Bajnai Gordon beszéde a Köztársaság ünnepe alkalmából rendezett konferencián a Parlamentben

 

De mi a helyzet a köztársasággal? Kik a hősei? Vajon hányféle múltja van, és hol keressük az eszményeit?

 

Göncz Árpád mondta egyszer: a köztársaság fogalmának aurája van. Szellemi és lelki összetevők alkotják, amik a köztársaság eszméjét súlyossá, a szónál, a jogi fogalomnál súlyosabbá teszik. Ezek a szellemi és lelki összetevők az 1848-49-es szabadságharcig vezetne vissza bennünket. A köztársaság akkor épült be először a magyar politikai fogalomtárba. Mert bár az ország akkor nem váltott államformát, de tényleges köztársasági berendezkedést célzott meg. Szemere Bertalan 1849-es miniszterelnöki programbeszédében úgy fogalmazott: "Oly respublikát akar, ha Isten megsegít, mely inkább boldogítson, mintsem fényeljen". Boldogítson, mintsem fényeljen.

 

Mondhatnám most, hogy az iránymutatás félig már bejött, mert fényelni ma biztosan nem fényel a köztársaság. Azt hiszem, azt látom, hogy sokan talán még az indokoltnál is többen gondolják azt ma Magyarországon, hogy nem is boldogít.

 

De kin múlik az, hogy boldogítson? Az én válaszom egyértelmű: mi alkotjuk és működtetjük a köztársaságot, tőlünk függ a minősége és rajtunk múlik az ereje. A köztársaság, a szabadság, a demokrácia nem olyasmi, amit ajándékba kaptunk. Nekünk itt, Kelet-Közép-Európában sokszor meg kellett tanulnunk, hogy a demokrácia nem járandóságunk, mint Európa szerencsésebbik felében, hanem kiküzdendő, újra meg újra megerősítendő eredményünk. Meg kell érte küzdenünk minden nap. Néha a külső veszélyekkel, de egyre inkább önmagunkkal, és ez a küzdelem a legnehezebb.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Sokan, nálam bölcsebb és tanultabb emberek adták már definícióját a köztársaságnak. Filozófusok, jog- és társadalomtudósok, politikusok sora. Közülük néhányukat segítségül is hívtam, amikor a mai alkalomra készültem.

 

Kérem, engedjék meg, hogy beszéljek a köztársasággal kapcsolatos saját hitemről is annak érdekében, hogy számba vehessem teendőink, aktuális teendőink sorát. Mindazt, amit meggyőződésem szerint tennünk kell azért, hogy erős legyen a köztársaság. Hitem szerint a köztársaság a demokratikus intézmények egyfelől, az azokat megtöltő viselkedés másfelől. Intézményeink és viselkedésünk. Mindkettő a sajátunk, most mindkettőt magunk alakíthatjuk és formáljuk. Mondhatnám XXI. századi módon is: a demokrácia hardvere és szoftvere, amelyek csak együtt működtethetők és együtt értelmezhetők. Nálunk, ebben a régióban - mint azt például Szűcs Jenő is leírta annak idején - a nyugatias hardveren nagyon gyakran keleties szoftver fut.

 

A harmadik Magyar Köztársaság alapjai, a demokratikus intézmények erősek. Feladatunk e tekintetben elsősorban a stabilitás biztosítása, az intézmények megőrzése, megvédése. Megvédése, mondom, mert nap mint nap érik kihívások, fenyegetik veszélyek ezt az intézményrendszert. Erre most, választási kampány idején különösen fontos felhívni a figyelmet.

 

Ami viszont a mentalitásunkat, kultúránkat, az intézményekben való viselkedésünket illeti, ott szükséges a változás és az alkalmazkodás. Stabilitás az intézményekben, változás a viselkedésben - ez szolgálja a köztársaságot.

