Áder János köztársasági elnök ünnepi beszéde a Kossuth téren rendezett tisztavatáson

Ebben a bizonyos júniusi jelentésben ez áll: A mai napon…„rendkívüli esemény nem történt”: Pedig az a júniusi nap igencsak rendkívüli volt. A magyarok 1956 hőseit temették. A Hősök terén és a temetőben Nagy Imrétől és mártírtársaitól búcsúztunk. Megrendülten, méltósággal. Százezrek élték át együtt a megkésett gyász fájó, mégis felszabadító érzését.

Aznap este azonban a saját hazugságaiba gabalyodó hatalom emberei mégis elszántan ragaszkodtak ahhoz, hogy semmi rendkívüli nem történt.Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Harminc éve már annak a sorsfordító esztendőnek, amely minden percében a változásról szólt.

Egy évvel korábban a karhatalom még sorra tartóztatta le a március tizenötödikén utcára merészkedőket. 1989. március idusán már százezres tömeg vonult – a Petőfi-szobortól a Szabadság és a Kossuth téren át – a budai várig sajtószabadságot, többpártrendszert, szabad választásokat, a szovjet katonák kivonulását követelve.

És két héttel a nemzeti ünnep után a 301-es parcella gazos területén néhányan ásni kezdtek. Az egykori vízelvezető árokból sorra kerültek elő a diktatúra barbárságának, embertelenségének bizonyítékai: az 56-os forradalom után kivégzettek földi maradványai. Dróttal összefogott lábszárcsontok, kátránypapírba tekert, arccal lefelé eltemetett holttestek.

Májusban a határőrök leszerelték a nyugati határszél műszaki zárának emberéleteket követelő elemeit. Június derekán már együtt búcsúztattuk 56 hőseit. Az események sodrását jól mutatja, hogy június végén a vasfüggöny„ünnepélyes” eltávolításához már úgy kellett visszaépíteni egy látványos, átvágásra alkalmas szakaszt.

Egy nappal államalapító királyunk ünnepe előtt pedig – a Páneurópai Piknik idején rövid időre megnyíló osztrák-magyar határon – keletnémet menekültek százai szöktek nyugatra. Hogy aztán őszre végérvényesen Magyarországon keresztül vezessen az út Európába, a szabadságba.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

1989 közös történelmünk, sokunk közös története. Egy ország polgárainak reményéből, tűréséből, kitartásából és közös akaratából született kegyelmi esztendő. A történelem akkor a mi lábunk nyomában járt.

Az 1989-es esztendőben nem volt sem sietség, sem emlékezetes robbanás vagy áldozatot kívánó fordulat. De hozzánk, magyarokhoz – kiváltképp 1848-as márciusunkhoz – nagyon is illett, ami történt: hogy egyetlen esztendő alatt szívós munkával a diktatúrát demokráciává alakítottuk. Olyan országot teremtettünk, amelyet mindenestül a magunkénak mondhatunk. Jogrendjét, intézményeit, írott és íratlan szabályait, hagyományait.

1989 megtanította nekünk, hogy a szabadság nem ölünkbe pottyanó ajándék. 1989 megtanította nekünk, hogy a szabadság a közös munka gyümölcse. Közös alkotás, közös áldozat.

Deák Ferencet idézve: „Úgy vannak az emberek az ily áldozattal, mint a földmíves a magtárból kivett s elvetett maggal; azon reményben veti azt el, hogy tízszerezve kapja majd vissza”.

Harminc esztendővel ezelőtt a szabadság magját vetettük el. Harminc esztendővel ezelőtt visszatért a remény, hogy a haza végre újra a magyarok otthona lesz. Otthon, ahol a világot a szívünknek kedves módon rendezzük be, ahol magunk alkotjuk törvényeinket, és ahonnan kitessékeljük az idegen, barbár eszméket. Ahol félelem nélkül lehet élni, szabadon tanulni, becsülettel dolgozni, tisztességgel, hittel gyermeket nevelni.

És tudtuk: ahhoz, hogy újra otthon érezzük magunkat a saját hazánkban, legelőször is el kell temetnünk halottainkat. Vissza kell szereznünk emberi méltóságunkat. Tudtuk: politikai véleménykülönbségünket nem tagadva, közös célért, a haza üdvéért kell dolgoznunk.

