Két árulás üzenete

Húsz évvel a rendszerváltás után súlyos helyzetben van a magyar baloldal. A politikai liberalizmus felmorzsolódott, a szocialista párt szervezetileg ugyan intakt, de teljesen elbizonytalanodva, világos üzenet és tekintélyes politikai vezető(k) nélkül indul neki a választási kampánynak. Az összefogás leple mögött alapvető nézeteltérések feszítik az MSZP-t, sokan a baloldal gyökeres újjáépítését tekintik feladatnak. Az újjáépítés jelszava mögött a közelmúlt bírálata húzódik meg, s ennek két célpontja van: a „neoliberálisnak” bélyegzett gazdaságpolitika és a „nemzetietlen” magyarságpolitika. Az újra megnyitott két kérdés tehát a kapitalizmushoz, illetve a nemzeti kérdéshez való viszony. Megkönnyíti az eligazodást, ha felidézzük, hogy az európai szociáldemokrácia ebben a két kérdésben került súlyos választások elé a huszadik században.

Az elmúlt század a baloldal számára két árulással indult, ezekről tanultunk egykor a munkásmozgalom történetével foglalkozó szemináriumokon. Ez a két árulás vezetett az első világháború alatt a szociáldemokrácia történelmi szakadásához. Az egyik árulás a revizionizmus volt: a szociáldemokrácia egyik szárnya feladta a kapitalizmus megdöntésének programját, mert a századfordulóra arra a következtetésre jutott, hogy a munkásosztály helyzetének javulása a tőkés piacgazdaság keretei között is elérhető. E keretek között épült ki a huszadik században a jóléti állam: a sokágú társadalombiztosítás, a munkaügyi törvényhozás, az állami gazdaságszabályozás. Igazolta a szociáldemokrácia revizionista fordulatát, hogy az árulással szemben megfogalmazódó kommunista stratégia, a kapitalizmus megdöntése és a helyébe lépő tervgazdaság nemcsak nem volt képes tartós felemelkedést biztosítani a munkásosztály életviszonyaiban, de a kapitalizmusban tapasztaltnál is kilátástalanabb, politikaival párosuló gazdasági szolgaságot hozott, és világtörténelmi zsákutcának bizonyult. A kommunistákéval szemben tehát a reformista szociáldemokrácia álláspontja igazolódott. A szociáldemokrácia a piacgazdasági és parlamentáris berendezkedés ellenfeléből annak egyik politikai alkotópillérévé vált, amely e rendszer keretei között keresi és találja meg a jövedelempolitika, a foglalkoztatáspolitika, az emancipá­ciós jogvédelem baloldali programját. A kapitalista keretek elfogadásának volt mérföldköve a német szociáldemokraták Bad Godesberg-i programja, a svéd szociáldemokraták magántulajdont elfogadó, de erőteljes állami újraelosztást intézményesítő modellje, majd a Labournak a termelőeszközök magántulajdonát véglegesen elfogadó fordulata. Így lehettek a szociáldemokraták Európa-szerte tartós kormányzati alternatívává. Nem könnyű történet ez, a sikerekre válságok következnek, mint napjainkban is, amikor Európa vezető szociáldemokrata pártjai is bajban vannak, történelmileg nézve azonban a revizionista-reformista „árulás” perspektivikus fordulatként igazolódott.

A múlt századelő másik árulása az első világháború kitörésekor történt. A szociáldemokrácia az Internacionáléban született, s elvi alapja a marxi tétel volt, miszerint a munkásosztálynak nincs hazája, a munkásoknak a tőkés rendszer az ellensége, s nem a másik ország munkásai, ezért a baloldalnak el kell utasítania a háborút. Az első világháborús hadicélok elfogadásával a szociáldemokraták átmenetileg mindkét oldalon kapituláltak a nacionalizmus előtt, az internacionalizmus mellett csak a zimmerwaldi baloldal tartott ki. A második világháborúba torkolló periódusban a fasizmus előretörése feloldotta a szociáldemokráciát az 1914-es árulás alól, hiszen a fasizmussá lett nacionalizmus az egész baloldalt tette ellenségévé, az antifasiszta mozgalmak harcában pedig összefonódhatott a honvédelem és a baloldaliság. (Félreteszem itt most a munkásmozgalomból sarjadt kommunista rendszer és a szovjet államnacionalizmus összefonódásának messzire vezető kérdését.) A második világháború után az európai szociáldemokrácia a kereszténydemokratákkal és liberálisokkal együtt vált a fasizmusba torkolló nacionalizmust elutasító, azzal szemben az Egyesült Nemzetek alternatíváját kínáló új európai berendezkedés egyik politikai oszlopává. A háború óta eltelt hatvan évben az Európai Unió és az atlanti kapcsolatrendszer vállalásával az európai baloldal végérvényesen lezárta a nacionalista árulás szerencsétlen epizódját (mellyel szemben tehát a zimmerwaldiaknak lett igazuk), s újra internacionalistává vált, ami – kiváltképp az államnacionalistává lett posztkommunista rendszerekkel összehasonlításban – új minőséget nyer a globalizáció évtizedeiben. Korunk nagy kérdéseire, mint a munkanélküliség, a szegénység, a környezetvédelem, nincsenek nemzeti válaszok, csak nemzetköziek, s ezt a liberálisok, a zöldek és a szociáldemokraták látják a legvilágosabban.