 

Az elmúlt 20 év, a harmadik Magyar Köztársaság története részben a köztársaság intézményeinek megalapozása és felépítése, továbbá működtetésük beindításának története, mint már sokszor az elmúlt ezer évben. A rendszerváltáskor a magyar közjogi hagyományokhoz igazítva adaptáltuk a nyugatias, szabad, demokratikus intézményrendszert, mint valami modern technológiát. Azóta igyekszünk újra beletanulni és működtetni ezt. Úgy hiszem, e tekintetben sikerből több jutott, mint kudarcból. Működik a demokrácia, stabil a jogrend, erős az alkotmány. Működik, ha nem is mindig tökéletesen, de működik minden intézmény, ami a köztársaság lényegét, együttélésünk alapjait, rendjét és normáit határozza meg. De éppen ezért az ezen intézményekkel kapcsolatos politikai nyilatkozatokat nem lehet alábecsülni.

 

A köztársaság alapját veszélyezteti, aki az alkotmányt támadja, vagy akár csak lebecsüli annak szellemét. Az alkotmány nemcsak jogi konstrukció, hanem közös hit és meggyőződés, az egymás iránti bizalom és tisztelet szerződése. Az alkotmány ezért közös felelősséget és közös érdeket is jelent. Tisztelem, mert ez feltétele egymás tiszteletének is. Betartom, mert bízom abban, és joggal bízom abban, hogy mások is betartják.

 

Egyetértve a köztársasági elnök úrral, én is úgy gondolom: az alkotmány fenntartása - ahogy mondta - óriási felelősség, amelynek viseléséhez jogi és érzelmi műveltség kell. Veszélyes, megengedhetetlenül veszélyes azt állítani, azt sugallni, hogy az alkotmányt nem kell tisztelni. Mert az alkotmány nem gyurma, amit kényünk-kedvünk szerint alakíthatunk. Még azoknak sem gyurma, akiknek erre esetleg aktuálisan megvan a parlamenti többségük.

 

Fontosnak tartanám, ha most, a kampány elején tenné egyértelművé minden induló: az alkotmányt tiszteli és tiszteletben tartja. Annak pedig esetlegesen ténylegesen indokolt módosítása nem történhet soha aktuális hatalmi törekvések szerint, hanem csak széles politikai és társadalmi egyetértés alapján. Megfontolandónak tartom az Alkotmánybíróság elnökének korábbi felvetését, amely szerint szigorítani érdemes az alkotmánymódosítás lehetőségét.

 

A köztársaság demokratikus intézményrendszerének másik értékes eleme maga az Alkotmánybíróság. Miközben sokszor okoz fejtörést a kormánynak - magam is szívesen vitatkoznék időnként egy-egy döntésével -, de én magam utasítom el a legélesebben azokat a gondolatokat, amelyek veszélyeztetik az Alkotmánybíróság függetlenségét, és mondjuk a Legfelsőbb Bíróságba való beolvasztását tervezik.

 

Persze lehet hivatkozni nemzetközi példákra, hogy máshol így is működik. De a serdülőkorú magyar demokráciában jelentős kockázatmérséklő szerepe van az Alkotmánybíróságnak. Éppen ezért a köztársaság érdeke annak kimondása is, hogy: el a kezekkel az Alkotmánybíróságtól!

 

A köztársaság demokratikus intézményeinek sorából kiemelkedik az Országgyűlés. A magyar parlament működése szempontjából újra csak Szemere Bertalan szavait ajánlom mindannyiunk figyelmébe: "A minisztérium - mondja ő, vagyis akkori szóhasználattal a kormány - magát demokráciai irányúnak tartja. Demokráciai értelemben kíván és fog minden törvényeket formuláztatni. A népfelségnek elvét minden, de minden következményében elfogadja. A népszabadság - ezt a szót használta - a népszabadság rovására, mely minden hatalomnak örök kútfeje, senkinek sem ád a kezébe túlhatalmat" - mondta 1849-ben.

 

A parlament, Hölgyeim és Uraim, nem arra való, hogy onnan kivonuljunk, hanem hogy oda bejárjon, akinek az a dolga, hogy meghallgasson és megfontoljon minden ellenérvet. A parlament működésében az erőviszonyoktól függetlenül az ellenzék jogainak biztosításában meg kell jelennie az erős kontrollszerepnek. A parlament nem háromhetente van, hanem a köztársaság működésének minden pillanatában.

 

A köztársaság alapintézményei közé tartozik a függetlenül és befolyástól mentesen működő Magyar Nemzeti Bank is. Most, a gazdasági válságkezelés idején megtapasztalhattuk, milyen fontos szerepe van a nemzeti bank függetlenségének, és milyen veszélyeket rejt magában, ha bárki feladatának érzi a nyomásgyakorlást az intézmény működése felé.

