′68: Orbán ellenforradalma

A ′68-as Párizs által jogaiba visszaállítani kívánt természetes észjárással nem is lehetne megérteni, hogy mitől ugrott neki Orbán épp ennek az évnek, amely bármily fontos volt is, még sohasem keltette föl érdeklődését. Még akkor sem, hogy ha saját élete - szabadságlázadás egy egyetemi kollégiumból indítva - éppenséggel fogékonynyá tehette volna erre. De nem. 2007-ig várt, hogy kulturális ellenforradalomnak nevezzen valamit, ami eddig sohasem izgatta.

 

A rejtvény megfejtése szimplán politikai. A magyar jobboldal vezetőjének Berlusconi és Stoiber bukása utáni új reménybeli szövetségese, Nicolas Sarközy, nemrég megválasztott francia államfő hozta be éppen ilyenformán a politikai beszédbe ′68-at. Neki persze lehettek is ezzel kapcsolatos élményei, ezzel együtt jóval finomabban fogalmazott a választási kampányában, mint ahogyan azt Orbán magyarra fordította. Forradalomnak nevezte ′68-at, amely fellázadt a kötelesség ellen, s amely, miután elvégezte a dolgát, ellenforradalmat tesz szükségessé: munka, rend, fegyelem és vállalkozó kedv szegezendő a formákat bontó lázadással szembe. Daniel Cohn-Benditnek, az egykori ′68-asból lett mai politikusnak ez is elég volt ahhoz, hogy sztálinistának nevezze Sarközy tételeit. Pedig ezekhez képest Orbán körülbelül annyira ment még jobbra, mint amennnyire a térképpel szembe fordulva Budapest ebbe az irányba esik a francia fővárostól. Sokkal több ez, mint ezer kilométer. Orbán szerint az a kulturális ellenforradalom, amely "′68-ban indult Európában, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a szabadság útjába álló akadályokat le kell bontani (...) hogy az egyéni szabadság kiteljesedéséhez meg kell szabadítani az egyént a közösségi természetű kötelékeitől."

 

Ezen a ponton egyperces szünetet kell adnunk a gyásznak, egy másikat a döbbenetnek. Az első annak a pillanatnak szól, amelyben csendes főhajtással tudomásul vesszük, hogy egy egykori liberális politikus a szabadság akadályainak lebontását kulturális ellenforradalomnak nevezi, a másik, a megrökönyödés, annak a magyar közgondolkodást befolyásoló férfinak szól, aki ma olyan bélyeget nyom Párizsra, a világtörténelem egyik legfontosabb évére, amely durván hamis. Igaz, Párizs előre válaszolt: "A politikai beszéd ellenforradalmi..."

 

A tusnádfürdői beszédnek voltak ennél szabálytalanabb, mélyebb ütései is, de azok csak számunkra érthetőek. Ez a szemellenzős kitekintés a maga szokatlanságával azokat is értelmezi. Orbán szerint, "amikor a ′68-asok azt mondták, hogy az egyént a szabadság érdekében meg kell szabadítani a vele született tulajdonságoktól, akkor ilyesmikre gondoltak, mint a nyelv köteléke, a származás köteléke, amitől szabadulni kell, és a nemi identitás is olyan kötelék, amelytől jobb, ha az ember szabadul(...) Nincsen jó és rossz, csak attól függ van. Ez a ′68-as életérzés, a kulturális ellenforradalom lényege."

 

Csakhogy van ám rossz is ′68 szerint: az elnyomás, az erőszak, a szabadsághiány, az autonómiától való megfosztottság, a hierarchikussá tett létezés. Ez a mai Orbán szerint ellenforradalmi értékkatalógus? Aligha. A máig érvényes párizsi értékek szerint inkább az ő politikai beszéde az ellenforradalmi.

 

1968 ugyanis a vietnami háború elleni lázadás, a prágai emberarcú szocializmus-kísérlet, a fiatalság emancipációja, a nők küzdelme az önrendelkezésért, az abortusz jogáért, az amerikai színes bőrűek egyenjogúságáért vívott harcának éve. A politika teljhatalma elleni lázadásé. Az "ellenforradalom" kulturális demonstrációja a Szelíd motorosok, az Eper és vér, a Zabriskie Point, az If, a Hair.

 

A magyar jobboldal vezetője nem állt meg azonban ott, hogy néhány durva mondattal kiátkozza a jelenből az elmúlt fél évszázad szabadságszülötteit. Megadta az új értékeket is, amelyek nevében Európa túllendülhet ezen az ellenforradalmi stáción. Ha ezek valóban új impulzusokat adnak a döbbenetes erővel forgó világban való termékeny újrapozícionáláshoz, talán még lenne rá ok, hogy megfontoljuk Orbán ajánlatát 1968-ról, illetve a későbbiekben, a jobb- és a baloldal megváltozó szerepéről s a szegénységről.

