A Fogyasztóvédelmi Egyesületek Országos Szövetsége véleménye a banki magatartási kódexről

I. Általánosságban elmondható, hogy üdvözlendő, hogy a legnagyobb hitelintézetek bevonásával a jelenlegi gazdasági helyzetet figyelembe véve sor került egy magatartási kódex elfogadására és aláírására. A Kódex több elemének elfogadását sikerként értékeljük, erre a későbbiekben részletesen kitérünk. Ugyanakkor a Kódex hatékonyságát Szövetségünk több okból nem látja kellőképpen biztosítottnak.

 

Bár a Kódex célja, „hogy megerősítse a lakossági hitelfelvevők és a hitelezők közötti kapcsolatban nélkülözhetetlen bizalmat”, ez aligha valósulhat meg egy csupán önkéntes aláíráson alapuló, az önszabályozás eszközét alapul vevő dokumentummal. Ehhez csak a jogszabályi környezet biztosíthatna kellő hatékonyságot, amennyiben pedig ezen jogszabályok nem kellően érvényesülhetnek, úgy azokat kell módosítania az illetékes jogalkotó szerveknek.

 

Ezt támasztja alá az is, hogy már volt olyan bank, amely kifejezte, nem kíván az aláírók között szerepelni. Megfelelő jogszabályi rendelkezésekkel aligha bújhatna ki egy hitelintézet bármifajta, törvény vagy rendelet által szabályozott kötelezettsége alól.

 

Szintén a Kódex hatékonyságát csökkenti, hogy rendelkezéseinek többsége általánosságokat tartalmaz, és csupán néhány esetben biztosít valódi védelmet a fogyasztóknak. A Kódex által sem érezhetik ugyanakkor magukat nagyobb biztonságban a fogyasztók, hiszen a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete a későbbiekben sem bírálhat el egyedi jogvitákat, a Kódex pedig nem ösztönöz arra, hogy a fogyasztók által igénybe vett békéltető testületi eljárásokban a vállalkozások alávetési nyilatkozatot tegyenek.

 

Itt kell megjegyeznünk, hogy a Kódex csupán a jövőre nézve szolgálhat segítségül, hiszen nem rendezi a jelenlegi jogviszonyokhoz kapcsolódó problémákat, tehát, aki már bajban van, a Kódexhez biztosan nem fordulhat támogatásért. Ezért a Kódex mellett sokkal jobban támogatná Szövetségünk azt, ha az állam, illetve az egyes helyi önkormányzatok nyújtanának segítő kezet a már-már vészhelyzetbe jutott egyes ügyfeleknek.

 

 

II. A Kódex Preambuluma egy az egyben a fentieket támasztja alá. Az, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (a továbbiakban PSZÁF) a Kódexhez nem csatlakozó intézmények listáját nyilvánosan közzéteszi, aligha segít a fogyasztóknak, az már sokkal inkább – és remélhetőleg a gyakorlatban ez meg is valósul –, hogy „a Kódexhez csatlakozó intézmények körében a Kódex valamennyi rendelkezésének betartását folyamatosan ellenőrzi” – bár a  megállapítások következménye ebben az esetben is csak a honlapon való közzététel.

 

Szintén megfoghatatlan azon mondatrész, mely szerint „a hatályos magyar jogszabályokat erkölcsi normák figyelembe vételével kiegészítve erősítik az elégedett fogyasztókért folytatott piaci versenyt”. Bár kétségkívül „megható” erkölcsi normák emlegetése, a mai piaci viszonyokat és az egyenlőtlen helyzetben lévő két fél közötti különbséget figyelembe véve aligha képzelhető el a két fél látványos összeborulása.

 

Pozitív, hogy a Kódex hatálya a hitelintézetek mellett kiterjed az összes lakossági hitelezéssel foglalkozó pénzügyi intézményre, a hatékonyság azonban megint csak annak függvénye, ténylegesen mennyi pénzügyi intézmény írja alá a Kódexet.