 

A politikai csatákból pedig teljesen ki kell hagyni az igazságszolgáltatást. Ebben is egyetértek a köztársasági elnökkel. A bíróságok és az ügyészségek pártatlan működése elengedhetetlen egy modern köztársaságban. Éppen ezért elfogadhatatlan, ha a politikai ígéretek azt sugallják, hogy a kormány majd befolyással lesz a tőle független igazságszolgáltatásra. És persze az is fontos, hogy az igazságszolgáltatás rendszerét működtetők is tudják: az ő feladatuk, küldetésük sokkal fontosabb, mint politikai szimpátiájuk. Mert az ő szakmájuk ethosza éppen az, hogy akár az aktuálisan uralkodó politikai kurzussal szemben is védeniük kell a demokrácia alapvető értékeit, a jogérvényesítést vagy a bűnüldözést.

 

Vannak a köztársaságnak új demokratikus intézményei is, amelyek talán még keresik a helyüket, de stabilitásuk, megerősítésük hozzájárulhat a köztársaság erejéhez. Ilyennek tekintem a Költségvetési Tanácsot, amelynek létrejötte azt igazolja, hogy a demokrácia intézményrendszerét lehet és kell fejleszteni. A tanács jogosítványai akár szélesítésre is méltók, akár úgy, mint ahogy azt Hollandiában teszik, ahol is minden választásokon induló párt felkéri az ottani költségvetési hivatalt, hogy árazza be a pártprogramját öt évre. Azaz számolja ki, hogy mennyibe kerülne az adott párt ígéreteinek összessége öt év alatt, és az hogyan hat az államháztartásra. Ebből a választók következtethetnek arra is, milyen társadalompolitikai hatásokkal járna az adott párt politikai programja.

 

Azt hiszem, használna Magyarországnak e gyakorlat meghonosítása. Addig is, amíg ez létrejön, üdvözlendő a 12 közgazdász civil kezdeményezése a múlt héten, amely a nyilvánosság számára civil alapon beárazza a pártok ígéreteinek államháztartási következményeit.

 

A demokratikus rendszer alapvető intézményeinek független, szabad és rendeltetésszerű működése elengedhetetlen ahhoz, hogy erős legyen a köztársaság. És minden fontos közjogi és közéleti pozíciót betöltő emberre, politikusra, közszereplőre vonatkozik, hogy vagy tiszteli mindezt, és akkor ugyanezt várhatja el viszont, vagy megkérdőjelezi fontosságukat, és ezzel zülleszti a magyar demokráciát.

 

Tiszteletet érdemelnek ezek az intézmények, de nem alázatot és kritikátlanságot, mert mindegyik intézmény a köztársaság polgáraitól kapja a felhatalmazást, a bizalmat, tőlük nyeri el az erejét és nekik is felel. Ezeknek az intézményeknek is újra és újra rá kell szolgálniuk a polgárok bizalmára. Úgy is kell működniük, ahogyan azt a nevük a cégtáblán, a cégérükön hirdeti: a köz szolgálatában, kiegyensúlyozottan és pártatlanul. Mert éppen annyira gyengítheti a köztársaságot egy intézmény, amely vét a közérdek ellen, mint az, aki alaptalanul támadja ezeket az intézményeket.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Az intézmények után, ahol a stabilitást hangsúlyoztam, a köztársasági gondolat másik összetevőjéről, a demokratikus viselkedésről szólok. Az állításom az, hogy az intézmények stabilitásának megőrzése mellett a viselkedés változtatására van szükség a köztársaság megerősítése érdekében. A rendszerváltás óta egyfajta modernizációs kísérlet zajlik, amelyben igyekszünk átvenni azokat a jó gyakorlatokat, amelyek más országokban, nyugati demokráciákban és piacgazdaságokban megvalósultak. Ezeket próbáljuk meg átültetni sokszor gyorsított és erőltetett módon. Megpróbáljuk lerövidíteni azt a káoszt, ami szükségszerűen következne egy ilyen léptékű rendszerváltás után, ha spontán mennének a folyamatok.