Nem véletlen, hogy Magyarországon a rendszerváltást követő két évtized baloldali kormányaiban szocialisták és liberálisok kormányoztak együtt. Amit az MSZP belső kritikusai – történetesen a populista jobboldallal egy szólamot fújva – „neoliberális gazdaságpolitikának” bélyegeznek, vagyis a gazdasági stabilitást biztosító egyensúlyi politika és a gazdasági rendszerváltást kiteljesítő reformpolitika, arra csak büszkék lehetnek a szocialisták és a liberálisok, hiszen a rendszerváltó Magyarország minden gazdasági sikere leginkább ennek a politikának – ideértve előzményét, az MSZMP-kormányok „revizionista” reformpolitikáját is – köszönhető. A magyar szocialisták nem tettek mást, mint a mi viszonyainkra ültették át az Európa-szerte igazolódott reformista „árulás” logikáját. Igaz, akárcsak a nyugat-európai szociáldemokratáknak, nekik sem könnyű ez, a leginkább a francia szocialistákat sokszor megkörnyékező populista kísértésnek nem mindig tudnak ellenállni. Horn Gyulánál ez inkább csak gesztusokat jelentett, a Medgyessy-kormány száznapos programjában azonban átmenetileg a politika gerincévé vált, és katasztrofális következményekkel járt: rámentek a második Gyurcsány-kormány koncepciózus reformpróbálkozásai, s gazdasági és politikai következményei hosszú időre sújtják a magyar baloldalt. Kormányképes, az országnak felemelkedési irányt mutatni képes alternatíva a baloldal csak a horni és gyurcsányi reformpolitika logikája mentén lehet. Nem elég a szocialistáknak az elmúlt nyolc év infrastrukturális fejlesztéseivel büszkélkedni, és ugyanakkor felemásan viszonyulni a felelőtlen állami túlköltekezés olyan lépteihez, mint az ötvenszázalékos béremelés, a tizenharmadik havi nyugdíj vagy a fedezet nélküli adócsökkentések, hanem, ha valódi, jövőképes alternatívának akarnak mutatkozni a populista, antikapitalista jobboldallal szemben, vállalniuk kell a kapitalizmus kereteiben gondolkodó horni–gyurcsányi reformpolitikát is.

És ha jövőképes alternatívának akarnak mutatkozni a magyar jobboldallal szemben, annak a harmincas évekre emlékeztető, a nyilas irányba is nyitott, a szomszédokkal folyamatos hidegháborút vívó nacionalizmusával szemben is világos alternatívát kell kínálniuk. Ahogy a nyugat-európai szociáldemokrácia feledtetni tudta az 1914-es kapitulációt, s tartósan szembehelyezkedik a nacionalizmussal, a magyar baloldaltól is ezt várhatjuk el. Ezt tette az alapszerződések politikájával a Horn-kormány, amivel az egész régiónak mutatott irányt a nemzeti kérdés kezelésében: nemzetközi garanciákat fogadtatott el a magyar kisebbségek jogaira, elutasítva a sérelmi politikát. A Fidesz-kormány nyomása alatt azután az MSZP elbizonytalanodott, és megszavazta a hidegháborús, „nemzetegyesítő” státustörvényt. Újra magára talált az MSZP, amikor a 2004-es népszavazáson nemet mondott a kettős állampolgárságra, de a jobboldal mind erősebb nyomása alatt újra meg újra hajlik arra, hogy a Fidesz kottájából énekeljen nemzetpolitikai szólamot. Márpedig európai értelemben baloldali párt nem fogadhat el a nacionalista jobboldal logikáját követő „nemzetpolitikai konszenzust”.

Bauer Tamás.

Forrás:www.nepszava.hu