Miért? A demokratikus ellenzék más látószögből

A liberális demokráciák válságba kerülésének okai összetettek, és túlmutatnak egy-egy állam cselekvési lehetőségein, ugyanakkor súlyos belpolitikai következményeik is vannak. A demokratikus értékek megkérdőjelezése a mai általános értékválsággal jár együtt. Az eszköztelenség egyik fő oka, hogy még mindig nem kezeljük evidenciaként, hogy a politikai küzdelem már nem demokratikus keretek közt folyik a végsőkig polarizálódott társadalmakban. Egyes politikai szereplők, a demokratikus intézményeket felhasználva és velük visszaélve, úgy léptek be a politikai küzdőtérre, hogy nincs is szándékukban betartani a demokratikus normákat. (Magyarországon például ez a folyamat már az első Orbán-kormány hatalomra jutásával elkezdődött.) Kétségtelen, hogy széles társadalmi rétegek számára nem nyilvánvalóak a demokratikus jogállam előnyei, ezért kerülhetnek könnyen olyan nézetek terjesztőinek csapdájába, akik szerint egyenesen a liberális demokráciák okozzák a problémákat, amelyekre a megoldást ők jobban tudják, csak sokkal több hatalmat kell kapniuk.

Ezek az erők már régen nem demokratikus szereplők. Mégsem így tekintettünk rájuk már kezdettől fogva. Pedig egyáltalán nem mellékes kérdésről van szó, mert a közfelfogás a demokráciáról nagyon is befolyásolja a társadalmi attitűdöt a demokráciát romboló megnyilvánulásokkal szemben. Ha az az üzenet a meghatározó, hogy antidemokratikus eszközöket alkalmazni normális, akkor a társadalom immunrendszere sérül, a jelenség eszkalálódhat, és a demokratikus rend létét veszélyezteti. Holott már régen széles körű állampolgári fellépésre, társadalmi megmozdulásokra lett volna és lenne szükség az alapvető értékek, jogok védelmében. Nemcsak immorális tehát, hanem politikai hiba az, ha a társadalmi közítélet a demokratikus normákat gátlástalanul felrúgó, az anómiában érdekelt fél felülkerekedése miatt a demokrácia fennmaradásáért felelősséget érző, ezért ennek kereteit betartva küzdő szereplőket hibáztatja egyedül. Ez kontraproduktív is, mert olyan indulatokat kelt a sikertelen politika képviselőivel szemben, ami gyengíti a demokratikus oldalt, megosztva az erőiket. A politikai szereplők felelőssége mellett érdemes számba vennünk, hogy a társadalom mely aktorainak mulasztásai, téves nézetei játszanak még kulcsfontosságú szerepet a demokratikus rend megingásában. Ezek nagyon is felelősek azért, ha a társadalom önvédelmi reflexei nem működnek.

Az állampolgárok demokrácia iránti elkötelezettségét szolgáló tanulási folyamatnak valójában már az iskolában kellene kezdődnie, de a közgondolkodásra ható társadalmi szegmensekben (a sajtóban, a politikát közvetítő térben, közéleti beszélgetésekben, politikai elemzésekben stb.) is mindig jelen kellene lennie az ezt tükröző magatartásnak és beszédmódnak. Ez segíthetne a választópolgár felvértezésében, hogy észlelni tudja, ha megszokott biztonsága, korábban kivívott jogai veszélybe kerülnek destruktív politikai törekvések miatt. A tradicionális nyugati demokráciákban egy ideig ezt tudták, mára belekényelmesedtek a jóléti társadalmak nyújtotta biztonságba, a harmincöt éve létrejött kelet-közép-európai új demokráciákban meg nem is voltak ilyen történelmi tapasztalatok.