 

Sokadszor hivatkozom most újra Ralph Dahrendorfra, aki azt mondta, hogy a politikai rendszert hat hónap alatt lehet megváltoztatni, a gazdaságot, piacgazdaságot hat év alatt, de a társadalmi átalakuláshoz 60 év sem biztos, hogy elég.

 

Nagyon nagy kérdés, hogy mi mennyire tudjuk lerövidíteni ezt az utat, és mely fázisokat lehet egyáltalán kihagyni vagy gyorsabban átvészelni. Zajlik közös modernizációs kísérletünk, és közben determinál minket az a magunkkal hozott értékvilág, amin haladunk. Mert a már emlegetett Szűcs Jenő-i megállapításhoz, a félperifériás léthez képest sajnos a mentalitásban, nemzeti karakterünkben viszonylag kevés változás történt. Pedig több, mint 20 év telt el azóta, a dahrendorfi időszámítás egyharmadán vagyunk túl, de értékelhető módon még nem jutottunk előbbre.

 

Nemrégiben talán önök is olvasták, átfogó és alapos kutatás készült erről az értékrendről, a meghatározó magyar nemzeti karakterről, a társadalom uralkodó attitűdjéről. Tanulságos eredményt hozott a kutatás, tanulságosat és lehangolót. Az derül ki a felmérésből, hogy mi magyarok alapvetően bezárkózóak vagyunk, bizalmatlanok a külvilággal, a mássággal, a közintézményekkel és egymással szemben is. Passzívak a közügyekben, nem nagyon hajlunk az öngondoskodásra, nem igazán szeretjük az egyéni felelősséget és általában nem igazán tartjuk sokra a közérdeket. Hozzáállásunk paternalista, többségünk az államtól várja, hogy gondoskodjon saját boldogulásunkról. Bizalomhiány, passzivitás, bezárkózás, toleranciahiány és paternalizmus - ez jellemez bennünket, magyarokat, legalább is a Tárki kutatása szerint.

 

Ezzel szemben, ha azt kérdezik, hogy milyen országot szeretnénk, bizonyára azt válaszolnánk, hogy erős, gyarapodó országot, melyben egyformán érvényesül a befogadás, a felelősség, a szabadság, ahol tere van az egyéni kezdeményezőkészségnek, ahol érvényre jut a szolidaritás és a közösség érdeke.

 

El kellene gondolkodnunk ezen az ellentmondáson, saját gondolkodásunkon. Mert ha nem változtatunk a közösséghez és az egymáshoz való hozzáállásunkon, ha minden marad a régiben, abból nem lesz sem közösségi, sem egyéni gyarapodás. Egyszerű hasonlattal élve: nemcsak autópályát és hidakat kell építeni, de a közlekedési morált és a közlekedési kultúrát is erősíteni kell.

 

Változtatni kell, mert a következő években már nem hajt minket az az üzemanyag, amivel idáig jutottunk, és a válság utáni világban rögösebb lesz az út is. És persze, sokszor hangzott el jámbor óhajként politikusok, az én számból is, hogy meg kéne változtatni ezt a társadalmi kultúrát. Azt hiszem, ennyi nekifutás és kudarc után viszont azt is érdemes belátnunk, hogy egy társadalom működési módja és kultúrája csak jelentős társadalmi közös élmények, sokkok, nehézségek, hogy azt ne mondjam, válságok hatására szokott formálódni. A kulcs az, hogy ebből milyen tanulságokat tudunk levonni a jövőre nézve.

 

Magyarország megújításának legnagyobb akadálya, amit mindannyian érzékelünk, hogy a részérdekek jó ideje rendszeresen a közérdekek elé kerülnek. Hogy egyes részérdekek egymással való küzdelme, vagy éppen torz kiegyezése felzabálja a közjót. Pedig az államot arra találták ki már sok ezer évvel ezelőtt, hogy érvényesítse a közérdeket a részérdekkel szemben. Ez a funkciója.

 

Ezért a magyar államot meg kell erősítenünk. Nem biztos, hogy nagyobbá kell tennünk, sőt, lehet, hogy bizonyos szempontból, például költségeiben inkább kisebbé, de erősebbé. Olyan erőssé, amely képes a közérdeket érvényre juttatni.

