Bokros Lajos: Orcsány és Gyurbán (Magyar mese mai mágikus mesterekről)
Hol volt, hol nem volt, élt és tevékenykedett egy kicsiny országban két híres mester, Orcsány és Gyurbán. Nem biztos, hogy szerették egymást, de az igen, hogy sokat dolgoztak egymásért, és nagyon sokat köszönhettek egymásnak.
Orcsány alacsony, nagyevő, gömbölyű, köpcös figura volt. El Gordo, El Chapo. Volt egy fogadója, ahol egymásnak adták a kilincset az éhes vendégek. Orcsány nemcsak megvendégelte, hanem lekötelezte őket. Ettől kezdve sokan már csak az ő táljából cseresznyéztek. Igaz, nem is tehettek volna mást, mert a környéken minden más tál hamar kiürült, minden más csárdát bezárt a Köjál és az APEH.
Gyurbán magas, nagyivó, hórihorgas, kampószerű létesítmény volt. El Gancho, El Espigado. Valaha ő is fogadós volt, nagyüzemben szórta az észt (a sajátját) és a pénzt (az adófizetőkét), de a nemzetközi helyzet sajnálatos fokozódása nyomán csődbe ment. Mit volt mit tenni, elszegődött Orcsány csárdájába dudásnak.
Nagyhangú, nagybeszélő volt mindkettő, mestere a szónak, a meggyőzésnek. Ki is alakult mindkettőjük körül a rendíthetetlenek tábora. A rendíthetetlenek rendíthetetlenül bedőltek a látszatnak, miszerint a két mester egymás ellenfele. Mert a kicsiny országban kellett az ellenfél (ellenség?) legalább délibábként.
Holott a valóság ennek éppen az ellenkezője volt. Orcsány és Gyurbán remekül összeillettek. Mint Stan és Pan. Vagy mint Sancho Panza és Don Quijote. Sancho, azaz Orcsány, irodalmi elődjéhez híven valóban együgyű volt. Egyetlen ügy érdekelte, a csárdai hatalom növelése, saját vagyona gyarapítása. Hogy ne legyen másnak csárdája, mindenki kénytelen legyen az ő tenyeréből enni. Ehhez kellett neki Quijote, azaz Gyurbán, aki szintén együgyű volt: ő akart lenni nem pusztán az éhesek és a rongyosok elismert vezére, hanem azok kizárólagos képviselője. Az egyetlen dudás az egyetlen csárdában.
Látszatra harcoltak ők, keményen. Ez azonban kizárólag parasztvakítás volt. Tudták, hogy céljaik eléréséhez múlhatatlanul szükségük van egymásra.
Orcsány minden választási színjáték előtt kirakta Gyurbán elrondított képét a csárda falára. De ahhoz, hogy újra és újra kirakhassa, mindig meg kellett óvnia Gyurbánt attól, hogy elsüllyedjen a történelem örvényében. Pedig aki egyszer csődbe ránt egy nagy csárdát, normális országban örökre elveszti hitelességét.
Orcsány tehát bőkezűen támogatta látszólagos ellenfelét. Adott neki például engedélyt szélmalmok építésére. Ezek ellen nemcsak harcolni lehetett, hanem még pénzt is hoztak a konyhára. Orcsánynak szüksége volt Gyurbánra ahhoz, hogy vele riogassa az együgyű népet. Nélküle nem tudta volna ilyen hosszú ideig fenntartani egyeduralmát, gyarapítani egyedvagyonát.
Gyurbán büszkén vállalta a rá osztott szerepet. Kenyéradó gazdáját híven szolgálta, puszta létével, fülsiketítő dudájával ismételten kétharmados többségű, rendíthetetlen csárdatulajdonhoz segítette. Ő maga pedig folytonosan igyekezett megosztani, szétforgácsolni, bekebelezni az éheseket és a rongyosokat. Közülük se juthasson senki más húsosfazékhoz vagy hangszerhez. Egy dudás, egy csárda.
