A köztársasági elnök beszéde

Tisztelt Emlékező Közönség!

Minden évben megtartjuk a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Részt vettem az emlékezők közösségében Csolnokon, abban a bányászfaluban, ahol az utolsó kényszermunka-tábor működött 1956-ig. Tavaly a patacsi iskolában és Kovács Béla szülőházánál emlékeztünk a Független Kisgazdapárt főtitkárának 1947-ben történt elhurcolására, ezen a februári napon, amely utóbb a kommunizmus áldozatainak emléknapja lett. Szimbolikus dátum ez, mert ekkor mutatkozott meg leplezetlenül, hogy a Magyar Kommunista Párt semmit nem tisztelve és senkit nem kímélve, minden eszközt meg fog ragadni a hatalom megszerzésére és megtartására.

De valójában bármely napot kijelölhették volna a kommunizmus áldozatainak emlékére. Mindegyikre esett az országban égbekiáltó jogtalanság, gaztett. Elhurcolás, kínvallatás, felakasztott kulák, koncepciós per, életek tönkretevése. Felfoghatatlanul nagy számok azok, hogy a világban százmillió ember esett a kommunizmusnak áldozatul, ebből a volt Szovjetunióban 20 millió. Itthon azonban minden közösségben: városban, községben, családban arca van az áldozatoknak, arca van, és története van. Ha nem tartanánk ébren emlékezetüket, a magyar nemzet történetét csonkítanánk meg. Magunkat csonkítanánk meg, mert minden közösség, még a család alapja is a hagyomány, amelyet magáénak ismer, és folytatni akar.

Dunapatajnak és lakóinak is megvan a maguk évfordulója, az a nap, amelyen a kommunista terror itteni halottaira emlékeznek. Már 1924-ben emléket állítottak annak a 63 embernek, akiket 1919. június 23-án a vörösök kivégeztek, a 16 évestől a 88 évesig. Egy újabb kommunista uralom általi megszakítás után ma ismét áll az emlékmű, s rajta Dunapataj közönségének pontos értékelése arról, miért éltek és haltak meg ezek a társaik: „Istenért, hazáért, család és tulajdon szentségéért”.

Miért gyűltünk össze ma is, a kommunizmus áldozatainak országos emléknapján itt, amikor semmi kétség, hogy június 23-án, és a majd eljövendő években is, a patajiak meg fognak emlékezni halottaikról, és arról, ki ölte meg őket. Azért vagyunk ma itt, mert a dunapataji áldozatoknak, a megelőző eseményeknek és a vérengzés utóéletének fontos üzenete van Magyarország számára.

Idén van a tanácsköztársaság 90. évfordulója. 1949-től 1989-ig, négy évtizeden át kellett hivatalosan ünnepelni a dicsőséges 133 napot. Az 56-os kommunista tömeggyilkosságok hátramaradottait – Mosonmagyaróvárott, Salgótarjánban, Tiszakécskén – hallgatásra kényszerítették. De legalább nem kellett a gyilkost dicsőíteniük a tragédia évfordulóján. Vajon milyen érzés volt itt, Dunapatajon, részt venni a tanácsköztársaságot dicsőítő iskolai és más, kötelező ünnepségeken? Azért is beszélnünk kell, hogy a megemlékezés feloldja a hazugság elszenvedésének kínját is. Vigasztal azzal, hogy helyreállítja az igazságot. Ezzel a közös dunapataji kegyeletes aktussal befogadjuk a nemzet emlékezetébe azokat az áldozatokat is, akik nem a Rákosi-korszak és nem ötvenhat vértanúi voltak. Akiknél már a kommunizmus legkorábbi megjelenése megmutatta ezt az arcát, amelynek még számtalan formáját hozta magával a 20. század.

A történelem nemcsak azt követeli meg, hogy pontosan tisztázzuk az eseményeket, hanem hogy feltárjuk azok összefüggéseit is. A dunapataji halottak a tanácsköztársaság elleni, 1919-es nyári Duna menti felkelés megtorlásának áldozatai voltak. Az események a világháború elvesztésétől kezdődő összeomlásba és kaotikus viszonyokba illesztve értelmezhetők, politikai rendszerek gyors váltakozásába, hadseregek vonulásába, idegen megszállásba, gazdasági és megélhetési válságba. Az, hogy az emberek hogyan reagáltak minderre, milyen intézmények alakultak és hogyan működtek, mit várt, és hogyan változott a közhangulat – nem szemlélhető önmagában, csak néhány napra szorítkozva. Azonban bárhogy értelmezzük a történelmet, nincs semmilyen mentség arra, ami itt történt. Azt nem ellensúlyozhatja, még kevésbé igazolhatja a tanácsköztársaság semmilyen pillanatnyi proletárjóléti intézkedése Budapesten, sem az ország élelmezési vagy hadi helyzete. Ne feledjük, azok, akiket agyonlőttek vagy felakasztottak, nem fegyveres felkelők voltak – bár a hadifoglyok kivégzése ugyanígy gyilkosság lett volna. Az életben maradt felkelő fegyveresek többsége elmenekült a szerbek megszállta területre. A Szamuely Tibor vezette katonaság, a Lenin-fiúk, és más vörös különítmények azokon álltak bosszút, akik éppen a kezük közé kerültek. Különös kegyetlenséggel akarták megfélemlíteni és a további ellenállástól elriasztani a lakosságot.