 

És kik lesznek képesek arra, hogy a magyar államot megerősítsék? Demokráciában ez a politikusok dolga. A politikusoktól pedig azt várjuk el, hogy jobbak legyenek, de legalábbis példát mutassanak. A közszereplőkre más szabályok, más elvárások vonatkoznak. Ezért nekünk magunktól és másoktól is azt kell elvárnunk, hogy arra, és csak arra kérjenek mindig felhatalmazást, ami az ország érdeke. Senki ne akarjon handabandázással, szemfényvesztéssel, felelőtlenséggel, illúziókeltéssel hatalomra jutni. Ezt várjuk el magunktól és ez kell, ezt kérjük másoktól is.

 

Azt, hogy a kényszerrel szembesülve folytassák a sokszor halogatott, de az elmúlt években jó néhányszor megakadályozott és elgáncsolt szerkezeti átalakításokat, reformokat. Hogy az önkormányzatok, az oktatás, a felsőoktatás, a közszolgáltatások, a közösségi közlekedés hatékonyabb legyen, jobban szolgálja a közösség érdekét, és ne elsősorban azok érdekét szolgálja, akik működtetik, hanem azokét, akik használják ezeket az intézményeket.

 

Hölgyeim és Uraim!

 

A rendszerváltáskor kitűzött célok elérése sok tekintetben felemésztette kezdeti energiáinkat. Kifáradt, elfásult, kiüresedett a közélet. Kevesen érdeklődnek igazán a közügyek iránt, és még kevesebben szolgálják őszintén és önzetlenül a közérdeket. Elégtelen a civil világ ellenőrző képessége, kevés a közös cél és sokszor gyenge a közös akarat.

 

Holott voltak nagy, közös ügyek, amelyekben sikerült összefognunk. Magyarország valamennyi nagy történelmi sikere azon alapult, hogy képesek voltunk megegyezni és közösen cselekedni. Ilyen volt maga a rendszerváltás, ha csak az elmúlt 20 évet nézem. Hogy békésen és sikeresen ment végbe, az is egyfajta kiegyezés eredménye volt, mert minden akkori politikai erő szabad, független Magyarországot akart, és képes volt, ha nem is mindig együtt, de hasonló szándékkal, egy irányba ható szándékkal tenni ezért. Ennek van tanulsága.

 

Közös nemzeti ügy és siker volt hazánk csatlakozása az Európai Unióhoz. Hogy hazánk végérvényesen, reményeink szerint végérvényesen Európa nyugati feléhez kötötte a sorsát, egy erős érték- és érdekszövetség egyenrangú tagjaként. 1990 óta valamennyi kormány egyformán szolgálta ugyanazt a célt, és az ország minden polgára együtt küzdött azért, hogy elérjük ezt. Ez az egyik legfontosabb nemzeti sikerünk.

 

Ugyanehhez mérhető hazánk NATO-csatlakozása is. Ennek köszönhetően mára a világ legerősebb védelmi ernyője, biztonsági hálója vesz körbe minket, ennek a katonai szövetségnek aktív, elismert, megbecsült tagjai vagyunk.

 

De bőven akad még előttünk hasonlóan nagy kihívás, komoly történelmi cél és feladat, amely miatt érdemes lenne erőinket egyesíteni, összefogni, megegyezni, kiegyezni. Ilyen cél, szimbólum például a következőkben az euro bevezetése az ország stabilitása érdekében. Hiszen mindannyian olyan országban szeretnénk élni, amelyben mindenki számára erősebb a biztonság, nagyobb a gyarapodás és könnyebb a boldogulás. Biztonságos, erős, stabil köztársaságot szeretnénk.

 

Meggyőződésem, hogy közös céljaink eléréséhez öt területen kell minden korábbinál nagyobb erőfeszítést tenni és korábban nem tapasztalt egyetértésre jutni az előttünk álló időben, még akkor is, ha a kampány ideje nem a megegyezésről, a kiegyezésről szól.

 

Kulcsfontosságú stratégiai kérdésnek tartom a foglalkoztatás növekedését. Az ország gazdálkodása, a költségvetés stabilitása, a nyugdíjrendszer biztonsága hosszú távon nagyon nehezen tartható fenn, ha nem sikerül minél többeket bevonni a munka világába, és abba, hogy részt vállaljanak a közös terhekből. Arra van szükség, hogy többen dolgozzanak, többen fizessenek, de kevesebb adót. Ebbe az irányba tettünk is lépéseket a mostani adócsökkentéssel, a nyugdíjkorhatár fokozatos emelésével és a szociális rendszer munkára ösztönző módosításával.

