Nyilván az sem véletlen, hogy a kölcsönző intézmények listájáról hiányzik a vatikáni Museo d′Arte Contemporanea. Állítólag kértek, de - amikor a témában kompetens szakemberek megtudták a stáblistát és a kurátori koncepciót - semmit sem adtak a nyakas cívisváros önreprezentációjához. (Pápisták azért akadnak. Lám, csak itt van Rouault, Dalí és az avantgárdabb hajlamú plébánosok új magyar sztárja, a szent falak között elektronikával kísérletező Mátrai Erik.)
A kulcs a nyitóteremben van elrejtve. Ha a belépő először Pauer Gyula rejtélyes művével, a Torinói lepel szobrával szembesül, ezzel a gólemgyanús, múmiafazonú, távolról még Darth Vaderre is emlékeztető, nagyon antiklerikális kompozícióval, akkor itt minden megtörténhet. Ez a szobor bármit jelenthet. Kárhozatot is, üdvözülést is.
Ne csodálkozzék a néző tehát, hogy az első szekcióban - a hús ürügyén - különböző minőségben beszerzett önfeledt mezítelen testekkel (Uitz Béla izmos-erős Hátaktjával a szorító egyik, Batthyány Gyula dekadens szentjével a másik sarokban), majd a nemzetközi szcénából megismert body artos sztárokkal (a lengyel Dariusz Gorczyca Camera anatomica szelíden tárgyilagos melankóliájával a térfél egyik, az amerikai Marina Abramovic önhasfelmetsző videójával a másik térfelen) találkozik.
Hogy a következő, a halálszekcióban éppúgy rábukkan a dél-afrikai Marlene Dumas megrázó újrealista festményeire, mint a - már említett - Serrano-féle turbósított C printben fölnagyított, bulváros bájú hullaházára.
Hogy a harmadik témakörben, a történelmiben csak úgy tolonganak az igazi próféták a századelő érdekes cseh mesterének, August Brömsének és a lipcsei iskola vezéralakjának, a mikrorealista NDK-s Werner Tübkének köszönhetően, de haloványan ott vannak azért a hamis próféták is, hála a mai kritikus oroszoknak, az egykori emigráns weimariaknak és a mindig szofisztikált lengyeleknek. Kár, hogy valamennyit agyonnyomja Szervátiusz Tibor Dózsája. A többmázsányi vas agresszív árnyékában mintha elhalványulna fölismerésünk: a megváltó és az elnyomó között van átjárás. Nádas Péter nemrég meg is fogalmazta interjújában: "Egy szocialista diktatúrából kapitalista anarchiába zuhant ország gyakran álmodik jó diktátorokról. Rövid a memóriája."
A negyedik szekció már szinte mindegy. Aki idáig elvergődött, az a megváltást megérdemli önmagában is. Jár neki egy kevéssé ismert, szépséges Csontváry, de jár neki a vacak is, az angol Damien Hirst jóvoltából. Jár neki a muzeális érdekesség, egy hirtelen fölbukkant Munkácsy-vázlat, de jár neki az öt perc pihenő is egy sötét bokszban a mindig minőséget produkáló Bill Viola sejtelmes videójának köszönhetően.
A kurátori intenció szerint ekkor már végképp el kellene zsibbadnia. Sok, túlságosan sok művet látott. Jót, rosszat, fontosat, üreset, drágát, mait, botrányosat, felemelőt.
De mit is látott valójában?
Ami a művészettörténeti teljesítményt illeti valójában semmit. És nem azért nem látta, mert a nagy nevek mögül gyakran hiányzott a meggyőző mű. Nem azért nem látta, mert a Messiás-témába minden belefért, s annak az ellenkezője is. Még csak nem is azért nem látta, mert hiányzott az időrend fegyelme vagy - azért ez már fájdalmasabb - az érzékeny minőségi szelekció.
A vállalkozás szakmai okból azért semmi - noha a belefektetett munka, pénz, paripa, fegyver óriási -, mert a kurátor kiindulópontja a művészet természetétől alapvetően idegen. "A kiállítás egy olyan kérdés nyomába eredt - olvasható a tárlat nyitófalán - hogy miféle módon lehetséges megváltás az ember számára a modernitással kezdődő nyugati kultúrában?" A művészet az efféle mesterségesen föltett kérdésre ugyanis nem tud és nem is akarhat válaszolni. Mint ahogy hiába faggatták például akkor, amikor a múltban a munkásmozgalom ügye volt terítéken, és hiába fogják faggatni a jövőben, amikor a környezetvédelem köréből vágyik a kurátor reprezentatív mintát venni.
A művészet egy darabig tetszhalott tárgyként hagyja magát ide-oda dobálni. Engedelmeskedik valamennyi rendezői szeszélynek. Ha a kurátorok, menedzserek, művelődésszervezők, politikusok a megváltásról elmélkednek, kicsit lefekszik nekik. Aztán fölkel, megy a maga saját útján, legföljebb nem dönt csúcsot a nézőszámmal."
P. Szűcs Julianna elemző írása a MODEM legújabb kiállításáról az alábbi linkre kattintva olvasható teljes terjedelmében:
http://www.nol.hu/lap/hetvege/20090829-messiasok_-_igeny_szerint