 

III. A felelős hitelezés általános normái címet viselő I. szakasz olyan szabályokat tartalmaz, melyek vagy megfoghatatlanok, vagy feltétlenül törvényi szabályozást igényelnének. Az a kitétel, hogy „a hitelezők csak eszközfedezeti alapon, jövedelem vizsgálata nélküli hitelt korlátozottan nyújtanak”, semmiképpen sem egy önszabályozó Kódex kereteiben kellene, hogy megjelenítést nyerjen.

 

Érthetetlen, hogy miért szerepel a Kódexben olyan kitétel, mint hogy „a hitelezők ügyfeleiknek a nyújtandó szolgáltatásról korrekt és teljes körű tájékoztatás adnak.” Ez idáig talán nem volt kötelezettsége a pénzintézeteknek?

 

Ezzel szemben az olyan kitételek, mint hogy „olyan fogyasztó magatartását veszik alapul a hitelezők, aki ésszerűen tájékozott, az adott helyzetben elvárható figyelmességgel és körültekintéssel jár el”, ugyanúgy „behajthatatlanok”, mint „az ügyféllel szemben együttműködő, rugalmas, segítőkész bánásmódot tanúsító” hitelezők kifejezés.   

 

 

IV. A Szerződéskötés előtti hitelezői magatartás elvei címet viselő II. szakasz álláspontunk szerint a Kódex egyik legfontosabb, egyben leginkább követendő része a hitelintézetek számára, hiszen ebben a szituációban akár több évre előre eldől, milyen helyzetbe kerül a fogyasztó, ami aztán döntően befolyásolhatja önmaga és családja életét.

 

Így – bár a korábban leírtakat fenntartjuk, és tartunk a Kódex gyakorlati megvalósulásának és érvényesülésének hiányától – feltétlenül betartandónak, és a PSZÁF részéről ellenőrizendőnek tartjuk azt, hogy a hitelintézetek tegyék lehetővé saját eltérő feltételű termékei közötti összehasonlítást, és a PSZÁF honlapján szereplő termék-összehasonlításokra hívják fel a figyelmet.

 

Ezen felül a hitelezők szóbeli magyarázattal is szolgáljanak, miközben kerüljék a nem kifejtő, nehezen érthető, kizárólag a jogszabályhelyek megjelölésére szorítkozó tájékoztatást; egyértelműen határozzák meg a használt gazdasági és jogi fogalmakat; ne tekintsék ügyfeleik életkorát a hitelkérelem automatikus elutasítási indokának; ügyintézőiket folyamatosan ellenőrizzék; lehetőséget biztosítsanak a devizaalapú hitel devizában történő egyösszegű törlesztésére. Mindezek olyan előírások, melyek ellenőrizhetőek, nem teljesítésük esetén, amennyiben azt nem csak a Kódex, hanem a felek közötti szerződés is tartalmazza,  szankcionálhatóak.

 

Szintén rendkívül fontosnak tartjuk annak megvalósulását, hogy „megtakarítási termékkel kombinált hitelek értékesítésekor példával illusztrálva hívják fel az ügyfelek figyelmét ezen termékek kockázatára.”

 

Ahogy a fent felsorolt pontokban foglaltaknak, úgy jogszabályban kellene biztosítottnak lennie annak a rendelkezésnek is, mely szerint „amennyiben a hitelnyújtás feltétele hitelfedezeti célú életbiztosítás megkötése, akkor erre csak a pozitív hitelbírálatot követően, a hitelfolyósítás feltételeként kerülhessen sor.”

 

A gyakorlati tapasztalatok, illetve több társadalmi szervezet jelenleg még folyó közérdekű pere is azt mutatja, hogy különös jelentőséggel bírnak az egyes hitelintézetek által biztosított úgynevezett végtörlesztési lehetőségek, így az egész Kódex egyik legnagyobb eredményének tartjuk – feltéve annak érvényesülése esetén –, hogy „a hitelezők legkésőbb a szerződés megkötésekor írásban tájékoztatják ügyfeleiket arról, hogy van-e az ügyfélnek lehetősége a szerződés díjmentes felmondására.” Ezáltal elkerülhető olyan jogellenes, de a PSZÁF által nem szankcionált eset, mely szerint a hitelintézet a szerződés megkötését követően ró ki a fogyasztókra korábban nem említett végtörlesztési díjat.