 

Azonban még többre lesz szükség, hogy többeknek legyen biztos a megélhetése. Ez több mint puszta gazdaságpolitika, ez az egyik legfontosabb társadalompolitikai feladat. Mert ha sikerül minél több embernek munkát adni, azzal nemcsak tömegek jövedelmi helyzete és a közkiadások egyensúlya javítható, de a társadalomban hosszú ideje felgyülemlett feszültségek is érdemben csökkenthetők. Mert aki dolgozik, annak céljai vannak és annak vesztenivalója is van. Akinek van vesztenivalója, az nem érdekelt a szélsőséges megoldásokban. Láttuk ennek az ellenkezőjét is a múlt század 30-as éveiben, Vitányi Iván talán még emlékszik rá.

 

A foglalkoztatással és a társadalompolitikai feladatokkal alapvetően összefügg az oktatás ügye. Ez a jövő legfontosabb feladata, szintén stratégiai kérdés, mert a XXI. században az az ország lesz sikeres, amely a tudásra alapozza a jövőjét. Ezért a következő időszak feladata az oktatás minőségi, tartalmi megújítása, és ne csak mindig a megújításról beszéljünk - az oktatás megerősítése is Magyarországon.

 

A következő évtizedek talán legnagyobb politikai kérdése és feladata Magyarországon a cigányság beilleszkedésének kérdése, az esélyteremtés ügye. Mert ahogy gyengül a jog- és az esélyegyenlőség, úgy gyengül maga a köztársaság is. És mint korábban már mondtam, mindenkinek be kell látnia, hogy sikeres cigány kisebbség nélkül nincs sikeres többségi társadalom sem Magyarországon. Ezért dolga a többségi társadalomnak esélyt teremteni, cserébe ugyanígy dolga a kisebbségnek élni a megteremtett eséllyel.

 

Ehhez pedig szorosan illeszkedik a szélsőségek okozta egyre nagyobb fenyegetés. Mert a köztársaságra és mindannyiunkra az egyik legnagyobb veszélyt az újból erőre kapó rasszizmus, a kirekesztés, a gyűlölködő, fasiszta gondolatok és tettek terjedése, az ezeket hirdetők megerősödése jelenti. Küzdeni kell ezért a szélsőjobboldallal, jelenjen meg akár az utcán újfasiszta jelképek alatt, egyenruhában masírozva, vagy legyen jelen akár az Európai Parlament üléstermében, ugyanabban az egyenruhában, vagy jelenjen meg a magyar parlament küszöbén.

 

Most és itt a köztársaság elkötelezett barátainak kell meghúzni egy átjárhatatlan határt, egy éles vonalat. A határt, hogy meddig terjed a demokratikus politika és hol kezdődik a fasiszta gyakorlat és ideológia. Ebben van közösség a jobb- és baloldali demokraták között. És van közös hibánk is, ebben a teremben erről már beszéltem egyszer: hagytuk, hogy a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává váljon az antifasizmus ügye. Hogy idáig jutottunk, az közös hibánk, közös felelősségünk. Olyan tettekre van ezért szükség most mindkét politikai oldalon, amelyek egyértelműen mutatják, ki hol áll, ki van a demokrácián belül és ki van azon kívül.

 

Ha ezt meglépi az, akinek ezt meg kell lépnie, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a demokratikus pártok mindegyike őszinte szövetséges lehet és annak kell lennie a szélsőségek elleni küzdelemben. Akkor, és csak akkor bízhatunk egymásban.

 

Mindezek mellett pedig a legfontosabb teendők ötös listáján ott szerepel nálam a politika megingott hitelének visszaszerzése. Az egész politikai osztály hiteléről beszélek, mert ha jól megnézzük, Magyarországon általános az emberek kiábrándulása a politikából. Ennek a tendenciának a megfordítása, vagyis a politika bennfentes világának megújulása nélkül nincs esély arra, hogy az ország jövője szempontjából szükséges változtatásokat sikerrel végigvigye, bárki legyen is az.