Gyurbán hamar átvette Orcsány stílusát és szóhasználatát. Mindketten magyar emberekről beszéltek ahelyett, hogy társadalmat, netán magyar állampolgárokat említettek volna. Holott a kicsiny országban bőven élt már sok német, holland, orosz vagy kínai, nem beszélve az őshonos szlovák (tót), szerb (rác) és román (oláh) nemzetiségű honpolgárok számos képviselőjéről. Hiába, a kirekesztés, a kizárólagos képviseletre törekvés immár nemzeti sporttá emelkedett.
Hanem egy napon beütött a ménkű. A magyar emberek mellett megjelent a Magyar. Igaz, hogy Orcsány köpönyegéből bújt ki, de valamiért megorrolt addigi gazdájára. Elkezdte járni az országot. Nagyot nyert az egyik választáson. Igaz, nem annyira Orcsány, hanem sokkal inkább Gyurbán rovására.
Gyurbán szívébe azonnal belemarkolt a jeges rémület. Mi lesz most? Orcsány nem biztos, hogy meg akarja vagy meg tudja védeni őt. „Tényleg eltűnök a történelem süllyesztőjében?” – merült fel a kérdés. Eddig ő igyekezett legyalulni minden ellenzéki kollégáját, most az új messiás talán éppen őt fogja legyalulni? Gyurbán minden erővel nekiment új, veszedelmes ellenfelének. Lehullt az álarc. Gyurbán elkezdett kétségbeesetten harcolni Orcsány kegyeiért…
„Egyszer kell győzni, de akkor nagyon”, fogalmazta meg a veretes iránymutatást Orcsány annak idején. Önjelölt önkényuraknak ez már korábban is bejött. Persze azóta változtak az idők. Ma már gyilkolni sem kell. Elég elnyerni az egyetlen csárdaengedélyt. Elég egyetlen étlap. Hogy csak Orcsány főztjét lehessen enni. Lassan a nép úgyis elfelejti, hogy más ételek is léteznek a világon.
Természetesen ehhez uralni kell a táplálékláncot is. A kínálati képviselők fontos szerepet kap például a mészáros. Ő hozza a húst, a nép kizsigerelt omlós, puha húsát. Orcsány Mészárosa azonban inkább viszi. Hja, változnak az idők. Na ebből főzzél magadnak jóléti rendszerváltást, drága magyar nép, ne a Medgyessy-pitéből!
A magyar mese a mágikus mesterekről még nem ért véget. Még sok kép kerül föl az egyébként omladozó csárda falára. Ott volt már Ursula, a szőke mackó, hamarosan Volodimir, a szakállas bohóc lesz a Soros. Hiába, kell a népnek a szórakozás. Ha már zsugorodik a kenyér, legalább legyen még nagyobb a cirkusz.
Tanulság: ne várj messiást, drága magyar nép! Savonarola a máglyán végezte, pedig képes volt elűzni a Medicieket, és hosszú időre megvadította, elvakította a leghíresebb, legszebb, leggazdagabb olasz városállam csaknem összes lakosát, tekintet nélkül vagyonra, társadalmi állásra. Neki csápolt szegény és gazdag, művelt és műveletlen egyaránt. Aztán ott is kiderült, hogy a király meztelen.
Most megfizetünk az ingyenebédért, a kívülről kapott rendszerváltásért. A két mester, Orcsány és Gyurbán immár negyedszázada zabálja azt a penészes sajtot, amit tátott szánkból kiénekeltek az ezredforduló tájékán. Ne érjük be azzal, hogy félmunkát végzünk. Ne higgyünk többé önjelölt messiásokban.
Orcsánynak és Gyurbánnak egyaránt mennie kell.
Magyar mesének boldog vége kellene legyen. Lesz-e vajon?
Forrás:es.hu