Magyarország egyenesen illiberális mintaország lett, ahol rövid demokratikus periódus után, EU-s tagállamként először sikerült egy demokratikusan megválasztott politikai erőnek az alkotmányos jogállamot felszámolnia minden fék és ellensúly kiiktatásával, a választási rendszer önkényes és egyoldalú átalakításával, végül az állam foglyul ejtésével. A hatalmi önkény elsősorban a társadalmi nyilvánosság eluralásával, egy alternatív valóság megteremtésével operált. Ez már az első Orbán-kormány idején sejthető volt, hiszen a Fidesz a nyilvánosság korlátozására és a hatalom koncentrálására komoly hajlandóságot mutatott. Az ellenzékben töltött évek során igazolta, hogy elutasítja a konszenzuális demokráciát. „Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon”, hirdették, ennek ellenére szerezhettek kétharmadot 2010-ben, mert a magyar választók ilyen előzmények ellenére elhitték, hogy ez a politikai alakulat kétharmados túlerővel majd a közjó érdekében fog kormányozni.

A mára kiépült önkényuralomban, az egyoldalúan átalakított politikai rendszer feltételei között elég csak a hatalmon lévők szavazótáborának politizálnia, mert elegendő csak az ő szavazatuk a hatalom megtartásához. Sikerült olyan végletesen polarizált nyilvánosságtereket teremteni, amelyek egymás mellett léteznek, átjárás nélkül. A hazudozás, a megtévesztés, a manipuláció válhatott a politizálás alapjává.

Az internet elterjedésével, a közösségi hálókkal, azzal, hogy az információt, így a hazugságot, az álhíreket is mindenkihez bármikor el lehet juttatni, az ilyen véleménybuborékok már úgy is létrehozhatók, hogy nem foglalják el a nyilvánosság egészét. (Ezt láthatjuk az Egyesült Királyságban vagy az USA-ban.) A nyilvánosságnak az a szerepe, hogy a hazugság leleplezését segítse, már a múlté. A nyilvánosság mára elbizonytalanít, azt szolgálja, hogy a valóság hitkérdéssé váljon. De hitkérdés lett minden érték, köztük a demokratikus értékek, minden tekintély, köztük a tudományé is.

A hazai politikai kultúra a fent leírtakhoz kedvező terepként további gyengeségeket is mutat, mert szerintem a sajtó és a politikát közvetítő közeg szereplői többnyire soha nem is voltak tisztában azzal, hogy mi a felelősségük. Általában se a sajtó, se az elemzők nem az állampolgárok szemszögéből, alkotmányos jogaik felől közelítve magyarázzák a napi közéleti eseményeket még a demokratikus térfélen sem, inkább azzal traktálják az érdeklődő polgárokat, hogy valamely politikus vagy párt szempontjából miért is logikus az, amit csinálnak. Nem arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen hátrányai vannak, ha az állampolgárt nem érdeklik a saját jogai, csak a gazdasági helyzetére figyel, hanem egyenesen azt sulykolják, hogy ez így rendben van, és ehhez kell igazodniuk a politikusoknak is. A sajtóban és általában a politikai kérdésekről megszólalókban az a tévhit él, hogy a függetlenség azt jelenti, hogy a vélemény mögött semmilyen értékrend nem áll, holott egy demokráciában a nihilizmus helyett a demokrácia iránti elkötelezettség alapelvárás lenne, iránytű a véleményalkotásban.

A Policy Solutions egy nemrég közreadott, nyolc ország részvételével készült vizsgálatában a kutatók többek közt arra a következtetésre jutottak,1 hogy „összehasonlítva más európai országokkal, ahol ezt a mutatót mérték, a demokratikus kompetencia szintje Magyarországon a legalacsonyabb, a válaszadók 72 százalékának van fogalma a demokratikus alapelvekről”. A magyar demokrácia jövőbeni fejlődése szempontjából különösen fontosnak tartják a fiatalok tudásának fejlesztését a demokratikus intézmények szerepéről, működéséről. Ugyanis „Magyarországon a legfiatalabb korosztály tagjainál a legalacsonyabb a demokratikus kompetencia szintje”. Kiderült az is, hogy „nemzetközi összehasonlításban a magyar választók kevésbé büntetik a politikusokat a demokratikus normák megsértéséért”.