 

Nem utolsósorban ezért kellene végre megállapodásra jutniuk a pártoknak a tiszta, tisztességes és átlátható pártfinanszírozás megteremtéséről. A bizalom visszaszerzése itt kezdődik.

 

Hölgyeim és Uraim!

 

Úgy gondolom tehát, hogy ezekben a célokban és az elérésük mikéntjében lenne fontos és sürgető közmegegyezésre jutni. De ahogy mondtam: ez most nem a közmegegyezés ideje, hanem a kampányé és a versengésé. Ez most hagyományosan az az időszak lenne, amikor a pártok mind előállhatnak a maguk feladatlistájával, pontokba szedve, programba ültetve elmondanák mind, hogy ki miben látja a legnagyobb feladatot és hogyan szándékozik megoldani azt.

 

Persze ehhez az kellene, hogy a választás ne az ígéretek, hanem a programok versenye legyen. Csakhogy ma sokkal inkább azt látjuk, hogy a kampány nem programok és víziók nyílt ütköztetése, hanem a választók szondázása. A magyar politikában ma sokszor tapasztaljuk, hogy nem célokra és elvekre építenek szavazói bázist. Nem ahhoz keresik, szervezik a többséget, hanem közvélemény-kutatásokra gyártanak politikát. Megbillent az egyensúly felelősség és felelőtlenség, közérdek és pártérdek között.

 

Nem csoda, ha a választók közül sokan bizonytalanodtak el abban, kire is adják, vagy egyáltalán adják-e bárkire is a voksukat. Konkrétan majdnem minden második szavazásra jogosult ember így van ezzel ma Magyarországon. Pedig volna egy kézenfekvő és igen egyszerű módja annak, hogy melyik párt hogyan viszonyul a közérdekhez. Saját élményeimből azt tudom mondani, hogy a pártok közötti különbségtétel egyik tesztje, ha megnézzük, ki mit tett például az ország elmúlt 20 évének legnagyobb válsága kezelésében.

 

Mert éppen az adja a felelősségvállalás igazi értékét, hogy vannak, akik képesek felülemelkedni saját rövid távú politikai érdekeiken azért, hogy szolgálják az ország hosszú távú érdekét. A növekedés megalapozásának felelősségét nem mindenki vállalta, de mindennek hasznát, az így előteremtett többletpénzt már mindenki szívesen elosztaná, sőt, már többen el is ígérték a kampányban.

 

Ennek a válságkezelésnek a megnyerhető haszna összesen 2000 milliárd forint elosztható többlet a következő négy évre. Nem több, és reméljük, nem kevesebb. Ez az ország elmúlt néhány évnyi közös erőfeszítésének, közös befektetésünknek a nyeresége, amit a következő négy évben hívhatunk majd le, de nem mindegy, hogy mire költjük ezt a pénzt, és nem mindegy, hogy kire bízzuk ennek kezelését.

 

A most megalapozott növekedés hasznát ugyanis nem a demokrácia kiüresítésére, hanem annak megerősítésére kell felhasználni. A köztársaság mára nagykorú lett. A kérdésem az, hogy minden párt felnőttnek tekinti-e a polgárait. Ez a választás arról szól, hogy ki minek az alapján és mire kér felhatalmazást. Felhatalmazást kérni pedig csak őszinte céllal és programmal lehet a közjó szolgálatára.

 

Bibó István írta egy tanulmányában: "Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni." Ezzel a veszéllyel most is aktívan foglalkoznunk kell a kampányban.

 

Szemben az utóbbi évek ádáz, de gyakran üres politikai vitáival, nem az az igazi kérdés, hogy ki gyakorolja a hatalmat, hanem az, hogy mire akarja használni azt. Azt kell nézni, ki erősítené a köztársaságot és melyik fél gyengítené. Az a kérdés, ki mennyire szolgálja az ország és polgárainak hosszú távú érdekeit, a modernizációt, egyszóval a haladást, az európai felzárkózást.

 

Hölgyeim és Uraim!