Dunapatajon ismertek a történetek. A 90. évfordulóra a pataji múzeum kortársak visszaemlékezéseit jelentette meg egy kis kötetben. Más források is olvashatók már. Nem lehet anélkül felidézni a történteket, hogy az embernek el ne szorulna a szíve, ne dúlná föl, amit megtudni és átérezni kényszerül.

Először arra gondoltam, felolvasok a szemtanúk leírásaiból. Kiegészítettem volna más dokumentumokkal arról, hogyan lett öngyilkos Szamuely Tibor, amikor menekülés közben osztrák határőrök elfogták, és hogyan nem volt hajlandó befogadni temetőjébe egyetlen falu sem, sem az osztrák, sem a magyar oldalon. Mégis úgy érzem, az illik hozzánk és a mai megemlékezéshez, sőt az áldozatok emlékének is az adja meg a legnagyobb tisztességet, ha arról beszélünk, ami őket a kiszolgáltatottak, és a terror passzív elszenvedői fölé emeli, s ami egyben Dunapataj közössége és az egész környék számára dicsőségül szolgál. Ezek az emberek az 1919-es nyári felkelés részesei voltak, amikor az alföldi parasztság, és a Dunán túl a tolnaiak úgy döntöttek, nem tűrik tovább méltóságuk megalázását, megélhetésük tönkretételét, hitük és eszméik meggyalázását.

Ezért Dunapataj és környékének áldozatai az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás áldozataival egy sorba tartoznak.

És ha a kommunista diktatúrák emléknapján az 1919-es Duna menti felkelésre emlékezünk, rá kell mutatni azokra a hasonló vonásokra, amelyek 1956-ban a vidék forradalmát jellemezték, és amelyek megmutatkoztak már 1919-ben is. Fontos, hogy az az önmérséklet, gyakorlati bölcsesség, emberhez méltó magatartás beivódjék múltunk kollektív képébe, amely a vidéken mindkét korábbi forradalmi változáskor, de azt kell mondanom, egyes vonatkozásokban még húsz évvel ezelőtt is jellemző volt.

Az 1919-es Duna menti felkelés éppen olyan spontánul tört ki, mint az ötvenhatos forradalom. Dunapatajról kiindulva, ahol már június 18-án győzött a felkelés, láncreakciószerűen terjedt tovább, faluról falura vitték a hírt, és mindenütt lángra lobbant az ellenállás, lefegyverezték a helyi vörös őrséget, feloszlatták a direktóriumot. A felkelés csak a Tiszánál állomásozó hadsereg ellenőrizte területnél állt meg. Ha nincs meg mindenütt a készség a csatlakozásra, nem terjedhetett volna ilyen futótűz-szerűen a vörös uralom levetése. A korabeli, majd az 1949 utáni kommunista és szocialista értékelés – ugyanúgy, mint az 56-os forradalom után – külső, ellenforradalmi erők akciójának állította be a felkelést. A budapesti puccskísérletet, illetve a Szegeden szerveződő fehéreket akarta az események mögé állítani, hogy ne kelljen elismerni: a nép a maga elhatározásából kelt fel ellene.

A felkelők hatalomátvétele döntően békésen zajlott. Nem volt bosszúállás, kegyetlenkedés; egyetlen kommunista életét oltotta ki, önkényesen, parancs nélkül, egy felkelő itt a közelben, Kalocsán. Ahogy a tanácsköztársasági direktóriumok megalakításánál előfordult, hogy a falu elismert, kipróbált vezetőit választották tagnak, úgy most is több helyen a direktórium maga mondta ki a falu csatlakozását a fehérekhez, és a közbizalom folytán a helyén maradt. Sem a községek proletárvezetői nem kíséreltek meg ellenállást – ők többnyire elmenekültek –, sem a helyiekből álló vörösőrségek. A vörösőrség tagjait sok helyütt egyszerűen hazazavarták, vagy ők is testületileg átálltak a felkelőkhöz. A párhuzamok 1956-tal nyilvánvalóak. S hasonlóan ahhoz, ahogy 1956-ban a diktatúra, úgy 1919-ben a tanácshatalom is csak külső erőkre támaszkodhatott. Miután két megye vörösőrei nem tudták megállítani a felkelés terjedését, a legfelsőbb katonai vezetés a Budapest védelmére fenntartott IV. Hadtestet bízta meg annak leverésével. Innen a történetet már mindnyájan ismerjük. A külső túlerő itt is győzött, s utána bosszúból és elrettentésül áldozatokat szedett.

Ma rájuk emlékezünk, s rajtuk keresztül a kommunista diktatúrák valamennyi áldozatára Magyarországon. Az emlékezés adjon elégtételt az áldozatoknak, és adjon erőt nekünk, hogy fenntartsuk, és életünkkel megvalósítsuk azokat az értékeket és eszméket, amelyekért ők meghaltak.