*

A fenti vizsgálat eredményei megerősítettek abban a véleményemben, hogy a magyar választók nem érzékelik kellő súllyal a saját felelősségüket a közélet alakulásában. A kudarcokért hajlamosak csak másokat, a pártokat, a veszteseket hibáztatni, amiből egyenesen következik a bűnbakképzés, a másra várás. Ezt az állampolgári attitűdöt erősítik a politikai véleményformálók is. Ám míg a politikát közvetítő közeg felelősségének kiemelése jogos, a választót nem érdemes hibáztatni, mert az ő demokratikus kompetenciájának növelése társadalomirányítási, oktatási feladat lenne, amihez a társadalmi konszenzus jó ideje hiányzik. Viszont olyan körülményről van szó, amely nem hagyható figyelmen kívül, amikor a politikai történések miértjére keresünk választ, beleértve azt a kérdést is, milyen elvárások játszanak szerepet egy új vezetővel szemben. Erre jó példa az, ahogy az ellenzéki politikai térfél élére Magyar Péter kerülhetett.

Magyar Péter előtt, aki az utolsó pillanatig az Orbán-rendszer kiszolgálója volt, a pályát az Orbán-kormány lejtmenete, erkölcsi válságát leleplező helyzetek sora nyitotta meg, valamint az ellenzék eddigi sikertelensége, illetve az a közvélekedés, amely a sikertelenségért kizárólag az ellenzéket tette meg bűnbakká. Az EP-választáson kiemelkedő eredményt ért el pártjával, a bennfentesség sejtelmessége is erősítette. Sokan hisznek benne, mert erősnek tűnik, és erős, mert sokan hisznek benne. Hívei számára legitimációnak ennyi elég is. (Csigó Péter a Mérce.hu-n megjelent cikksorozatában2 frappáns és szemléletes magyarázatot ad a választói bizalom robbanásszerű növekedésére.)

Ugyanakkor az ellenzéki szavazók egy olyan, jobboldali beállítottságú embert favorizálnak, aki nemcsak a Fideszt, de az eddigi ellenzéki pártokat is ellenségként kezeli, és aki szerintem Magyarország sorskérdéseit nem ismeri fel, illetve nem vállalja fel. A demokratikus értékek és elvek nála nem belülről jönnek, nem mozgatják iránytűként, inkább csak plakátra írt jelszavaknak látszanak. Mondandója és tettei ezért inkoherensek.

Egyfelől nem tekinti Magyarország szempontjából sorskérdésnek, hogy a Nyugathoz tartozzon, amit az ország jelenlegi vezetője, Orbán Viktor súlyosan veszélyeztet. Ha így tekintené, akkor ellenzéki vezetőként egyértelművé tenné, hogy az EU megerősítését szolgáló lépéseket határozottan képviselni akarja, az Európa védelmét szolgáló intézkedéseket, beleértve Ukrajna védelmét az orosz agresszióval szemben, nyíltan és bátran támogatja. Ehhez képest ezt a fontos kérdéskört Magyar Péter taktikai kérdéssé silányítja. Rendszeresen szavaz a Fidesz érdekeinek megfelelően az EP-ben, állítólag abból a megfontolásból, hogy kiábrándult fideszes szavazókat nyerjen meg magának. Hogy ez utóbbi reális elképzelés-e, amellett hogy elvtelen, arra később visszatérek.