 

 

V. A Kódex másik szakasza A szerződési feltételek futamidő alatti egyoldalú módosításához kapcsolódó szabályok címet viseli, mely a szimmetria elvét hivatott érvényesíteni.  Nem véletlenül módosította a Magyar Köztársaság Országgyűlése a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban Hpt.) vonatkozó rendelkezéseit, amely aztán elvezetett a bankok általános szerződési feltételeinek tisztességesnek aligha nevezhető módosításához, mely lényegében hozzájárult a Kódex megalkotásához.

 

És bár üdvözlendőnek tartjuk, hogy erre reagált a Kormányzat, a Bankszövetség és a PSZÁF is, attól tartunk, a 2009. december 1-jéig meghosszabbított moratórium lejártát követően ismételten – természetesen a jogszabályi rendelkezések által nyújtott kiskapuk figyelembe vételével – sor kerül a fogyasztókat hátrányosan érintő, nem a jogszabály-módosítás szellemiségének megfelelő módosításokra.

 

Ezt segítheti elő az, hogy a Kódex értelmében csak az úgynevezett „Ok-lista” kerül nyilvánosságra, míg az úgynevezett „Árazási Elvek” nem. Ez pedig ugyanahhoz vezethet, mint a korábbi szabályozás, azaz a fogyasztók nem fogják tudni, miért változtatja meg a bank egyoldalúan, az ő hátrányára ténylegesen a szerződését, még akkor sem, ha a Hpt. módosítása, illetve az „Ok-lista” ezt előírja.

 

Így a fogyasztók számára problémát okozhat a hitelező forrásköltségének változására vonatkozó kitétel, mely nem kizárólagos felsorolást tartalmaz, azaz ugyanúgy bármit beépíthet a hitelintézet, mint tette azt korábban. Szintén aggályos az ügyfél kockázati megítélésének megváltozása alá eső ok-lista kör, hiszen ebben a körben a hitelintézet belső, azaz saját adósminősítési szabályzata a releváns, azaz a hitelintézet eldönti, kockázatosabb-e adott ügyfél hitelszempontból, mint volt a szerződés megkötésekor.

 

Szintén érthetetlen Szövetségünk számára az a kitétel, mely szerint „vis maior események – hirtelen bekövetkező nagyfokú pénz-és tőkepiaci zavarok – bekövetkezése esetén átmenetileg, a zavarok fennállásáig módosítanak egyoldalúan kamatot, díjat, költségek a hitelezők”. Miért a fogyasztóknak kell viselniük a pénz, vagy tőkepiaci zavarok kockázatát?

 

Mindezeken felül csak bízni és reménykedni tudunk abban, hogy a hitelintézetek a jövőben nem módosítják egyoldalúan szerződéseiket arra hivatkozással, hogy megnőttek telefonköltségeik, vagy éppen alkalmazottaik fizetését szeretnék növelni.

 

 

VI. Fontosnak tartjuk, ugyanakkor gyakorlati megvalósulásában kételkedünk a Kódex következő szakaszában foglaltaknak, mely Az ügyfelek fizetési nehézségének kezelése körében alkalmazandó eljárások címet viseli.

 

Az áthidaló módszerek, a futamidő meghosszabbítása, valamint az alternatív megoldások felvázolása segíthetik a bajba jutott fogyasztókat a későbbiekben, amennyiben ezen elvek érvényesülésére sor kerül.

 

Hasonlóképpen több, fent kifejtett pont esetén jogszabályban kellene rögzíteni azt a feltételt, mely szerint „a hitelezők lehetővé teszik a devizaalapú hitelek forintra történő átváltásának lehetősége mellett e hitelek devizában való egyösszegű törlesztését, illetve a hitelkiváltást is, amennyiben erre az ügyfelek részéről igény mutatkozik.”