 

Az újként feltüntetett értékek azonban a következők: nemzet, demokrácia, verseny, szociális elkötelezettség. Nehéz beleborzongani az újdonság varázsába e kétségkívül érvényes értéksor láttán. Mindegyik darab évszázados. Van, amelyik évezredes. Mindezt érzékelheti a tusnádfürdői szónok is, ugyanis ilyen alapértékekhez csak apokaliptikus helyzetben menekül az ember. Hát szolgáltat ilyet is: a ′68-ban gyökerező politikai-kulturális irányzat Orbán szerint szembefordult a teremtés rendjével.

 

A "teremtés rendje" mint politikai etalon szerintem azonban alkalmazhatatlan egy vallásilag korántsem egyértékű, a teremtést meglehetősen sokféleképpen értelmező, és mégis rengeteg érvényes kultúrát megélő világban. Belátom persze, hogy mindez a maga megengedő attitűdjével afféle ′68-as gondolat, a problémát tehát a vitatott állítás felől tekintve nem megoldottam, hanem eszkaláltam.

 

Orbán Viktor az európai gondolkodásban a következő új eszméktől várja a fordulatot: ismét polgárjogot nyer a felismerés, hogy csak Isten képes egyedül a semmiből teremteni. Az ember csak párban képes életet létrehozni. Ez volna az első új tétele az európai politikának.

 

Aha.

 

A második: az ember közösségi lény.

 

Ez az az új tétel, amelyet Arisztotelész még úgy fogalmazott meg, hogy az ember zoón politikon.

 

Továbbá: Európa állítólag eljutott oda, hogy nem igaz, hogy a totális szabadság eléréséhez az összes falat le kell dönteni.

 

Ki mondta azt, aminek Európa ezek szerint rájött az ellenkezőjére? Sohasem tudjuk meg. Politikai beszédben gyakran megesik - Orbánnál mindig -, hogy nem nevezik meg és így nem is konkrétan cáfolják az ellenfelet. Közkeletű...

 

Sem az orbáni beszéd belső rendszerében, sem abban nem találni biztos pontokat, hogy miért éppen most érett meg az idő az ellenforradalmárok leleplezésére. Néhány évvel ezelőtt, amikor a német Stoiber volt Orbán egyik legfőbb európai szövetségese, hirtelen minden előzmény nélkül a szudétanémetek számára is igen sérelmes benesi dekrétumok elítélése vált számára fontossá, amelyek azóta sem kerültek szóba. Lehet, hogy ennyiről van szó, lehet, hogy többről. Berlusconi, Stoiber után most Sarkozy az etalon?

 

Ha tovább figyeljük a tusnádfürői beszédet, beleütközünk egy másik "nagyfogalom", a PC (politically correct) letaglózásába is, amely állítólag szintén ′68-as ügy volna, de idejét múlta. Valójában azonban a kifejezés amerikai eredetű, fénykora a hetvenes évekre esik, s a diszkriminációmentes közbeszéd megteremtését célozza, néha talán mulatságos formákban, de semmiképpen sem kárhoztathatóan. Orbán azonban leselejtezte a PC-t.

 

Pedig a szegénységről frappáns meghatározásokat találni a politikai korrektség szótáraiban: economically marginalized, economically unprepared, monetarily challenged. Vagyis gazdaságilag marginalizált, illetve felkészületlen, avagy pénzügyi kihívásokkal küszködő.

 

A szegénységgel kapcsolatos politikailag korrekt beszéd kívánalma azonban Orbán Viktor esetében ennél mélyebb kihívásokat jelent. Itt már befelé fordul. A ′68-as tételsornál csak a baloldal - és az ügyben hagyományosan maoista múlttal bekavart egykori demokratikus ellenzék, mai liberális alapítók - általában vett lejáratása az egyik fontos motívum. A szegénységnél már nagyobb a tét. Itt már tisztán célkeresztbe kerül a baloldal. Az a politikai pólus, amelynek önmagában nincs is már értelme, hiszen Orbán szerint - bár az egész világ ebben a felosztásban működik -, a politikai bal-, illetve jobboldal kifejezés elveszítette már a jelentését. Vagyis egy az igazság, azt meg kell találni, minden más érvénytelen. Ez hát a totális igazság, a totális győzelem, illetve vereség logikája. De hol vannak a zászlók?