Másfelől nem tud vagy nem akar különbséget tenni demokratikus kormányzás, demokratikus pártok és a Fidesz között. Folyamatos egalizálásával ennek a határnak a meghúzását is taktikai kérdéssé fokozza le, ezzel a társadalom demokráciadeficitjére épít, ahogy a Fidesz is teszi. Így nem meglepő, hogy nincs koherens cselekvési terve az ország demokratizálására. Meghirdetett programja egy heterogén kívánságlista teljesítésének ígérete. Szembeötlően hallgat például arról a tényről mint minden lehetséges változás peremfeltételéről, hogy az ország már több mint nyolc éve veszélyhelyzetekre hivatkozással újra és újra megszavazott különleges jogrendben él. Amíg ez a jogrend fennáll, a kormány, élén a kormányfővel, szinte bármilyen döntésre fel van jogosítva, a fennálló törvényekkel szemben is.

Nem beszél arról, hogy demokratikus alkotmánytervezetet kell készíteni, hogy ennek milyen fő alapvetései lennének, és mikor kívánja ezt a társadalom elé tárni. Nem beszél arról, hogy a jelenlegi választási rendszert miként alakítaná át. Miután az ellenzéket egységesen ellenségként kezeli, nem tudjuk, hogy esetleges győzelme után miként csatornázódhatna be a politika rendszerbe a jobboldali (Tisza Párt) és a szélsőjobboldali (Fidesz) nézeteinek képviselete mellé a baloldali és liberális értékeket vallók képviselete is.

Ugyanakkor nincs mögötte működő párt beszélő politikusokkal. A pályázatok útján eddig begyűjtött Tisza-képviselők az EP-ben és a Fővárosi Közgyűlésben nem rendelkeznek önálló arccal. Magyar Péter pályázatokkal keres országgyűlési képviselőket, de minden fontos állami poszt betöltésére is ezt a módszert alkalmazza, miközben kizár mindenkit, aki eddig más pártokban politizált és tapasztalatokat szerezhetett. A pályáztatási módszert sokan briliánsnak gondolják, hiszen az „egyszeri választó” folyton az új arcokat követelte, most megkaphatja. Ám mégis milyen kormányzó politikusi gárda kerekedhet ki egy olyan társaságból, amelynek minden tagját a pártvezető és néhány munkatársa választja majd ki politikusi előélet igénye nélkül? Így a parlament és a kormány ismét a miniszterelnökhöz lesz lojális, az előbbi nem lesz alkalmas az utóbbi ellenőrzésére.

A Fővárosi Közgyűlésben viszont már van tapasztalatunk a Tisza Párt politizálásáról a gyakorlatban. Sajnálattal láthatjuk, hogy a pártelnök a közgyűlést a pártpolitizálás terepévé degradálja. Magyar Péternek nincs víziója az önkormányzatiságról. Nincs egy látlelet a fejében arról, hogy Orbán rendszere hova juttatta a helyi ügyek képviseletének és intézésének kultúráját. Nem beszél arról, hogy ez a rombolás ma is tart. Felülemelkedik azon, hogy a főváros milyen öt éven van túl, hogy az Orbán-kormány hatalmi visszaélései közepette, csorbított jogokkal és forrásokkal állt helyt. Ehelyett arra törekszik, hogy fals módon egyenlőségjelet tehessen a Fidesz és a fővárosban korábban többséggel rendelkező ellenzéki politikusok, illetve pártok közé. Miközben a Tisza Párt nem vállal felelősséggel járó feladatot, Magyar Péter úgy tesz, mintha a Fidesz nem ugyanúgy szorongatná a fővárost jelenleg is, mint korábban, mintha az elvárásait ettől függetlenül megfogalmazhatná. Ez a helyzet rávilágíthat az ún. kormányzóképesség problematikájára is.