 

 

VII. A végrehajtási eljárás előtt és alatt alkalmazandó felelős hitelezői magatartás elvei cím alatt található a Kódex következő szakasza.

 

Kiemelten fontosnak érezzük a végrehajtási eljárás lehetőség szerinti megelőzése érdekében felsorolt feltételeket, melyeket álláspontunk szerint eddig is követniük kellett volna a hitelintézeteknek. Az azonban, hogy a bankok felveszik a kapcsolatot az ügyfelekkel, akár több alkalommal is keresve a kommunikáció lehetőségét, valamint kialakítják a késedelmes tartozás kiegyenlítésének végrehajtási eljáráson kívüli módját, az általános együttműködési kötelezettség körébe tartozik, így elvárható lett volna szabályozás nélküli teljesítésük.

 

Szintén jogszabályban kell rendezni, hogy „az írásbeli fizetési felszólításban felhívják az ügyfél figyelmét

-         a teljes fennálló tartozás összegére,

-         a fizetendő kamatra, a késedelmi kamat mértékére és arra, hogy a nemfizetés során a kamatteher folyamatosan nő,

-         a tartozás kiegyenlítésének elmaradása esetén történő jogi eljárásokra, valamint az ingatlan lehetséges elvesztésére. Az ügyfél számára be kell mutatni a magatartása várható jogkövetkezményeit.”

 

Ami feltétlenül pozitív előrelépés a Kódex által, az az úgynevezett 90 napos szabály kidolgozása, azaz „ingatlanra vonatkozó vételi jogot tartalmazó szerződésben biztosítják a hitelintézetek az ügyfélnek, hogy mielőtt a hitelező élne vételi jogával, legalább 90 napot biztosítanak az adósnak, hogy saját maga értékesítse ingatlanját.”, bár ennek a gyakorlati megvalósítása is könnyen akadályba ütközhet az adósok részéről, tekintettel a rövid határidőre is.

 

Annak szabályozása pedig, hogy „a fedezet értékesítést követően ésszerű határidőn belül elszámolnak az adóssal a befolyt vételárról”, már korábban is jogi normában kellett volna rögzíteni az „ésszerű” jelző konkrét meghatározásával, mert így – amellett, hogy Kódex tartalmazza – még kibúvót is biztosíthat az egyes pénzügyi intézmények számára.

 

 

VIII. A Záró rendelkezésekben foglalt kezdő mondat, melynek értelmében „a felelős hitelezés korrekt magatartást követel meg mind a hitelezők, mind ügyfeleik részéről, mely együttműködésben az aláíró hitelezők elől kívánnak járni”, rendkívül jól hangzik, annak a valóságban történő érvényesülésének kérdésére azonban csak az idő ad választ. Itt jegyezzük meg, hogy az egyes hitelintézeteknek nem csupán ezen Kódexben, a jelenlegi gazdasági helyzetben kellett volna erre kötelezettséget vállalniuk, hanem az általuk oly sokszor hangoztatott önszabályozás eszközeként, már régen meg kellett volna tenniük.

 

IX. Összességében elmondható, hogy a Kódex több olyan rendelkezést is tartalmaz, melyek amennyiben megvalósulnak a gyakorlatban, úgy a fogyasztók segítségére szolgálhatnak, és a felek közötti egyenlőtlen jogviszony közelíthet – de nem érheti el – az egyenlőségen alapuló jogviszony felé.

 

Amíg azonban tényleges, jogszabály által biztosított szankciókra nem kerülhet sor – és ezen a PSZÁF által kiszabható fogyasztóvédelmi bírság sem segíthet teljes mértékben –, akkor a Kódex rendelkezései hamvába holttá válnak, és csupán egy átmeneti népszerűség-növelési célt szolgáló eszköz lesz a megalkotók és az aláírók kezében.

 

 

 

Budapest, 2009. október 9.                 Fogyasztóvédelmi Egyesületek Országos Szövetsége