 

Ebben a már említett forradalmi tételek - mint például az ember párosan teremt - mellett a szegénység elleni közdelemre való alkalmasság a hatalomra segítő legfontosabb képesség. Orbán úgy látja, a baloldal ennek híján van. Valamiért e tekintetben saját politikai szervezetét érzi felkentnek. A miérttel adós. Saját kormányzati múltjára pedig sikerrel nem hivatkozhat.

 

Zavarba ejtő, hogy most e harcos beszédben is a lakosságnak csak egyharmadát látja elszegényedve. Ezek szerint tartja magát ahhoz, hogy tizenkét hónap alatt megfordította az ország sorsát. 2000 februárjának első csütörtökén miniszterelnökként a Vigadóban még arról számolt be, hogy szemben a nyugati társadalmak egyharmad szegény kétharmad gazdag képletével, nálunk éppen fordított a helyzet. Kétharmadnyi az egyik napról a másikra élők aránya. Rá egy évvel megtudhattuk, hogy miniszterelnöksége harmadik évében öt gyerekből immár csak kettő születik szegény családba. Mitől? Nem tudni.

 

Nagy taps volt.

 

Eközben a Fidesz kormányon a gyerekes családoknak nyújtott állami segítségből sokkal többet juttatott a jól keresőknek, mint a nélkülözőknek. A legnagyobb tételt jelentő adókedvezmény a családok kétharmadához, ezen belül a gyerekeknek ennél jelentősen kisebb részéhez jutott el. Az alacsony keresetűek számára különösen fontos adójóváírás mértékét húsz százalékról tíz százalékra csökkentették. A családi pótlékot éveken át nem emelték, a kiegészítő pótlékot is csak alig. Minthogy család-, illetve szociális támogatásra ebben a ciklusban arányaiban alig-alig jutott több, mint az előzőben, nem lehet mást mondani, mint hogy a valóban - lakáshitel-konstrukciókkal, Széchenyi-tervvel, diákhitellel - kedvezményezett középosztálybeliek a korábban a rászorultaknak adott pénzt kapták meg. A legjobban ellátottak és a legrászorultabbak közötti egyébként is nagy, hétszeres különbség ebben a ciklusban a Tárki szerint a nyolcszorosára nőtt. Azóta viszont - megint csak a Tárki adatai alapján - csökkent. Ez volt az időszak, amikor Thomas Shreiber, az ismert publicista "un parti populaire bourgeois"-nak minősítette a Fideszt. Burzsoá néppártnak.

 

És mégis: ma a szegényekkel való szövetségben jelöli ki Orbán a középosztály, és persze a Fidesz küldetését. Különben a szegények az oligarchiával fognak szövetséget kötni - jósolja a vészt Orbán, itt már végképp tanácstalanságban hagyva a befogadót arról, mire is gondol.

 

Ettől még érezzük. Ez az a sor, amelyet Orbán még a Horn-kormány ciklusának első felében kezdett meg azzal, hogy az SZDSZ vezette kulturális tárcát a magyarság tudatos szellemi tönkretételével vádolta, folytatódott az az 1997-es Új ellenzéki nyilatkozattal, benne a hatalmon lévők idegenszerűségéről szóló (múlt időbe tett) utalással, s ezen az úton haladva lehetett eljutni a két évvel ezelőtti tusnádfürdői beszédig, amely szerint a magyar baloldal, amikor tehette, mindig rárontott nemzetére, példaként Rákosi Mátyást és Kun Bélát idézve, hozzá egy csak nehezen nem félreérthető utalás bizonyos genetikai kötöttségekre, most pedig a cserbenhagyott szegénységre, amellyel az oligarchia azonban vészterhesen szövetkezhet.

 

Mindez egy olyan magyar világot fest, amelyben érvényesen csak egyetlen, vallási erejű, meghatározhatatlanul általános törvény igazgat egyetlen érvényes ágensén keresztül, minden mást a politikain is túlmenő, erkölcsi érvénytelenség világába száműzve.

 

Orbán valamit jól érzett meg: ez az a világ, amiből a hatvanyolcasoknak is elegük volt. És ez az, ami miatt azt mondják, hogy az akkori szabadság-életforradalom (mert politikai hatalmat nem akart) benne van minden mai el nem tévesztett mondatban.

 

A Forman-féle Hair utolsó jelenetére emlékezve - a jó fiú Bukowsky helyett a Vietnamban meghalt Berger sírja előtt állnak a barátai - reménykedjünk, az a szabadság többé nem visszavehető. Csak Berger halt meg ′68-ban. És őt meg úgy sem feledjük.

Népszabadság • Nagy N. Péter   • 2007. július 29.