Mi magyarok a diktatúra idején sem felejtettünk el szabadságban élni – mert ezt a tudást szüleink, nagyszüleink nemzedéke megőrizte és méltósággal adta át nekünk.

Tisztelt Honfitársaim!

Három évtized telt el azóta. Egy emberöltő. Sok álmunkból – demokrácia, többpártrendszer, szólásszabadság, az Európai Unióhoz való csatlakozás, NATO tagság – valóság lett. Igaz, jó néhány beteljesülése még várat magára.

De több mint ezer esztendő tapasztalatával a birtokunkban tudjuk, hogy igaza volt Kossuth Lajosnak, amikor azt mondta: „a munka napja nehezebb, mint a veszélyé”.

Harminc év után ma joggal lehetünk büszkék mindarra, amit 1989-ben elvégeztünk. Az aprólékos, kitartó munkára, ahogy tégláról, téglára bontottuk le a hazugság birodalmát, hogy helyén polgári demokráciát építsünk.

Harminc év után emlékeznünk kell 1989 felemelő pillanataira. Március 15-e első félelem nélküli megünneplésére, az 56-os forradalmárok újratemetésére. A keletnémet menekültekre, akik örömükben a nyakunkba borultak – mert nálunk már volt rés az Európát kettéosztó falon, de nekik még Magyarországon keresztül vezetett az út a szabadságba. A Magyar Távirati Iroda tudósítására, amikor először nevezhette Szent István ünnepének augusztus huszadikát.

Tisztelt esküt tett Honvédek!

Önök közül, akik most ünnepélyesen esküt tesznek, a legtöbben 1989 után születtek. Fiatalabbak a visszaszerzett magyar szabadságnál. Önök már büszkén viselhetik azt a magyar címert, amely a Szent Koronával hirdeti, hogy a mi történelmünk egy bátor királlyal kezdődött.

Az Önök katonai esküje arról szól, hogy a hazát az életük árán is megvédik. Az élet árán is vállalt hűség a ragaszkodás végső bizonyítéka. Az Önök elődei közül az elmúlt századok során sokan vállalták Vörösmarty Szózatának parancsát: „Itt élned, halnod kell”.

De a Szózatban a „jobb kor” bizodalma is ott van. Amikor meghalni már nem kell a szabadságért, de élni és dolgozni érte annál inkább. Ezért a jobb korért küzdöttünk 1989-ben. Ennek feltételeit teremtettük meg az elmúlt harminc esztendőben. És ennek a megőrzését kérjük most Önöktől. A „jobb kor”, a szabadság kora, közös életünk biztonsága az Önök munkájától is függ.

Önökön is múlik, hogy hazánk olyan maradhasson, amilyennek Szent István megálmodta, amilyennek több mint ezer év magyarjai megtartották: hogy szabad, erős, független, európai ország lehessen.

Tisztelt Ünneplők, Magyarok határainkon innen és túl!

Az ünnepnapok arra is intenek minket, hogy ne felejtsük, milyen sok közös erőfeszítésünk van mindabban, ami ma már természetes számunkra. Hogy szabadságban élünk.

A néhai német kancellár, Helmut Kohl egyszer azt mondta: a magyarokat „mély szabadságvágyuk” teszi értékessé Európa számára. „Magyarországnak szüksége van Európára, de Európának is szüksége van Magyarországra” – fogalmazott Helmut Kohl.

Ez ma sincs másként. Magyarságunk és európaiságunk több mint ezer esztendeje összetartozik. Hála első királyunknak és az őt követőknek. Hála mindazoknak a magyaroknak, akik szabadságot és biztonságot teremtettek ebben a hazában. Akik nemcsak várták a jobb kor beköszöntét, hanem képesek voltak tenni is érte. Akik a saját jobb sorsukat mindig a másokkal való lelki kiegyezésben látták.

Emlékezzünk Deák Ferenc szavára: „csak a szabadság képes tiszta és állandó boldogságot nyújtani” … „a szabadság másokkal is megosztva nem fogy, hanem erősödik, s annál bizonyosabban áll, minél többen lehetnek részesei”.