 

Nagyobb a választás tétje, mint gondolnánk. Fordulóponthoz érkeztünk, és ez sokkal több, mint politikai fordulat. A válság megmutatta, milyenek vagyunk valójában, mik a hibáink, és főként azt, hogy csak magunkat okolhatjuk ezekért. Akkor is így van ez, ha a mostani válság nemzetközi eredetű. A nagy viharok mindig is külföldről érik el az országot, mégsem mondhatjuk azt, ha minket elsodornak, hogy mások tehetnek erről.

 

Elindultunk a válságból kivezető úton, és ezért képesek voltunk alapvető változásokra. A kérdés tehát most az, megyünk-e tovább ezen az úton. A nemzetközi mezőny szétszóródott a viharban, és kérdés, hogy most, amikor majd elcsendesednek a vizek, végre jó szelet fogunk-e, az élbolyba tudunk-e visszarendeződni vagy lemaradunk. Képesek vagyunk-e tanulni mindebből, hogy tudunk-e tanulni legalább a saját kárunkon, ha a másén nem ment. Levonjuk-e végre a jó következtetéseket, lesz-e bátorságunk továbbra is jó döntéseket meghozni a jól hangzók helyett, és következetesen ragaszkodunk-e ezekhez.

 

Jó döntéseket a jól hangzók helyett - ez lesz a feladat a következő években.

 

Tudják, mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki súlyos betegségből vagy szenvedélybetegségből lábal ki. Amikor a betegség még ott van és tombol, és rögtön utána könnyű betartani az új fogadalmakat. De ahogy távolodunk a traumától, vajon megmarad-e a tanulság? Vajon képesek vagyunk-e tartós magatartásváltozásra azért, hogy amikor már nincs olyan közel a vész, akkor is belássuk, mindent meg kell tennünk azért, hogy ne essünk vissza abba a betegségbe, amelyre egyszer majdnem rámentünk?

 

Már sokszor elmondtam, most elmondom újra: a válságból kifelé vezető úton két fő ellenséggel kell megküzdenünk. Az egyik ellenség a csodavárás. Mert csodák nincsenek, csak csodát ígérő Cipollák. A másik ellenség a reményvesztettség, az önmagunkba vetett hit feladása. Mindkét ellenségben, a csodavárásban és a reményvesztettségben is az a közös, hogy tétlenségre sarkallnak. Pedig a válság tanulsága és a köztársaság alapítóinak öröksége éppen az, hogy a józan ész, a megegyezés és az arra alapozott szívós, kemény munka viszi előre az egyéneket és a közösségeket.

 

Ugyanerre a józan, eltökélt felelősségvállalásra van szükség a köztársaság ügyében is.

 

Hölgyeim és Uraim!

 

Az ország hosszú távú jövője, állapota, a nemzet sorsa elsősorban nem azon múlik, hogy ki a miniszterelnök, hanem azon, hogy mi mindannyian, a köztársaság hívei, az ország polgárai hogyan érvényesítjük, védjük a számunkra fontos értékeket a hétköznapokban. Hogyan működtetjük az országot, milyen módon viszonyulunk egymáshoz, a hatalomhoz és az igazán fontos ügyekhez.

 

A köztársaság csodája és egyben megteremtésének igazi nehézsége, hogy valami olyasmit hozzunk létre általa, ami jobb, mint mi magunk. Olyan módon szabályozzuk közéletünket, társadalmi érintkezésünket, mely szabályok nem gyarlóságainkra épülnek, hanem azok ellenében működnek. A köztársaság eszméjében Magyarország legjobb arcát mutatjuk meg. Így aztán a köztársaság nem a kényelem szinonimája, hanem sokkal inkább a folyamatos és felelősségteljes munka ethosza. A köztársaság szabad és felelős polgárok közössége, miközben mindennapjainkban gyakran viselkedünk felelőtlenül, és gyakran vagyunk hajlamosak feladni szabadságunkat, mert bizony lehet, hogy kényelmesebb, ha mások döntenek helyettünk. Ezért ezt a csodát, a köztársaság csodáját nehéz megteremteni, de könnyű elveszíteni.

 

A mai nap, egy újabb találkozás egy újabb lehetőség arra, hogy kinyilvánítsuk azt a meggyőződésünket, hogy mi, szabadelvű, baloldali, konzervatív demokraták, köztársaságpártiak, mi vagyunk a többség. Erősek vagyunk, és azok is maradunk.

 

Köszönöm, hogy meghallgattak.