állam miatt sem lehet egyszerre kormánytag.
Van tehát kormányunk, az a kérdés, meddig. Az újabbig. Amit majd (előrehozott?) választással fogunk megválasztani. De még nem a fényes jövőbe tekintek, hanem szerényen Bajnai szürke munkakormányára gondolok. Amelyik addig lesz kormány, amíg az MSZP és az SZDSZ képviselői szavazataikkal tényleg támogatni fogják. Kitarthat 2010 tavaszáig, és megbukhat május elsejére. Addig lesz kormány, amíg két párt folyamatos politikai támogatása ki nem olvad mögüle.
Nem a hűségnyilatkozat számít, hanem, hogy ki hogyan szavaz majd. Hiszen a miniszterelnök azt mondta, addig csinálja, amíg támogatják, különben is, az előrehozott választás nem ördögtől való. Majd meglátjuk. És mert Háry Jánost már ismerem, begyöngy se akarok lenni.
Forrás:www.mdf.hu