Egy közvélemény-kutatásban megkérdezték a magyar választókat, hogy mennyire tartják kormányzóképesnek az új alakulatot.3 A Tiszát csak két százalékkal kevesebben tartották kormányzóképesnek, mint a Fideszt, arra a kérdésre pedig, hogy a Fidesz vagy a Tisza kezelné-e jobban a gazdaságot, a Tisza kapott két százalékponttal több szavazatot. Az eredmény ismeretében felmerül a kérdés, vajon értik-e a választók, hogy mit jelent a kormányzóképesség. Szerintem nálunk ezen sajnos azt értik, hogy vajon ki képes letolni leginkább az ország torkán az akaratát. A konszenzus- és kompromisszumkészségnek semmilyen értéke nincs, tehát a kormányzóképességet kizárólag a politikai erővel azonosítják, egyéb feltételei nem is vizsgálandók. (Sőt, a politikai erő mibenlétét sem vizsgálják, egyszerűen azonosítják az aktuális támogatottsági adatokkal. Így lehetséges, hogy el tudják képzelni egy előrehozott választás kikényszerítését egy olyan politikai erő által, amelyik hatékonyságát még semmilyen lényegi változás elérése érdekében nem mutatta meg.) A magyar választó láthatóan nem foglalkozik azzal, hogy aki győz, vajon hogy fog majd kormányozni.

Kérdés, hogy egy magára kizárólagos ellenzéki megoldásként tekintő pártnak érdemes-e a fideszes elvárásokhoz igazodva politizálnia. A magyar közéletben évtizedek óta tartja magát az a nézet, hogy a Fideszt csak átpártoló fideszes szavazókkal lehet leváltani, ezért az ügyes ellenzéki politikusnak úgy kell beszélnie, hogy magához tudja édesgetni őket. Figyelnie kell, hogy a Fidesz miként reagál a szavaira vagy tetteire. Tilos kapcsolatba kerülnie a Fidesz által tudatosan lejáratott személyekkel, mert akkor népszerűtlenné válik stb. Mindez fontosabb annál, hogy milyen értékekhez, elvekhez tartja magát. Ezt a vélekedést szinte magától értetődőnek tekinti az ellenzéki sajtó, és a választók jó része is.

Ugyanakkor a közvélemény-kutatók mindig elmondják, hogy az ellenzéki pártok szavazóbázisa elsősorban nem a Fideszből bővülhet, legfeljebb egy-két kivétel fordul elő, hanem a bizonytalanok táborából.4 Olyan bizonytalanokról van szó, akik akarnak szavazni, csak még nem döntötték el, hogy kire. (A fideszes szavazók a legjobb esetben passzívvá válnak.)

Valójában kockázatos is az a tévhit, hogy fideszes szavazókra bármilyen áron szükség van, ezért a megnyerésük érdekében a következetes értékképviseletről le kell mondani. A megfelelési kényszer következtében el lehet veszíteni olyan tudatos, eddig is ellenzéki szavazókat, akik számára az ilyen politika vállalhatatlanná válik. (Lásd Márki-Zay Péter esetét.)

*

Összegezve: Magyar Péter hirtelen felemelkedése sok véletlen együttállás következménye, de fontos feltétele a sikerének a hazai politikai kultúra súlyos deficitje is. Ez a deficit magyarázza, hogy támogatói nem észlelik, egyelőre csak egy médiapártról beszélhetünk, amelyet kizárólag a vezetője személyesít meg. Azt sem, hogy a párt már létező tagjai, képviselői arctalanságra és hallgatásra vannak ítélve. Az aktuális politikai erő bűvöletében a támogatóknak nincsenek elvárásaik, csak reménykedő várakozásaik. Kritikát semmivel szemben nem fogalmaznak meg, azokkal az alapkérdésekkel kapcsolatban sem, amelyeket fentebb részleteztem. Sajnos egyelőre ez a hozzáállás jellemzi – ritka kivétellel – az ellenzéki sajtó és a politikai köztér szereplőit is.

A valódi változáshoz mindezeken változtatni kéne.

Lánczos Veronika

Miért?

A demokratikus ellenzék más látószögből

VISSZHANG - LXIX. évfolyam, 4. szám, 2025. január 24.